Úgy írnék most valami...

... jót és szépet, és főképp vidámat. De mostanában inkább csak apró kis sokkok érnek, naponta 2-3, ami mozgásban tart és nem hagyja, hogy ellaposodjon az életem, belefeledkezzek a kis hasznos dolgok megvalósítása fölött érzett örömömbe... És a nagy hasznos dolgokra persze már nem jut időm...

Na de úgy tűnik, látszik már a vég, legalábbis a kezdet vége, hogy utána mi következik, igazából még nem is sejtem, de talán jobb is ez így... egy dolog lehet csak rosszabb a szervezkedésnél... és ez a szervezkedés során összegyűjtött információkból generált tanulság levonása... és publikálható formába öntése...

Háromszoros brrr...

Három dal...

... van az életemben, amire körülményektől függetlenül, reflexesen összeszorul a gyomrom. Volt ez a mennyiség nagyobb is, de szerencsére kifejlesztettem egy hatékony módszert, az ún. zeneterápia-terápiát, aminek roppant egyszerű a lényege: az éppen aktuálisan zavaró számot (és most nem olyasmire gondolok, mint pl az umza-umzák, amiktől az a cseppnyi 40 centis hajam is égnek áll, vagy a manele meg hasonló kategóriák) felteszem a kütyüre az "A Válogatás" könyvtárba, és mivel ez tartalmazza a kedvenc számaimat is, (minek következtében az 5,5 giga zene közti keresgélésben állandóan itt kötök ki) ezért akarva-akaratlanul meghallgatom az adott darabot is többször, buszon, az utcán mászkálva, az üzletekben, a piacra menet, és eljön az idő (melynek hosszúsága egyenesen arányos a dalhoz kapcsolódó emlék fájdalmasságával), amikor csak valamikor a szám közepén döbbenek rá, hogy jé, tényleg, 3 nappal ezelőtt még sürgősen továbbugrottam ezen, most meg már minden rendben, adaptálódtam, túléltem és... jöhet a következő szám.:)
Ma pont az egyik ilyen szám következett a soron, amikor robogtam át az úton, sötétkék szoknyában, fehér pólóban és a póló színét is elhomályosító árnyalatú virgácsokkal, idén még csak az ablakon keresztül volt szerencsém a napocskához, de akkor a kelleténél többet. Ma is félig napszúrást kaptam, mire rájöttem, hogy jobb lesz, ha délután 5-kor inkább hazamegyek és otthon folyatom tovább a munkát. Előnyei is vannak az északi fekvésű kuckónak... :)
Szóval a lendület adott volt és igazából csak az törte meg, hogy elmaradt az a kellemetlen szorító érzés, ismét megállapítottam, hogy ez egy fantasztikusan jó szám (egyébként "előtte" az egyik kedvencem volt) és hogy úgy tűnik, ebből is kigyógyultam... vagy csak a közvetlenül előtte elfogyasztott bőséges vacsora akadályozta volna meg a pocakom ilyen irányú mozgásait...? Remélem, hogy mégsem, és remélem, hogy mostmár folytathatom a zeneterápia-terápiát a legnehezebb darabbal, hónapok óta nézegetem jobbról-balról a számítógépemen, de még nem volt bátorságom fel is másolni vándorlásaimban egyedüli hűséges társamra. Pedig már elég régóta kísért, de a gyomorfekélytől mindig is ódzkodtam...

És hogy miért is jött fel ez a téma? Egy hétig nyugis az élet a munkahelyen, na nem a feladatok mennyisége csökkent, hanem csak nincs otthon a macska... és ilyenkor az ember ráér olyan dolgokon is rágódni, amikre máskor még egy gondolatot is sajnálna az időhiány miatt...

Akkora kő esett le a szívemről...

... hogy a Húsvét-szigeteki híres kavicsok eltörpülnek mellette, ezért nem is tettem be ide a képüket.:) Ugyanis az elmúlt heti "verseny az idővel" rémálom, úgy tűnik, hogy végetért, a heti 7 napban napi 10-12 óra táblázattöltögetésnek búcsút inthetek, nem mintha befejeződött volna ilyesfajta tevékenységem, de legalább a következő táblázat befejezését nem kötötték határidőhöz... vagy csak elfelejtették közölni velem...

Szóval péntek du. 5 óra óta megint derűs vagyok és optimista, és csak ritkán mutatkozik meg az elmúlt egy hét neuronromboló hatása. Tegnap délután például sikerült egy jól megfontolt mozdulattal letörölni a pendrive-omról az elmúlt 4 hónap fontosabb munkáit, már legalább 3 hete terveztem, hogy kiírom DVD-re, de a megvalósítás váratott magára ma reggelig. Az apróbbacska sokkhatás és lelki szemeim előtt lepergő eddigi életem után ugyanis úgy döntöttem, tovább nem halogatom a dolgot... Szerencsére az őrangyalom megint résen volt (szerintem külön veszélyességi pótlékot kap amiatt, hogy pont rám kell vigyáznia) és gondja volt arra, hogy a kritikus pillanatokban 5 négyzetméteres körzetben legyen egy emberke, aki történetesen még ért is az ilyen letörölt könyvtárak visszacsalogatásához (mint kiderült, nem én vagyok az első a történelemben, akinek sikerült ezt a bravúrt végrehajtania, tehát volt akin gyakorolnia az életmentő manővereket).
Másfél óra türelmes várakozás után végül megmenekült a munkám, és vettem az égi figyelmeztetést is, mostmár csak abban reménykedek, hogy a megírt DVD-t sikerül megvédenem töréstől, tűztől, karcolástól és egyéb természeti csapásoktól...

Néha az az érzésem, hogy a legnagyobb veszélyt a munkámra nézve a saját magam puszta léte jelenti... És sajnos úgy tűnik, orvosságot erre még nem fejlesztettek ki...

:))))

Egy perccel ezelőtt sikerült befejeznem egy aprócska munkát, ami már hónapok óta kísért. Postáztam is gyorsan és úgy érzem, egy további ősz hajszálat megspóroltam (még nem jött ki ugyan egy sem, de érzem, hogy halmozódik és egyszerre fog rámtörni, amikor nem is várnám...), és a sötétszürke ég egy árnyalattal világosabbá vált a fejem fölött... hmm, most jövök rá, hogy ez nem sötétszürke, hanem fekete, és talán azért, mert este 10 óra van és én most kezdek hazafele szedelőzködni....

És persze nem teljesen véletlen a motívumválasztás (mert hát valójában véletlenek nincsenek is...), kimaradt a vacsorám és már csak az a gondolat éltet, hogy hazaérek és egy félig laza, félig hipoglikémiás mozdulattal kinyitom a hűtőt...

Remélem jól emlékszem és még maradt egy 3 napos zsemlém valahol...

Megtört a krónikás lendület...

... ugyanis a tegnap délután 2:30-kor annyi új feladattal a nyakamban ébredtem egy röpke kis Skype konferencia után, hogy még azóta is néha meg-megcsóválom a fejem és eldöntöm magamban, hogy ez biztos csak álom, miért pont velem történne ekkora szörnyűség... aztán amikor rábámulok a millió kis cetlire az asztalomon, a falon és ahol még el lehet képzelni ilyesmit egy szobában, akkor rájövök, hogy mégiscsak rólam van szó, ezt az életet pont én élem és épp egy napja és pár órája nem haladok azzal, amit holnap estére kellene befejezni.

És hogy a drága (és meglehetősen szűkre szabott időt) blogírással se rövidítsem, ezért most búcsúzom is, viszlát valamikor, túl ezeken a feladatokon és talán egy idegösszeroppanás-kezelésen, (remélem valami jó árnyékos szobát kapok majd, valahol az erdő aljában, ahova nem süt be ha kell, ha nem a nap és ahol a ventillátor nem az amúgy is meggyötört dobhártyámat lobogtatja, hanem mondjuk fentről fújja a hideget)...

Ott tartottam, hogy...

.. ballagás. Méghozzá idén egy újabb szemszögből. Voltam már búcsúztató, aki sehogy sem értette negyedéves fejjel, miért kiabálják be a bentlakás ablakán az előtte elhaladó pingvinek (kalapba és tógába öltözött, keservesen izzadó, szegény szerencsétlen végzősök), hogy "meneküljetek, amíg még tudtok", utána ötödévesként vizsgaidőszak kellős közepén, gondolatban már Amerikában, vagy még annál is távolabb, akinek ilyen-olyan okok miatt sokat jelentett a végzősök búcsúztatása (utolsó megfontolatlan SMS-em akkor született), majd végzősként, bosszankodva, hogy nem hallok semmit az osztályfőnöki órából, mert drága a mikrofon, utána a nagy kavarodáson az egyetem udvarán, a nem sokat mondó hivatalos ünnepségen, majd könnyes szemmel belépve a templomba, amikor már csak a magyar hatodéveseket búcsúztatták, indították útra a hajdani tanárok és amikor mindenki felállt a legifjabb generáció előtt és éreztem a felénk irányuló bátorítást és bizalmat...

És idén már én irányítottam volt szobatársam hozzátartozóit, én mutattam, hogy ebben az épületben ez van, ott azt tanították, ez a szembejövő ember erről híres, az a diák két éve ballagott, nekünk a tavaly minden pont ugyanígy zajlott. És a templomban már minden szóra nyugodt szívvel és fejjel tudtam koncentrálni, úgy éreztem, hogy a tanácsok most is hozzám (is) szólnak, kicsit számonkérés, hogy mit tevékenykedtem az elmúlt évben, kicsit emlékeztetés a tavalyi fogadalmaimra. Megint tudatossá vált, hogy mire is esküdtem fel, mit is vállaltam, amikor ezt a pályát választottam, akkor még sokkal naivabb fejjel, nem tudva, hogy valójában mit is rejt magában. Azt hiszem, jót tenne évente egyszer megújítani az esküt, együtt tanár és volt diák, és feltöltődni az összetartozás érzésével, hogy kollégák vagyunk, barátok vagyunk és hogy közös cél vezérel bennünket: az ember szeretete és az élet védelme. És akiket összeköt még egy kapocs: a közös múlt. És talán a közös jövő is. Ez az, ami átsegít a fárasztó hétköznapokon és hétvégéken, és valamennyire megvéd a belefásulástól...

Szép volt ez az elmúlt 7 év... és remélem, hogy a következő 7 sem marad el mögötte. És remélem, hogy akik velem együtt, vagy idén végeztek, szintén hasonló érzésekkel tekintenek vissza az elmúlt évekre.

Annyi minden történt,...

... annyi minden változott, hogy azt sem tudom, honnan fogjak neki a bejegyzésnek és mit hagyjak ki belőle. Na de azt hiszem, csak apránként adagolom, szépen beosztva az eseményeket, mert hát ki tudja, mikor történik még ennyi páratlan élmény velem... (mondjuk tippem az van, ma van ugyebár szerda délután, tehát akkor a következő holnap esedékes, minden napra jut valami, ami törékeny kis világomat ilyen vagy olyan irányba megingatja... de végső soron jól van ez így, lesz amiből megírnom a kortárs Cilike memoárját... á lá Cserebogi:) )

Tehát akkor onnan kezdeném, hogy a meghallgatáson magától értetődően azt a kérdést tették fel, hogy "mit tevékenykedtem az elmúlt évben"... és a tökéletes választ mégsem dobhattam be, mert nem valószínű, hogy díjazták volna, következett hát a nyekegés, makogás, barokk körmondatoknak nekifutás, és újraindulás, metr hát melyiket fejtsem ki részletesebben, amelyikkel 2 hónapot szenvedtem, vagy amelyikkel 3-at, amelyik egyértelmű volt, vagy amelyiknél újra kellett definiáljam magamban a lét értelmét és a statisztika alapelveit... amiben társgyötrődőként vagyok jelen, vagy amelyikben az enyém a teljes gond és dicsőség... Néhány odavágó és néhány kevésbé odavágó kérdés megválaszolása után (hogy milyen színvonalon, azt csak a prof tudja, én a tudatom mélyére száműztem a jelenet 75%-át) végre kiszabadulhattam onnan és következhetett végre a nap kellemesebb része, a lélekben hazafele készülés. Jól esett, ahogy a barátaim mellettem álltak, értem aggódtak és velem szomorkodtak, együtt szídtunk mindent, ami hirtelen eszünkbe jutott és osztották azt a nézetemet, hogy lehet mindenütt jó, de a legjobb és legőszintébb akkor is ... otthon.

A másnapi ballagásról pedig már csak holnap... mert megint besüt a nap, korog a nyom... vagyis a gyomor, vár egy barát, akit most én kell megvigasztaljak és hát holnap is... mai nap.:)

Színterápia...

... ezt látom, amikor a nagy munkában néha addig kattogtatok, hogy egyszer csak megjelenik a háttérkép.:) Jót tesz egy kis narancssárga ebben a nagy melegben.:)

Pár perc múlva kikapcsolom az ősrégi ventillátort, amit ma úgy szereztem be pult alatt, hogy senkinek sem kellett az egész klinikán és csak egy funkciója működik, s még véletlenül sem az első, hanem a harmadik (hiába na, a 3-as az egyik szerencseszámom...:) ), összecsomagolom Albinót és indulok haza, hogy még olvasgassak kicsit arról, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoztam az elmúlt évben... ha így belegondolok, jó kérdés, én sem tudnám megfogalmazni rá a tökéletes választ...

...vagy talán mégis...

Ismerkedtem az élettel...

Akik még nem mondtak le rólam...

... teljesen, azoknak üzenem, hogy még megvagyok, túl pár illúzióromboló töprengésen, már ami a "mi dolgunk a világon?", vagy a "mi a szöszt keresek én pont itt, pont most, pont amikor máshol is lehetnék és talán picivel nyugodtabb életkörülmények között?" kérdésfelvetést illeti, na de a mai nap nyugalma, a reggel 8-as vizsgám sikeressége és azon meglepő fordulat után, hogy igenis, a munkával valamennyit még haladni is lehet, kicsit visszahozta az életkedvemet. Csak ne lebegne fölöttem oly sötéten a holnapi újabb elszámolás, még kb 7 ilyen nap kellene, és végre nyugodt szívvel állnék ki a prof elé és sorolnám a megvalósításaimat. Na jó, azért a 7 ilyen napból le tudnék mondani a reggeli vizsgákról, fura érzés volt tegnap este megint a könyv fölött görnyedni törökülésben, sorolni az ilyen-olyan technikák lépéseinek sorrendjét, ismét érezni, hogy te jó ég, mennyire elszoktam már az ilyenfajta tanulástól (még decemberben volt egy hasonló tipusú találkozásom a diákélet eme részjelenségével, de azóta sem éreztem kínzó vágyat utána... ), és hogy mennyire nem hiányzik kicsiny kis életemből ez a fajta stressz... van pont elég másfajta, minek még tetézni...

És ha szerdai meghallgatáson is szerencsésen túlleszek és akár még sikerrel is zárul, akkor talán egy újabb évre eldől a sorsom és ráérek egy újabb év múlva megint azon töprengeni, hogy merre az az előre.... erre vagy arra...vagy amarra... vagy még amarrább... ha pedig függőben marad a következő év, akkor előveszem a B tervet, vagy esetleg a C-t és lépek megint egy merészet és nagyot. Hogy legyen, amin csodálkozzon a rokonság.:) És jómagam.

Most pedig kitörök a magamra vállalt szaunámból, fogom a cókmókot és indulás vissza a kuckómba, ahol kellemes 20 fok van, lehet rövid-rövidnadrágban rohangászni és senki nem néz rám álmélkodó tekintettel...

... és folytathatom a munkát, mert több munka, mint nap. Legalábbis mostanában...

Jelenlegi helyzetem...

Ehhez már nagyon nincs mit hozzáfűznöm, maximum annyit, hogy remélem nem csuknak le Copyright-ék, igenis átalakítottam a képet, tegnap este 10-11-ig ezzel szórakoztam, miközben egy lélegzetelállító filmet néztem fekete-fehér kis sporttévémen: a Macskanőt....

Hát idáig süllyedtem...

...és akkor elérkezett...

... az utolsó munkahelyi napirendi pont, a blogírás. Gyártottam két régóta esedékes emailt, megetettem a tevémet, ráállítottam a gitározás megtanulására, ha már a gazdi képtelen volt megtanulni, legalább legyen valaki a családban, akinek megy ez... Én legalább félórát kínlódtam egyszer vele hajdanán, aztán eldöntöttem, hogy a kisujjamat úgysem fogom soha tudni meggyőzni arról, hogy oda kerüljön, ahova én szeretném és hogy 3 centivel hosszabb legyen, itt ért véget tehát gitáros karrierem, hogy teret adjon a fuvolásnak... khmm, az megint egy külön sztori...:)

A mai nap folytatása még eléggé homályos számomra... jó lenne kihasználni, hogy épp nem esik az eső, siethetnék mondjuk haza, hogy leüljek megint Albinó elé, szétnézzek a könyvtáraimban, hátha akad valami laza kis film, ami nem csöpög semerre, nem okoz három álmatlan éjszakát egymásután (amióta megnéztem egyedül vagy 3 thriller beütésűt, nem merek elvánszorogni sötétben a 3 lépésre levő ágyamig sem, mindig hagyok legalább egy mobilképernyőnyi fényt és addig nyomogatom a gombokat, míg végül a paplan biztonságában érezhetem magam...). Ja és persze a nem ártana, ha a filmnek talán még valami mondanivalója is lenne... na nem annyi, mint a Dr. House-nak, arról le vagyok tiltva, maradt még két rész, amit nem láttam, de azt csakis baráti felügyelettel nézhetem meg... ott van tehát a gépemen, naponta vetek rá 3 bánatos pillantást, aztán folytatom a kilátástalan küzdelmemet a statisztika programokkal és az Excel-lel, alattomos kis dög ez utóbbi, engem már párszor szinte a végső kétségbeesésbe kergetett (a szórakozottságomnak ehhez TERMÉSZETESEN semmi köze...).

Lassan ideje lenne beszerezni valahonnan a Dr. House első évadot, ha már az egyetemen nem láttam ilyen herkentyűket (meg összesen ennyi lumbálpunkciót meg agybiopsziát), legalább ezáltal szoktassam magam a gondolathoz, hogy ez is létezik és kb így néz ki... Ha bárki tud nekem ebben segíteni, jelezzen, küldöm a szükséges alapanyagot hozzá.:) ÉS fizetek egy sört. Úgyis rég nem ittam én sem, akkor legalább lesz okom, hogy vegyek magamnak is egyet.:) Amióta a munkásosztály oszlopos tagjává váltam, rendezettebb az életem, mint akár középiskolás koromban... akkor legalább még éjjel 2-ig fennmaradtam néha a paplan alatt olvasgatni, vagy hegy alatt abrakolni, most viszont este 11-kor elvágják az amúgy is málladozó filmet, és másnap hajnali 6.30-kor megint arra ébredek, hogy... azaz dehogy ébredek, hanem csak félálomban elhallgattatom a mobilt, ugyanez megismétlődik 6.35-kor és 6.40-kor, és aztán én csodálkozom a legjobban, hogy megint lekéstem a reggeli megbeszélést, mert az a fránya busz elment az orrom előtt (jelzem, ez már a harmadik fránya, amivel még időben elérnék...)

Hmm, vajon hogyan is jutottam el a ma esti programtól a reggeli rutinig? Visszakövethetném, de ahhoz már túl éhes vagyok, ilyen az, amikor az embernek semmihez sincs kedve/ideje, beleértve a bevásárlást is. Ha jól emlékszem, kóvályog még két kifli valahol a lakásban... ideje nyakoncsípnem őket.

Hasonlóan jót étvágyat (vagy egy kicsivel kevesebbet, úgy is marad bőven) és szép hétvégét mindenkinek! :)

A nap legvidámabb percei...

akkor jelentkeztek, amikor végre megnyitottam azt a hangüzenetet, ami a postaládámban kísért hetek óra. A szüleimtől kaptam, 2 egész percig hallgattam, mint elmélkednek afelett, hogy mivel is kell mit megnyitni, persze mindketten másra tippelnek (szokás szerint), és közben apu szeretetteljesen hallózik, hátha én is a közelben tartózkodom...:)) legalábbis éteri közelségben... :))

Annyira jólesett kicsit hallani a hangjukat, a két kis ügyes mormogását, bosszankodását (pedig már egyre jobban uralják a technikát, apu már most jobb táblázatokat tud nálam készíteni, anyu pedig verhetetlen a hírkutatásban:) ), hogy akaratlanul is elnevettem magam. A nap folyamán először jött össze, előtte ugyanis meglehetősen idegesen próbáltam kideríteni, mi mihez képest csúszott már megint el a táblázatban: a 2 új változó, vagy az 57 régebbi, amivel a nap első 2-3 óráját töltöttem...

Azt hiszem, megint túl sok idő eltelt, amióta nem voltam otthon. Alig várom, hogy kicsit megint a jól megszokott lakásban legyek, a kisszobában a gép előtt ülve élőben hallgathassam a morgolódást, vérpezsdítő kérdéseket a számítógép-használatról, és hogy végre átölelhessem és megszorongathassam anyut és megcsiklandozhassam aput.

Errefele nem divat az ilyesmi, nekem viszont nagyon hiányzik...

Még egy ilyen nap....

... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...

Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)

És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.

Hja, van annak, aki nem iszik...

Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?

Annyira rövid leszek...

... hogy az már szinte gyanús. De semmi patológiás, nem betegség az oka, vagy mély depreszió, egyszerűen csak nincs időm kibontakozni és a jobb fülem is szinte odakozmált, mert arra már nem elég a szürkeállományomban létrejött pármillió neuronális kapcsolat (pontos számot nem tudok, csak a nagyságrendet sejtem, igyekszem optimistán megsaccolni, habár a gyakorlat néha nem ezt a nagyságrendet támasztja alá...), hogy a sötétítőt behúzzam...

Ma ünnepi cappuccinora vagyok hivatalos, ünnep ünnep hátán, csak az a szomorú, hogy most Mikulásig nem jut semmi olyasmi az eszembe, amiért ajándékot kaphatnék... A Nobel díj kiosztó bizottság sem hívott még fel... Hogy nem takarítanék-e náluk... :)))

Ezért most igyekszem kiélvezni a cappuccinó minden cseppjét, utána egy kis fagyizás is be volt ígérve, ha emlékezetem nem csal, és máris megadtuk a kellő tiszteletet a gyereknapnak... és nem csak...:))

És foghatok neki huzogatni a napokat Mikulásig...

Cseresznyemag, meg...

...eper:) Ez jellemezhetné a napot. Plussz egy ráadás vihar, pont a cseresznyefa alatt, ami különös hangulatot adott a gyümölcsszedésnek. Csak egy kandi kamera hiányzott, ami rögzíthette volna a "hogyan kapjuk el a vihar által ide-oda lóbált faágat és hogyan szedjünk minél több, nálunk magasabb szintre termett gyümölcsöt" akciót, valamint az azt követő rohanást a ház felé nyári zuhéban és 3 számmal nagyobb kerti cipőben...

Összességében tehát szép nap volt, tele újdonsült élményekkel, viszont a munka részét most pótolom, mert néha dolgozni sem árt.:)

Főleg, hogy holnap még röpke beszámolót is kell tartanom róla, az egyedüli embernek, akinek el kell számolnom az időmmel... és akit csak az eredmények érdekelnek... nála nem sokra megyek a barokk körmondataimmal.

Ma is meglátogatott...

... a prof. Eredmény: azóta így érzem magam:


Persze még mindig lehetne rosszabb is... :)

Következmény: a szombatom is munkával fog telni... csak úgy, a változatosság kedvéért... :)
De vasárnap akkor is kirándulunk!

Köszönöm...

... ezt a napot a szüleimnek, bátyónak, és mindenkinek, akiket a barátaimnak tartok és akik barátjuknak tartanak.:)

Csodálatos nap volt, volt benne sírás (a meghatódottságtól), sikerélmény (a hétfői katymaty nagy sikert aratott a tanszéken - hja, a kezdők szerencséje), nevetés, barátság, ölelés, meglepetés, és professzori letolás (szerencsére meglepően barátságos, és sajnos jogos), és még hátravan a java: készülő bőrigázás (naná, hogy mindig akkor kezd zuhogni, amikor esernyő nélkül, szandában jövök), fagyizás, és este filmnézés szűk baráti körben, némi süteményevéssel egybekötve...:)

Megint egy évvel öregebb lettem... de hogy bölcsebb, azt kötve hiszem... :))

Bevallom...

... a mai bejegyzésnek egyetlen oka van: holnap szeretném ugyanis összehozni kereken a századikat, és ehhez az is szükséges (a matematika törvényeit alapul véve), hogy ezt megelőzően egy 99. is szülessen.:)

Kettős ünnep lesz tehát számomra a holnapi nap: a blogom elérte ezt a mérföldkövet, én pedig... én pedig elérek egy másikat, ami nem is tudom, hogy örömmel tölt el, vagy inkább csipetnyi szomorúsággal. Negyedévszázados itt-tartózkodásom alatt ezen a Földön olyan keveset tettem, láttam, hallottam és olyan gyorsan eltelt az idő. Attól tartok, hogy ez a következő 25 évben sem fog számottevően változni, esetleg csak még jobban felgyorsul a mókuskerék, még szédültebb iramban zúgnak el majd mellettem a hetek, hónapok, évek...
Bámulatos, milyen ünnepi hangulatba tudom ringatni magam, egyedül a számítógép előtt, félhomályban, mert a tűző nap ellen sötétítővel (és nem napolajjal) védekezek (erről jut eszembe, már rég zuhog az eső, csak nekem nem tűnt fel ez eddig), és azt hiszem, a hangulatomon az sem lendít számottevően, hogy miután itt befejezem áldásos tevékenységemet, bevásárlás és nagytakarítás vár még rám... És a hűtőszekrényem óvatos kirámolása, félek, hogy amint kinyitom az ajtaját, szerteszét másznak belőle a hetek-hónapok óta "hűvösre tett" és ottfelejtett, hajdan fogyasztásra szánt de valami titokzatos erők folytán életre kelt "masszák".

Hát akkor ünnepélyesen a 99. bejegyzést megszületettnek nyilvánítom, tovább nem gyötröm az agyacskámat azzal, hogy mivel szaporítsam a szavak számát, aminek talán még némi mondanivalója is van, veszem a cókmókomat és indulok a csatába... khmm, vagyis a Spar-ba.

Hasonlít, de nem ugyanaz.... :)

Egy igazi hétfői nap...

... minden sajátosságával.

Reggel egyből a sejtjeimmel indítottam, kíváncsi voltam, hogyan vészelték át szegények a hétvégét. Szerény véleményem szerint jobban néztek ki nálam, látszott, hogy valaki (vagyis én) gondoskodott megfelelő mennyiségű táplálékukról, kicsit irigykedtem is rájuk, mert a magam számára vasárnap már csak két lágytojásra futotta a konyhatündérségből... ebédre... reggelire, ha emlékezetem nem csal, akkor a jól bevált recept szerinti margarinos szalámis zsemle jutott. Bárkinek szívesen elárulom a receptet, ha kíváncsi...:) A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt, mire hazaértem a barátnőmtől, akinél szinte vért izzadtunk valami kutatás-tervezés-szervezés-számolás-statisztika kérdésekből álló, végtelenül hosszúnak tűnő tesztsor megoldásán, már csak arra vágytam, hogy végre a takarót a fejemre húzzam... :)
Rambólátogatás után egy fölöttébb hasznos (és még annál is idegölőbb) technikát tanultam, vagyis tanítottak, a lényege, hogy saját magamnak kell előbb elkészítsem azt a zselét is, amiben végül az ilyen-olyan fehérjéket akarom futtatni (mármint elektromos áram hatására, tudjátok, töltések, meg pólusok, meg ilyesmi) és megjeleníteni. Nos, hétfő reggel ez kicsit merész vállalkozás, eltartott egy darabig, ameddig ismét természetessé vált, hogy 1 mili az 1000 mikro, hogy 100szoros higítás az kábé mit is akar sugallni, melyik pipetta mire képes... végül csak összejött a gél (a futópálya), meg a mérendő lötyi különböző higításokban, persze ekkorra már nagyon éhes voltam, meg nagyon szomjas, és nagyon mehetnékem volt vissza a klinikára, a biztonság szigetére a laboratórium fölöttébb elvont és ijesztő világához képest, és ekkor derült ki, hogy nem csak én szenvedek a "mármegintegyhétfő szindrómában", a vezető asszisztensnő ugyanis, aki bizonytalan kézmozdulataimba némi céltudatosságot öntött (magyarul: mondta, hogy mit kell tennem:) ) elfelejtette megjelölni, hogy a két gélből melyikre mit tettünk... és amikor már az áram hatására a fehérjék ido-oda (e)migrálnak, egy látnok sem képes megmondani, hogy melyik lemez melyik... Na de nem akkora tragédia, egyikünket sem rázta meg mélyebben, egy könnyed vállrándítás után éjszakára odatettük mindkét gélt hűvösben elektromos árammal fűszerezett közegbe... ez állítólag fényt derít majd arra, hogy melyikben mi lakozik...

Én pedig végre megint itt lehetek jól megszokott papírhegyeim között, a falakat elborító cetlikkel, amik a sürgősebb napi teendőimre próbálják felhívni a figyelmemet, és nagyon nyári hangulatom van (persze nyári szünidős, nem munkába járós...), azt hiszem, nagyon hosszú lesz ez a hét...

UI: ha valaki rájött, hogy melyik módszerről írtam, az... megírhatja részletesebben is az érdeklődőknek. Én nem fogom.:)

Szomorúan kell megállapítanom...

... hogy a jelek szerint megfordult a munkahelyi biológiai órám: hétvégén dolgozom, hétközben lazsálok... mondjuk az arány nem is lenne rossz (2 nap munka, 5 nap lazulás), de azért hétközben ott van pár plussz stresszfaktor, ami kicsit megkeseríti az édes pihenést: párszáz éhes rambócska, akikre rendszeresen rá kell nézni, új technika tanulás a láthatáron, TDK-sok, akik témát szeretnének tőlem (khmm, khmm, tőlem, aki kevesebb, mint egy éve még szintén TDK-s volt és mástól várta ugyanezt), na meg persze a tudat, hogy mindjárt itt a hétvége és még mindig nem haladtam előre... emiatt leszek holnap is bent pár órát, mostmár eldöntöttem, szerencsére nincs annyira szép idő mostanában, hogy ez mélységesebb szívfájdalmat okozzon, mint amilyen alapjáratban van.

Ha egyszer megérem, hogy utolérem magam... akkor tartok tőle, hogy a prof valahogy megneszeli és újabb feladatokat ad... :)

Egyébként szép nap volt: nyitott ablaknál dolgozgattam és végig behallatszott a rezesbanda illetve jó és kevésbé jó együttesek élő koncertje. A legkellemesebb a rezesbanda játéka volt, főleg amikor részleteket adtak elő "Az operaház fantomjából". Két kedvencemet is játszodták belőle: a "Think of me"-t és a "Say You Love Me"-t. :)

Remélem holnapra is szerveznek valami műsort, egy titkos rajongójuk türelmetlenül fogja várni őket az egyik nyitott ablak mögött...