Egy lusta nap

Ma sem mentettem meg a világot... de még csak közel sem jártam hozzá. Nem olvastam semmit, amivel közelebb kerüljek a célomhoz, ahhoz, hogy igazán jó orvos legyek, nem foglalkoztam az államvizsgadolgozatommal, az ösztöndíjamhoz szükséges papírokat sem intéztem, elő sem vettem a közelgő két vizsgám anyagát (hirtelen azt sem tudom, hova tettem, amikor a vakáció elején kipakoltam a hátizsákomból) és különösebben nagy segítőkészséget sem tanusítottam senki iránt. És ebben sajna a kedves szüleim és családtagjaim is benne vannak...
És mégis jólt telt a napom... amikor már kezdett volna megszólalni a lelkiismeretem, hol benső, hol apukám hangjának formájában, sikeresen elhallgattattam azzal a felkiáltással, hogy egy ennyit megérdemlek én is... mert évközben épp eleget kell tanulnom összevetve más egyetemistákkal, mert nekem az egyetem befejezése után lőttek a szabadidőmnek, mert én még sokáig szegény leszek, és a szüleimre szorulok, mert... ezer és egy okosabbnál okosabb érv. De vajon (és tudom, hogy anyumnak az idegeire megy ez az állandóan fel-felbukkanó kérdésem) tényleg megÉRDEMlem? Vajon tényleg ez az, ami nekem kijár? Lógatni a lábamat 2 héten keresztül, édes semmittevésben, nem törődni semmivel... bámulatosan, sőt kifejezetten csábítóan hangzik az egész... de ha egy kicsit jobban belegondolok és végiggondolom eddigi pályafutásomat, rá kell döbbennem, hogy nem én vagyok az áldozat, a tanulás igájába hajtott barom és hogy minden, ami most történik velem az én (tudatosan vagy kevésbé tudatosan meghozott) döntésem eredménye és igazából el sem tudnám képzelni, hogy mást csináljak, vagy másképp csináljam. És az édes semmittevés egy röpke idő után igazából már büntetés számomra... az agysejtjeim rohamosan pusztulásnak indulnak, az érzékek eltompulnak és úrrá lesz rajtam az, amitől a legjobban félek: a közömbösség.
Egyszerűen számomra nincs más opció: lehettem volna közgazdász vagy jogász. Nem a bejutás a legnehezebb ilyen helyekre, hanem az azt követő hatalmi harc, a pénzhajhászás, egymáson keresztül gázolás az egyéni érdekek minél hatékonyabb megvalósítása érdekében. De így belegondolva, ez nekem nem menne. Az anyagot persze meg lehet tanulni, akár bemagolni, akár még meg is megérteni, de leleményesnek születni kell, a furfangot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. És a magam és családom példája tökéletes mintája a talpig becsületes, de teljességgel élhetetlen emberekének. Igaz, hogy megvan a jutalma is: este mindig tiszta lelkiismerettel lefeküdni. De nem vagyok biztos benne, hogy nem ugyanezt érzik azok is, akik egész nap azon fáradoztak, hogy minél nagyobbra duzzasszák (temészetesen nem feltétlenül tisztességes eszközökkel) a bankszámlájukat... Tehát az igazán sikeres munka által gerjesztett megelégedés érzete ezeket a szakmákat választva nagy valószínűséggel elmaradna.

Marad tehát az orvosi, ahol tényleg nem épp akkora energiabefektetés árán meglehetősen jó eredményeket tudok felmutatni, és ez egyetlen aprócska titkon alapszik: érdekel. Érdekel még akkor is, amikor látom, milyen nyomorban élünk másokhoz képest (és milyen luxusban megint másokhoz képest, ugyanis egyelőre még nem azon múlik valaki élete, hogy a teve milyen gyorsan kel át a sivatagon...), akkor is, amikor látom, hogy mennyire csak az emberi hozzáálláson múlik minden, a szenvedés enyhítése, az egészségügy megszervezése...(és mégis ott tartunk, ahol...) és még akkor is, amikor látom, milyen a felnövő nemzedék, milyen hozzáállást nevelnek belénk a hat év alatt, hogyan törik le a szárnyainkat első éven, hogyan kényszerítenek rá arra a közönyös viselkedésre mindenkivel és mindennel szemben, amelytől sajnos, ha később, a betegek között nem tudunk megszabadulni, akkor egy életre lehetetlenné teszi, hogy megtapasztaljuk azt a felhőtlen érzést, ami akkor tölt el, amikor este, lefekvéskor végigfuttatjuk az eltelt napot és rájövünk, hogy igazán sikeresen végeztük el az aznapi feladatokat, tehát gyógyítottunk és nemcsak a test biológiai paramétereit...

Őszintén sajnálom azokat, akik arra kényszerülnek, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit nem szeretnek... mert még így is újra meg újra fel kell idézzem magamban, hogy szeretem azt, ami gyakran olyan keservesnek tűnik és megfoszt a néha oly édes lusta pillanatoktól.