Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.
Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése