Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)