... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...
Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)
És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.
Hja, van annak, aki nem iszik...
Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése