Mesék apunak Firenzéről 7.

A tegnap este megkaptam az egyik opponensem bírálatát, nagyon kedves volt és nagyon jóindulatú, épp csak a 7 kérdés, amit hozzáfűzött a dolgozatomhoz, újabb kemény statisztikázást, a régi és új adatbázisok elővételét, és újabb irodalomkutatást jelent. Úgyhogy ma este csak egy kis bepillantást engedek a szobámba, apu, hogy lásd, milyen körülmények között dolgozik (vagy legalábbis próbálja magát rákényszeríteni) legkedvesebb, legszebb és legokosabb (mellesleg egyszem) lányod... :)

Ha most belépnél, láthatnál engem az újonnan kapott fekete kosztüm felsőmben és egy barna vászonnadrágban csücsülni az asztal előtt... Nem a munka tiszteletére öltöztem így ki, hanem ma nagymosást tartottam, összesen 4 euróért, és kimostam az egyetlen vastag pulcsimat (emlékszel még ugye, Universitá... ;) ), egyszem vastag szvetteremet és egyetlen farmeremet (hogy tiszta lélekkel, lelkiismerettel és ruházattal érkezzem majd haza -ahol várhatóan még szintén nem tombol a nyár...). A következő ruhadarab pedig a meleg ruházatok listáján csökkenő sorrendben a kosztümfelső volt, amiben valószínűleg védeni is fogok... feltéve, ha a sok gyaloglásnak nem lesz áldásos hatása a nyári kosztümöm szoknyarészére.... vagy arra a részre, aminek ebbe a szoknyába kellene beleférni... :)

Van itt az asztalon még egy doboz csokival töltött müzli, egy doboz keksz, néhány cetli elszórtan azokkal a dolgokkal, amiket nem kellene elfelejtsek kijavítani, megoldani a jelenleg kísértő munkámban, van még 3 telefon, amiből kettőt sikeresen ugyebár kinyiffantottam 2 napja (nem aprózom el, hogy csak úgy szépen, egyesével...), ásványvíz, mert a napi folyadékbevitel roppant fontos (meg ne kérdezd, hány liternél tartok... :) ) és végül a zenekütyüm, ami épp töltődik a napokban hallgatott olasz nyelvleckéktől kimerülve... :)

Hát így vagyok én most itt, várom a nyarat, a meleget, várom, hogy végre a nagy kövek egyesével leguruljanak a szívemről és július-augusztusban már nekifogjak keresgélni valami csip-csup ügyeket, amiket jól fel lehet fújni és amiken aztán jóízűen lehet bosszankodni a figyelmes hallgatóságnak, például Neked és Anyunak... most még a kövek foglalják el a helyet előlük, de eljön majd az ő idejük is egyszer... :)

Gyógyulj meg, Apu!

PS: de azért nem fázom, meglepően vastag ez a kosztüm - lehet, hogy többet fogom ezentúl használni - kincsre bukkantam a firenzei télutóban :)

Mesék apunak Firenzéről 6.

Ma ugyan felmentést kaptam tőled a meseírás alól, hogy a tézisemmel foglalkozhassak, de azért egy rövidnek mégiscsak nekivágok, hátha azért a holnapi napodba is egy kis plussz vidámságot tudok vele csempészni... bár ahogy hallom mostanában a telefonban, a humorod ismét a régi  (és anyu szerint az étvágyad is.. ;) ) És ez a kettő a biztos gyógyulás jele, ezt bárki orvostudományban megőszült ember megmondhatja (nekem is van már vagy 3 ősz hajszálam, bár abból legalább kettőt te okoztál... :) ).

A mai mesével ismét visszakanyarodunk a Húsvéthoz, nyugodtan tedd félre a lapot, ha már inkább az olasz tengerpartról vagy az itteni Mikulásjárásról szeretnél olvasni, én azt is megértem... :) Utánanéztem kicsit ugyanis annak a robbanó szekérnek (Scoppio del carro), amiről nem is olyan rég írtam.
A hagyomány szerint a szekér, a "Brindellone" felrobbantása Pazzino de'Pazzi firenzei hős tetteinek állít emléket, aki az első keresztes hadjárat alatt, 1099 júliusában elsőként mászta meg Jeruzsálem falait. Parancsnoka később három, a Szentsírtól származó kovakődarabbal jutalmazta meg. Eleinte ezeket a kovaköveket a Santa Maria Fuori Porta (ma már nem létező) templomban őrizték, majd a Szent Apostolok templomba költöztették és minden évben Nagyszombat éjszakáján szent tüzet gyújtottak velük. A Húsvéti gyertyán lobogó rituális tüzet végigvontatták az egész városon, hogy mindenki láthassa azt. A XV. század közepén a gyertyát leváltotta egy aranyozott bronzból készült fáklyatartó. A fáklyatartó körbevitelének szokása félbemaradt, amikor a Pazzi család 1478 Húsvét reggelén az ünnepi mise alatt meggyilkolta Giuliano di Medicit, és ezután a családnak el kellett hagynia a várost. Ekkor a város elöljárói úgy döntöttek, hogy a szekeret ezentúl minden évben a Dóm és a Keresztelőkápolna közötti területen állítják fel és nem hordozzák körbe a városban (mintegy dícsérve a Pazzi család hősi cselekedeteit). Ez a szekér aztán évről évre nagyobbá és díszesebbé vált. A XVI. század elejétől kezdtek elhelyezni az oldalán és a tetején tűzijátékokat is, amiket a Dómból az ünnepi mise alatt "kirepülő" galambformájú rakéta, a "Colombina" gyújtott meg. A szent tüzet azóta is kovakővel szítják fel, majd átviszik a dómhoz, ahol az érsek a Gloria in excelsis Deo ének alatt a szent láng segítségével gyújtja meg a "Colombina" rakétát. Az égő fagalamb aztán elindul a dómból kifüggesztett kötélpályán, meggyújtja a petárdákkal teletűzdelt szekeret, és visszatér a dóm épületébe. A galamb útjának milyenségéből következtetnek még most is a földművelésből élők, hogy milyen termésre számíthatnak abban az évben.
A szekér neve, "Brindellone", firenzei nyelvjárásban "magas és roskatag"-ot jelent, és már többször volt újraépítve, legutóbb 1765-ben, a Pazzi család költségén.

A Brindellone parádéjával egyidőben egy másik, ünnepélyesebb menet indul el a Szent Apostolok templomtól az Arno mentén, amelynek élén a templomban  őrzött eredeti kovakövekből csiholt szent tüzet szállító szekér halad.

És el is érkeztünk a történet végéhez, szép álmokat, apu, ha ezt holnap délután olvasva kicsit ledőlnél aludni. :)

Gyógyulj meg, Apu! 

Mesék apunak Firenzéről 5.

Ma már annak örülhettem, hogy egyedül teszel-veszel, gondoskodsz magadról a szoba keretein belül, de azért csak fokozatosan, apránként, 2-3 napig csak ugyanannyit, aztán 2 lépéssel többet adhatsz hozzá a napi kitűzött célhoz. Ne tedd túl magasra a lécet egyből, centiméterenként kell megdönteni a rekordot.

Ma viszont azt hiszem én kicsit eldobtam a sulykot, amikor szándékosan, önmagamat munkára ösztönözve tettem egy olyan kijelentést írásban, hogy hétvégén elküldöm a főnökömnek a füzetecske anyagát angolul és magyarul. Még szerencse, hogy holnap-holnaputánra felhőket és esőt jósolnak errefele, így nem fogok 3-5 percenként vágyakozó pillantásokat vetni a rácson túlra (csak mert a teraszom mennyezetig érő rácsokban végződik és nem azért, mert valamit elkövettem volna, ami miatt egy ideig az itteni börtön vendégszeretetét kellene élvezzem...:) )
Épp ezért ma egy kisebb sétát teszünk csak, kilépünk a Sagrestia Nuova-ból, ahol tegnap jártunk, elhagyjuk az épületet, majd a San Lorenzo templom főbejáratán át belépünk a templomba, hogy megkeressük a Sagrestia Vecchia-t (öreg sekrestyét) és vessünk erre is egy pillantást.
A San Lorenzo templom helyén épült első templom volt Firenze legősibb katedrálisa, még 393-ban szentelte fel Szent Ambrus, a milánói püspök. Persze az akkori templomból később semmi sem maradt, sőt, még az utána épültből sem, úgyhogy a Medici család 1421-ben teljesen hamvaiból kezdte ujjáépíteni a templomot. Brunelleschit bízták meg a feladattal, és ő a Sagrestia Vecchia építésével indította a munkálatokat, aminek az eredeti rendeltetése az lett volna, hogy a Medici család temetkezési helyeként szolgáljon. Egy része a családnak azóta itt is nyugszik, a másik részét láthattuk már az Új sekrestyében, és jutott még belőlük a templom részét képező Hercegi kápolnába és más helyekre is. Gyakorlatilag az egész San Lorenzo templom a család temetkezési helye lett, miután az eredeti elképzeléssel ellentétben, mely szerint több gazdag firenzei család pótol össze a templom építésébe, végül csak szegény Cosimo de Medicire szakadt az összes költség. Szerencsére azért nem volt olyan szegény, így a templom is szépre és nagyra sikerült... :) Ő és felesége itt nyugszanak az Öreg sekrestyében.

Öreg Sekrestye (Sagrestia Vecchia)
- forrás: internettó -

Ez a kápolna egyébként a reneszánsz sírkápolnák mintapéldánya. Az építészeti tervezés Brunelleschi műve, de szinte minden egyéb művészi munkát Donatello végzett a helyiségben a bronzajtóktól kezdve a plasztikai díszítésen át a stukkókig. Ez a tevékenység állítólag nem nagyon tetszett Brunelleschinek, mivel ő az egyszerűség híve volt - ez egyébként látszik a templomba belépve is. A terem közepén álló egyszerű asztalt egyébként szintén Brunelleschi tervezte. A hátsó falon látható két bronzajtó Donatello műve, mártírokat és apostolokat ábrázoló domborművekkel van díszítve. Innen nyílik a kolostorudvar, melyen át, ha az embernek szerencséje van, bejuthat a VII. Kelemen pápa (Giulio de Medici) megbízásából épített könyvtárba, a híres Biblioteca Laurenzianába. Hát nekem nem volt szerencsém sajnos, mindkét ajtót zárva találtam. Az ajtók feletti lunettákban csupa ismerősökre bukkan az ember: egyik oldalon Szent István és Szent Lőrincz, másik oldalon Szent Cosma és Damján láthatóak, a Medici család védőszentjeiként kerültek oda (ezeket a szobrokat Michelozzo készítette).

A kisebb terem (amiben Jézus látható a kereszten) kupolájának díszítése érdekes: azt a csillagzat állást ábrázolja az esti égbolton, ami 1442. július 4.-én este volt látható Firenze felett. Ez a dátum valamiért nagyon fontos lehetett a Mediciek számára, de az igazi jelentését ma már senki sem tudja biztosan. A sekrestyében levő tájékoztatón valami olyasmit olvastam, hogy feltehetően ezen a napon látogatott a Habsburg uralkodói ház valamelyik tagja Firenzébe, és ezt örökítették meg ilyen formában...

Hát itt a mese vége, de csak óvatosan, apránként, közben megpihenve fuss el véle... :)

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 4.

Ma megkaptam az ezévi szülinapi, névnapi, Mikulás és karácsonyi ajándékomat, amikor mondtad a telefonon, hogy mégiscsak beleegyezel a vizsgálatba. Köszönöm neked!:) Szóval idén nem kell törd a fejed, hogy mit vegyél, majd keresünk más tevékenységet, amibe az így megspórolt energiát fektetheted. :)

Cserébe ma a Medici kápolnában található Új sekrestyéről (Sagrestia Nuova, illetve ismertebb nevén a Capelle Mediciee) mesélek neked egy kicsit, ahol gondolatban már biztos többször megfordultál, megcsodálni Michelangelo csodálatos alkotásait.
Az Új sekrestye története, amit a világ legszebb sírkápolnájaként tartanak számon, az 1520 körül kezdődik, amikor X. Leó pápa (Giovanni de Medici) megrendelte a megépítését a Mediciek temetkezési helyének szánva. A San Lorenzo templomban található Sagrestia Vecchia (Öreg sekrestye) Brunelleschi által készített terveit alapul véve készítette el Michelangelo az Új sekrestye tervrajzát. Ebben a sírkápolnában kellett volna nyugodjanak az eredeti terv szerint Lorenzo de Medici (Il Magnifico); öccse, Giuliano di I.Piero de Medici; unokája, Lorenzo di II.Piero de Medici (Urbino hercege); és a Magnifico legkisebb fia, Giuliano di Lorenzo de Medici (Numers hercege). Máig ismeretlen okok miatt Michelangelo a két "jelentéktelenebb" herceg síremlékét készítette el először, majd amikor 1534-ben hirtelen visszatért Rómába, az addig elkészült műveket szanaszét hagyta a kápolnában. Csak jóval később állították össze a síremlékeket, feltehetően a jó barát, Giorgio Vasari közreműködésével.

A kápolna belső kialakításának a koncepciója az volt, hogy bemutassa a földi élet átmenetét a túlvilágba. A síremlékekek a két herceget hadvezérként, illetve gondolkozó emberként ábrázolják. Az arcok ugyan nem hasonlítottak senkire, de maga Michelangelo erre azt mondta, hogy hamarosan úgysem fog senki emlékezni az arcukra. A szobrok lábánál egyik oldalon az Éjszakát és Nappalt, a másik oldalon a Hajnalt és Alkonyatot szimbolizáló gyönyörű szobrok helyezkednek el, az idő múlását érzékeltetve. Érdekes módon mindkét esetben a férfi szobrok (az Alkonyat és a Nappal) arcvonásai befejezetlennek tűnnek, még látszanak a vésők nyomai. A nőkre ezek szerint több időt szánt... :)
Michelangelo, mint síremlék tervező is korszakalkotót talált ki, hiszen a korábbi, kizárólag fal melletti szoborelhelyezésből kilépett szobraival a térbe.
Két versszakot szoktak ezekkel a szobrokkal kapcsolatban idézni:
Giovanni Battista Strozzi :
Az éjt, mit édes álomban pihenve
látsz itt, egy Arkangyal metszette kőbe.
Ha márvány is, élet lehell belőle,
ha nem hiszed, s szólítanád: felelne.
Michelangelo válasza:
Jobb nekem így, aludni kőbe metszve,
míg gyász, s a szörnyű szégyen az úr a földön,
ne lássam és ne érezzem. Könyörgöm,
álmom ne űzd el; Óh ne szólj a csendbe.

A "nagy" Lorenzo de Medici és öccse, a meggyilkolt Giuliano de Medici földi maradványai Michelangelo befejezetlen Madonna és a gyermek szobra, valamint a mellette jobbra és balra álló Cosma és Damján, az orvosok (remélem nem utalásként, hogy kinek köszönhetik ezek az emberek, hogy itt nyugszanak...) védőszentjei szobrai alatt lettek elhelyezve.

Mivel fotózni itt sem volt szabad, ezért az internetről keresgéltem a síremlékekről a fotókat, egy élvezhetőt találtam (amit nem védenek a szerzői jogok), de majd készítek a szobrok másolatairól fotót, amik a Piazzale Michelangelo-n Dávid lábainál hevernek... :)

Hajnal és Alkonyat

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 3.

Anyu megsúgta, hogy ma, miután elolvastad a kinyomtatott bejegyzésemet, megkívántad a sonkát és holnapra kértél egy ici-pici darabot. :) Nagyon megörültem ennek a hírnek, mert ezek szerint az étvágyad is kezd visszatérni, és hát enni kell, ahhoz, hogy ismét erőre kapj. Ami egy kicsit viszont elszomorított, hogy a makacsságod is megint szinte a régi, és máris elutasítod azt, ami a következő lépés lenne a gyógyulásod felé... De én is örököltem valamennyit a makacsságodból, úgyhogy időt és telefonkártyát nem sajnálva fogom még veled párszor átbeszélni ezeket a dolgokat... csupa szeretetből és féltésből.

A mai mesém a Szent Ambrus templomról (Chiesa Sant'Ambrogio) és pár szóban a firenzei Virágvasárnapról fog szólni...  aztán lassan tényleg kifogyok a húsvéti témákból és visszaterelem a figyelmemet az egyéb vonzatú építészeti és művészeti dolgok felé... :)
Szobatársam, a másik széköly leány javaslatára múlt vasárnap ezt a kissé távol eső templomot céloztuk meg. Ami még a templom szépségén kívül azért is volt jó ötlet, mert így legalább felügyelet mellett tanultam meg használni a firenzei buszokat és nem egyedül kellett kitapasztaljam. Van ugyanis néhány specialitása az itteni buszozásnak. Például hiába állsz a megállóban mélyen koncentrálva a busz feliratára, ha nem intesz a kezeddel, kb. mint a stopposok (ujjak különböző pozícióba merevítése nélkül), nem állnak meg melletted, hanem nyugodtan mennek tovább. Felszállás első és hátsó ajtón, leszállás középen - szintén jelzés után. A buszjegyeket bármelyik újságárusnál, ahol az ATAF szó ki van írva, meg lehet venni, ez a busz társaság neve, 1 euró 20 centért 90 percig lehet 1 jeggyel utazni és közben annyit vált az ember, amennyi belefér az időbe, kedvbe és útirányba. Időnként látok villamost is a városban, pont merőlegesen halad az általam gyakran látogatott helyekhez képest, arra is érvényes a buszjegy, de az iránya miatt eddig még nem próbáltam ki. :)

Tehát egy ilyen busszal indultunk el virágvasárnapi misére, meglehetősen sok templom van azon a környéken is, úgyhogy láttunk olajfa ággal a kezükben igyekvő embereket a szélrózsa összes irányába haladni. Itt ugyanis a pimpó(barka)szentelés helyett olajfa ágat lóbálnak, a kiválasztottak pedig (gondolom, akiknek pálma nő a kertjükben) egy-egy pálmalevelet. Egy kis keresgélés után megtaláltuk a Szent Ambrus templomot, egy kis téren áll, és a legmegkapóbb talán az egyszerűsége a sok díszes templom után, ami mellett időnként elhaladok. Már kivonultak az emberek az olajfa ág szentelésre a templomajtó elé, ezért nem fényképeztem, a wikipédiáról loptam ezt a képet. :) Firenze egyik legrégibb temploma, valamikor a VI. században épült, és a nevét Milánó védőszentjéről kapta, ezzel is bizonyítva a két város közötti szoros kapcsolatot. Több évszázadon keresztül ez a templom a milánói püspökséghez is tartozott.



Mino da Fiesole márványból készített tabernákuluma



A templom azzal vált híressé, hogy az útikalauzok szerint egy darab, egy vallásos oldal szerint két egész csoda is történt itt. Az első, amit minden könyv említ, 1230. december 31.-én következett be, amikor az Uguccione nevű öreg pap, aki már vélhetően nem is látott túlságosan jól, nem törölte ki teljesen a boros kelyhet a reggeli szentmise után, és másnap igazi vért talált a borcseppek helyett a kehelyben. Azóta a kehelyből egy ampullába kicsepegtetett vért egy gazdagon díszített kristályból készült ereklyetartóban őrzik, ami egy márvány szekrényben van kiállítva a templomban. Persze a csoda a templom falán is meg van örökítve az egyik festő által.

A másik csoda, amire egy vallásos oldalon bukkantam rá, amikor a templom után nézelődtem, 1595. március 24.-én, nagypénteken történt. Miközben a pap misézett, a szent sír oltáránál tűz ütött ki, amelyet feltehetőleg a meggyújtott gyertyákból kipattant szikra okozott. A tűz villámgyorsan szétterjedt és a celebráló pap a hívekkel együtt a tűz megfékezésén fáradozott. A pap legfőbb gondja az volt, hogy megmentse a tabernákulumban őrzött szentostyákat, de a nagy sietségben felborított egy szelencét, amelyen a betegek áldoztatására félretett kisostyák voltak. Az ostyák gurulni kezdtek a lángok között. Amikor végre sikerült eloltani a tűzet a megperzselt oltárkellékek között egy megbarnult, de éppen maradt oltárkendőre leltek, amelyben megtaláltak 6 darab kissé megbarnult és felkunkorodott elgurult ostyát. Az így megmenekült szentostyákat és az oltárkendőt ezüst dobozkába zárták és a vércseppes ampullával egy helyen őrzik azóta is. Amikor 33 évvel később a firenzei érsek megvizsgálta a szentostyákat, megállapíthatta, hogy állaguk nem változott, nem porladtak el. 1907-ben végzett újabb tudományos vizsgálatok hasonló eredményre jutottak.

Hát ilyen csodás helyen hallgattuk meg a misét Virágvasárnapon. Szerencsére mindenki számára gondoskodtak kellő mennyiségű olajágról, ezért egyet én is a kezembe vettem, amikor a pap megszentelte az tömeget, azóta is itt van az asztalomon. A mise egyébként a gyerekeknek szólt, sok apróság hallgatta a földön vagy lépcsőkön ülve az oltár előtt, és mivel a prédikációt elsősorban nekik szánta a pap, ezért roppant nagy nyelvtudásommal én is megértettem a lényeget. :) Ami még érdekes volt, hogy mindenki a kezébe kapta egy kis újság formájában a mise teljes szövegét kinyomtatva, imákkal, énekekkel együtt ahogyan következtek egymás után, és ebbe mélyedve követték buzgón a liturgiát.

A mise végével az én történetem is végetér, mert ezután már csak hazabuszoztam, egy kicsit eltévedve a visszaúton, mert nem ugyanarra megy visszafele a busz (közben buzgón szidva magamat, hogy magassarkú cipőt húztam az ünnep tiszteletére...), és a nap hátralevő részét már csak az előírt pihenéssel töltöttem. :)

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 2.

Úgy hallottam a hangodon ma, hogy kicsit mintha már jobban lennél. Csak így tovább, apránként, óvatosan, betartva az orvosi utasításokat, visszaszerzed még azt az erőt és lendületet, amivel a szobabiciklin pedáloztál még nem is olyan rég.

Én pedig addig is mesélek Neked tovább... :)

Ma elkészítettem én is az otthonról megszokott húsvéti reggeli menüt, a bizonyíték kedvéért le is fotóztam neked. Igaz, hogy a sonka nem az igazi, anyu által főzött, és az egyik tojás kicsit fura alakot öltött (lehet, hogy kisebb lángon kellett volna megfőzzem), de a kakaóval és a kaláccsal együtt (szerencsére tényleg kalács volt a "pane dolce" - édes kenyér) azért mégiscsak a vidám húsvéti reggeleket idézték fel bennem.

Egyébként fura módon az olaszok is főtt tojást esznek Húsvétkor reggelire, valamiféle sajtos tésztájú kenyérfélével, vörösborral és szalámival (a sonka szerintem nálunk jobb ötlet, a kakaó-vörösbor párosításnál inkább nem akarok véleményt nyilvánítani... :) ). A tojás természetesen a termékenységet, újjászületést szimbolizálja (bár szerintem ez főtt állapotában annyira nem igaz). Állítólag régen az olaszok is festettek tojást és azt ajándékozták egymásnak Húsvétkor. Manapság már csak csokitojást kapnak a kicsik, a tojásfestés teljesen kiment a divatból... úgy tűnik, ez az evolúciós folyamat iránya, bár remélem, hogy azért nálunk egy darabig még megmarad... nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a szalonnával fényesítés közben a pirostojás összeégeti az ember ujjait...

A főétel náluk is a bárány... ennyi hasonlóság láttán kezdek gyanakodni, hogy a végén még kiderül, hogy a magyarok igazából az olaszokkal voltak rokonok és nem a finnekkel. Csak tudnám, hogy akkor miért különbözik ennyire a nyelvünk... De lehet, hogy már akkor is a büszke makacsság érzése munkálkodott a magyarokban, és direkt más szavakat használtak ugyanannak a fogalomnak a megnevezésére. És emiatt a makacsság miatt kell fakuló román nyelvtudásomra apelláljak, ha meg akarom érteni ennek a pörgő nyelvű népnek a panaszait...

Egyébként pedig komoly félelmem, hogy jövőre elhervadok... ma ugyanis senki férfiember nem locsolt meg, még csak virtuálisan sem, mindenki el van foglalva a saját bajaival, örömeivel és egyéb kategóriákkal... Na jó, egy ajánlatot kaptam, hogy ha most itt lenne, akkor, de hát versike sehol... Úgyhogy biztos, ami biztos, lefekvéskor azért szórok egy kis parfümöt a hajamra, nehogy már ezen múljon a virulásom... Versikének pedig megteszi majd, amit Tőled tanultam: "Zúg a traktor, szánt az eke... " :) A folytatást gondolom mindenki tudja... :)

Pihenéssel teli napot kívánok Neked holnapra.

Gyógyulj meg, Apu!

Mesék apunak Firenzéről 1.

Életem legszomorúbb Húsvétja ez az idei, mert apukám nagyon beteg lett és kórházba került. Elhatároztam, hogy ezentúl naponta írok neki egy bejegyzést, hogy felvidítsam, és kicsit elűzzem a borús gondolatait, mert minél hamarabb elhatározza, hogy meg akar gyógyulni, nem csupán magáért, hanem bátyóért, anyuért és értem is, annál hamarabb tudjuk majd megnézni együtt is az ebben a városban felhalmozott sok-sok szépséget.

A ma reggelem sírással kezdődött és csak az tartotta bennem a lelket, hogy anyu és a testvérem próbáltak nyugtatgatni (minden elismerésem az övék, amiért ebben a helyzetben nem vesztették el az önuralmukat és végig helytálltak, én orvos létemre közel álltam az összeomláshoz), ők győztek meg, hogy az egyedüli hasznos, amit tehetek az, hogy befejezem a sírást, elindulok, keresek egy szép templomot és megköszönöm a Jóistennek, hogy vigyázott apura éjjel és megkérem, hogy tegye ezt továbbra is. Mert szeretnénk még nagyon sok Húsvétot együtt tölteni vele.

Elindultam a Dómhoz, mert kinéztem az interneten, hogy 11 órától lesz ott valami ceremónia, amiből csak az Eukarisztia szót értettem, a többiről pedig feltételeztem, hogy az ünnepi mise része lehet. Hát nem pont így lett. 10:45-kor a térre érve hatalmas tömeg fogadott, meg sem lehetett közelíteni a dómot, rengeteg turista, talán kicsit kevesebb ősi firenzei, és mind a templom bejáratára szegezték a tekintetüket. Legalábbis azt hittem. Látni semmit sem lehetett, egy 3 éves kisfiú közvetített az apukája nyakából olaszul, abból értettem meg, hogy valami egyenruhába öltözött emberek, tollal a sapkájukon masíroznak a templom előtt. Pár perccel később hatalmas dörrenések rázták meg az épületeket, majd tüzijáték fényeit véltem tükröződni a szemközti ház ablakaiban... És ez az éktelen zörej, lövések és egyéb erős hangjelenségek, némi égbe szálló füsttel kísérve még kb 5x megismétlődtek.
(Helycsere után ennyit sikerült lefotózni.)


 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 
Aztán csend lett, taps és elkezdett szétszéledni a tömeg. Eddigre már bezárták a Dóm főkapuját, ezért rájöttem, hogy ma itt mise nem lesz ebben az órában, de azért kicsit próbáltam közelebb menni, hátha mégis... és akkor láttam meg azt a fura építményt, amit mindenki nézett és fényképezett, hát a biztonság kedvéért lefotóztam én is.










Utána megpróbálkoztam még a Santa Maria Novella templommal is, hátha még sikerül ott elcsípnem egy ünnepi misét, de ott 10:30-tól kezdődött és még éppen tartott. Erről is lemaradtam. Eszembe jutott, hogy a közelben kell legyen még a Mindenszentek temploma is (Chiesa Ognisanti) és 12-ig még éppen odaérnék, ha sikerülne eligazodni a térképen...

Egyik útkereszteződésnél épp ellenkező irányba fordultam, mint kellett volna, így viszont hirtelen szemben találtam magam egy fehér ökrök által vont szekérrel, rajta pedig a Santa Maria del Fiore dómnál látott különös szerkezet. Az ökrök valami miatt megtorpantak tőlem 5 m-re, így volt időm elővenni a gépemet és lefényképezni őket (remélem nem én nyújtottam ennyire elrettentő látványt, bár biztos nem volt túl szívderítő a piros orrom és könnyes szemeim - mert a könnyek még folytatódtak útközben is).
A szekeret követve épp az Ognisanti templom bejáratáig értem, ott szenteltvizet osztogattak érdekes harangalakú tartályokban, rajta olaszul, hogy "Istennek Báránya, adj nekünk békét". Mivel 12-től kezdődött egy latin nyelvű ünnepi mise, bementem és leültem egy padba. Egy nagyon idős papbácsi prédikált, apácák énekeltek latinul, maga a prédikáció olasz nyelven volt. Jólesett, hogy legalább a Miatyánkat én is a hívekkel együtt tudtam mondani latinul, az olasz nyelvű megtanulása még folyamatban van.
A nap fénypontja volt, amikor hazafele bandukolva apuval is tudtam váltani pár szót, aránylag jó hangulatban volt, bár utólag kiderült, hogy azért a lelkiállapota ennél ténylegesen lényegesen borúsabb... Remélem apu, hogy mostanra már kicsit mosolyogsz is, hát még ha megtudod a durranások történetét...

Firenzében ugyanis van egy fura szokás (máshol Olaszországban ezzel nemigen találkozni, legalábbis egy olasz szakértő írása alapján), mégpedig Húsvét vasárnapján a robbanó (tüzes) kocsi menete (Scoppio del carro - egyébként ezt írta a Dóm órarendjében is, de én akkor még nem tudtam, hogy eszik, iszák, avagy imádkozzák). A Porto al Prato-tól egészen a Piazza del Duomo-ig tart, a szekéren egy hatalmas kosár található. A kosarat szállító kocsit egy csapat virágfüzérekkel feldíszített fehér ökör vontatja és egy sereg korabeli jelmezbe öltözött katona kíséri. Hát ez ugyebár stimmel azzal, amit én is észleltem, bár az értelmét továbbra sem látom, de majd még beleásom magam a háttérinformációkba.

Egy videót is feltettek erről a tubicára, innen tudtam meg én is, hogy hogyan is nézhet ki ez a ceremónia, ugyanis arról a helyről, ahol gyanútlanul megálltam, nagyjából semmit sem láttam.



Délután még egyszer kimozdultam itthonról, csatlakozott Jelena, a szerb származású kolléganő is, jót beszélgettünk (angolul). Eredetileg a Piazzale Michelangelo-n levő kilátóhoz szerettünk volna feljutni, de mivel az egész napos borús idő után a délutánra kitisztuló égbolt rengeteg embert csábított ki oda, ezért tettünk egy kört és végül a központban sétáltunk. Készítettem pár fotót az alkonyati Arno folyóról, ezekkel búcsúzom mára.

 

Gyógyulj meg, Apu!

Húsvéti üdvözlet

Nem volt kedvem keresgélni a neten, ezért készítettem egy képeslapot (az eper saját fotó, de sajnos hét közepén elfogyott... :) ). Kellemes Húsvéti Ünnepet mindannyiunknak és szeretteinknek!



Lustaság-önuralom : 1-0

A mai napra nem terveztem semmi időigényes feladatot, mivel a tézisfüzetemmel szerettem volna egy kicsit haladni.  Itt lóg az orrom előtt a feladatos listámon, 4. pont, ("tézisfüzetet elkészíteni"), az előző hármat már kihúztam és még utána is pár elemet a felsorolásból, ez itt egyedül középen kísért már napok óta...
De hát persze sikerül egy 10 órás alvással indulnom a napnak (ami egyébként nagyon jólesett..), majd reggeli, kávé, egy kis szocializálódás az otthon hagyottakkal és máris nekifogtamhattam volna, ha nem jut eszembe, hogy azért még jó lenne pár olasz nyelvleckét keresgélni a neten. Ez egyébként elsöprő sikerrel zárult, lassan annyi anyagom van a gépen, hogy már rég szenilis öreganyó leszek, és még mindig nyitogathatnám az új anyagokat... Találtam egy nagyon jó filmet a reneszánsz olasz festészetről is, úgyhogy a következő napokban egy órát (na jó, már csak háromnegyedet...) ezzel fogok tölteni. :) 3 hét után először természetesen pont ma kellett levest főznöm, sikerült találni az üzletben olyan zöldségkeveréket, amiben nem volt cukkini, mert az olaszok imádják a híres minestrone levesüket teletömködni vele, nálam viszont a zöldborsóval egy kategóriában mozog: ha kilátástalan, hogy valami más ételhez jussak belátható időn belül, akkor üsse kő, megeszem, de csak a létfenntartás ösztönétől vezérelve.
... aztán egyszer csak hirtelen lelassult Albinó (bár ennek az is lehet az oka, hogy kicsit sokat vártam el tőle tekintve előrehaladott korát és bőszen nyitogattam az ablakokat), úgyhogy 1 óra víruskeresés is zajlott, majd víruskeresés végefele megnyitottam a tézisemet és elkezdtem a 80 oldalból 20-ra lefaragni, szerintem nehezebb tevékenység, mint a fordítottját véghezvinni... Nem túl hosszas küzdelem után valahogy a blogomon kötöttem ki és máris a jelenben járunk és írom a bejegyzést... Na jó, egy cikket azért ma is olvastam, és már ki van nézve a következő holnapra, jóleső érzés, hogy mostanában ilyesmire is jut időm...

... már csak a 4. pontomat kellene valahogy megnyugtatóan letudjam és szép szabályos hullámos vonallal kihúzzam...

Első szerzeményem...

... amit ma reggel a várva várt ösztöndíjamból vásároltam. :) Anyu meggyőzött, hogy a kicsit, de drágábbat vegyem a klasszikus méretű, de olcsóbb helyett, mert "úgyis sokat fogok én még utazni a jövőben..."

... pedig én már épp megállapodni készültem volna valahol, de egy ilyen komoly befektetéssel a hátam mögött kénytelen leszek még sokat mászkálni, hogy legalább erkölcsileg megtérüljön... :)

... a kipróbálás egyelőre még várat magára, mert nemsokára indulnom kell a klinikára, ilyenkor szakrendel az egyik kedvenc doktornőm, nem hagyom ki a lehetőséget, hogy láthassak, hallhassak ezt-azt.

... elvégre ezért vagyok most itt... :)

Húsvéti nagytakarítás...

... mivel idén hivatásosok végzik a takarítást a szobámban (ennek a bizonyos kollégiumnak egy nagyon pozitív vonása, bár azért a portörlés mindig megmarad nekem :) ), ezért elhatároztam, hogy az így megspórolt energiámat átstrukturálom és végre a számítógépemen teszek rendet. A korábban 2 számítógépen folytatott munka és a többszöri újratelepítések miatt a káosz egy diszkréten diplomatikus megfogalmazás azokra az állapotokra, amik Albinón uralkodnak. Csak a (mostanában) legfontosabb könyvtáraimban tudom, hogy mi hol van, de ha már a legfrissebb adatbázist kell elővarázsoljam, akkor bizony gondok vannak, kezdődhet a homlok- és agytekervény ráncolás, hogy hol és milyen néven keressem.

... remélhetőleg nem ezzel fog eltelni az egész hétvége, mert azért vannak még más terveim is, és nem mindegyik kapcsolódik a számítógéphez... :)

tanulság...

... avagy mit vigyünk, ha Firenzében első alkalommal mosni visszük a ruháinkat?

Na persze mindenki a ruhára, némi mosószerre és aki már nagyon jártas, talán még öblítőre is gondolhat, és persze a zsebben csörgedező 2-8 euróig terjedő aprópénzre...
Mint évek óta önellátó (hüm hüm és oá...), én is ezekre gondoltam, öblítőt leszámítva, mert inkább a mosószerre adok ki egy kis plussz pénzt és nem tanácstalankodok a mosógép felett, hogy akkor most melyiket hova öntsem. Csakhogy jó olasz szokás szerint a dolgok egy nemzetközi kollégiumban is csak olaszul vannak kiírva, ezért igencsak elkelt volna egy szótár is, amikor néztem az opciókat: 30 fok, ezt még értettem, de utána volt egy 40 fok non stiro és egy 40 fok freddo. 40 fokos elképzeléseim voltak a levitt ruhákkal kapcsolatban, csak épp nem tudtam, melyiket is szeressem. A freddo-t még értettem, bár most sem tudom, mi is a jelentése magában a mosás folyamatában... a non stiro alatt volt egy vastag fehér vonal is, hangzás alapján keverésre, centrifugálásra tippeltem, és mivel nagyon szerettem volna a ruháimat kicsavarva kiszedni a gépből és ott volt az a non szócska, ezért inkább a hűvösebb megoldást választottam...

Volt 35 percem a program lejártáig, ezért feljöttem a szobámba és kikerestem a szótárból a bűvös szót: stiro - vasalás. Azaz a "vasalni utáló emberek (mint pl én is) legjobb barátja" című opció a mosógépen... Mivel cseppet sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, és nem mellesleg nincs is itt vasalóm, mert azt már nem cipeltem magammal erre az útra (bevallom, eszembe sem jutott a csomagolásnál), ezért kicsit elsötétült az ábrázatom, amikor rájöttem a tévedésemre...

Ezt az olasz igét biztos egy életre megjegyzem... :)

Olasz konyha - kezdőknek

Első lecke: Ricottás spenótos tortellini olivabogyós paradicsomszósszal

Recept: Végy egy közepes méretű bevásárlószatyrot, az üresedő pénztárcádat és a vásárlási kedvezményre jogosító kártyádat és sétálj el a legközelebbi élelmiszerüzletbe. Ott vásárolj egy doboz ricottás spenótos tortellinit (ezentúl rövidítsük csak tortellininek, mert nagyon fárasztó leírni) és egy üveg olivabogyós paradicsomszószt (röv. paradicsomszósz).

Hazaérve tegyél oda vizet főni, majd a forrásban lévő (bugyborékoló) vízbe tedd bele a tortellinit (amennyit úgy érzel, hogy képes lennél együltödben megenni) és kereken 4 perc múlva kész a recept első része. Ennyi idő kell ugyanis, ameddig megfő a tészta/laska külső váz, az ízek összeérnek, satöbbi (és egyébként is 4 percet ír a dobozon is, olaszok készítették, ők már csak tudják... ).

Az utolsó lépés, hogy a leszűrt(!) tortellini tetejére ráöntöd a kívánt mennyiségű paradicsomszószt és máris kész a recept címében ígért étel.



Jó étvágyat! Bon appetit! :)

Remélem...

... hogy ma azokkal a Botticelli képekkel fogok álmodni, amiket az Uffiziben láttam... igaz ugyan, hogy két óra sorbanállás után, du. 3-kor jutottam be, és a 9-kor elfogyasztott reggeli gyomortömítő hatása akkorra már elillant (és persze ennivalót viszont most először nem vittem magammal), de a festmények hatása így sem maradt el... nem beszélve, hogy volt ott még pár Michelangelo, Leonardo da Vinci és Rembrandt alkotás, amiket szintén kár lett volna kihagyni a lassan haladó sor miatt.
... persze ha nem lett volna mindez ingyen, akkor lehet, hogy hamarabb bejutottam volna...

... na de végülis jól volt ez így- is... :)

Végezetül pedig linkek néhány ma látott képre - a teljesség igénye nélkül (mivel fotózni nem szabad az Uffiziben sem és még ha lehetett volna is, a fényképezőgép memóriakártyát történetesen a kollégiumban felejtettem, így a Szent Márk kolostor kerengőjében készített 3 fotó után megtelt a gép belső memóriája...):

Vénusz születése (Botticelli)
Tavasz (Botticelli)
Madonna és Jézus az 5 angyallal (Botticelli)
Angyali üdvözlet (Botticelli)
A Szent Család (Michelangelo)

... olyan könnyű hozzászokni...

... a blogírás kerüléséhez. Ez mindig olyankor következik be, amikor szeretnék egy részletes élménybeszámolót írni, képekkel, némi tudományos háttérdokumentálódással, csak épp nem találok rá időt, hogy becsületesen, a magam által támasztott követelményeket teljesítve létrehozzam... és így szépen csendben elmarad az írás és az emlékek-élmények a felejtés homályába vesznek...

... holnap az Uffizi képtárat célozom meg reggel, délutánra valami könnyed program, talán a Belvedere erődítmény (Forte di Belvedere) lesz tervezve, ha szép idő lesz... az utóbbi napokban ugyanis felhős az ég, időnként kicsit szemerkél és lehűlt az idő, ennek megfelelően (és nemcsak emiatt) a hangulatom is eléggé borús...

... ha megint kisüt a nap, talán feltöltődnek a napelemeim és lesz elég energiám nekiveselkedni a beszámolóírásnak...

... de ha nem....

... arrabiata nap, penne nélkül...

... az arrabiata olaszul ugyanis dühöst/haragost jelent...

... a tegnap éjszakai vírusírtás után (mivel este 11-kor egyszer csak minden mozilla ablakot blokkolt a vírus (ideg)ölőm, és talált is 250 gyanús file-t, amit egy gondos mozdulattal töröltem is éjjel 1-kor, ma reggel arra ébredtem, hogy nem tudok csatlakozni az internethálózathoz...

... "kapkod fűhöz, fához", csak épp szaladni nem tudtam minimum 1200 km-es körzetben sehova hirtelen a probléma megoldása céljából, úgyhogy addig bütyköltem a gépemet, ameddig szinte elkéstem a klinikáról. Szerencsére a lakótársam, akivel egy nyelvet beszélünk, felébredt és meg tudtam kérni, hogy nézze meg, hogy ő tud-e csatlakozni, vagy a hiba tényleg az én készülékemben van. Hálistennek nem tudott, úgyhogy kissé megnyugodva lódultam neki a reggeli rövidtávgyaloglásnak. Nagy hajrá, 34 percre javított idő és csuromvizes póló eredményeként végül sikerült időben odaérni.

... a klinikán kb 10 perc után az volt az érzésem, hogy én vagyok az a bizonyos ötödik kerék, amit sehogy sem tudnak sehova sem elpakolni, csak lábalatt vagyok, és a levegővel rokon a konzisztenciám, csak épp nem teljesen színtelen, mert ha nagyon odafigyelnek, akkor látszom... nyilván a reggeli kissé zaklatott lelkiállapot után a paranojám is enyhén fellángolt, de tény, hogy nem éreztem magam túl jól a bőrömben, zavart a tétlenség és egy idő után az is, ahogy végtelen nyugalommal nézegetnek 1-1,5 órája egy beteget, pedig már 2 órát csúsztak így is. Eddig ez a nap telt a legkeservesebben, pedig rendszerint az első napnál szokott tetőzni ez az érzés, utána szépen lassan lineárisan csökkenő tendenciát mutat...
... amikor végre éhesen hazaértem, egy darabig még tervbe volt véve, hogy bemegyek a Dóm múzeumba, hogy legyen valami szép is a napban, de végül számítógépet kezdtem bütykölni, vírusírtót csitítottam, mozillát telepítettem újra, és lám, most működik a gép - ameddig ő is úgy gondolja... :) Az első sikerélményem ma a mosás volt, sikeresen vettem fel a küzdelmet első alkalommal a lenti mosógéppel, 2 euróért egész szépen kimosta a ruháimat... kár, hogy nincs olyan opció, hogy további két euróért ki is teregeti, így rám maradt ez a szívet melengető feladat.

... közben beszélgettem a szüleimmel kicsit, próbálták csillapítani a világfájdalmamat, de ilyenkor a sebzett állat (köhömm, bogár) még a segítő kézbe is belemar (bocs apu így utólag is).

... végül este egy email a hátrahagyott munkahelyemről megint felborzolta az amúgy már megnyugodott kedélyemet, úgy tűnik, nem sok minden változik azzal, hogy most épp más országban tanulok, csak a házak és fák mások, az interperszonális munkahelyi szálak még mindig stabilan feszülnek.

... még szerencse, hogy már csak 2 óra van ebből a napból... a szerdákat valahogy mindig is jobban szeretettem, mint a keddeket...

mai jelenet

... tűző napsütés, a San Lorenzo melletti kirakodóvásár zsivaja, frissen megmunkált bőr szaga a levegőben, rengeteg turista, és én, aki próbálok átjutni minél gyorsabban a tömegen, hogy megtaláljam a Szépművészeti Akadémiát.
... az egyik standnál egy férfi szólt utánam angolul, hogy elhagytam valamit és távolabb a földre mutatott.. Mivel ez örök félelmem (és nem először történne meg velem...), ezért megtorpantam, tettem néhány lépést visszafele és hitetlenkedő arckifejezéssel néztem az üres földre, mire megjegyezte, hogy "elvesztetted... a szívemet...". Na erre persze elpirultam szégyenemben, hogy jól rászedtek, és ismét nekilódultam, amikor még hallottam a hátam mögött a pasit, amint mondja, hogy még egy kérdést akar feltenni: honnan vagyok? Oroszországból? Meg sem fordultam, csak a fejemet ráztam meg ahogy mentem előre. Lengyelország? Ukrajna...?

Hát... a beszédemet most nem hallhatta (Amerikában is ezeket sorolták fel kb., de akkor az eltérő akcentus miatt), maradt tehát a külső megjelenés... csak azt nem tudom, hogy ezt most akkor sértésnek, vagy bóknak vegyem...

Kicsi székely Mózsi és az átmeneti múzeumofília

Ma kezdődött Firenzében a XIII. alkalommal megrendezett "A kultúra hete" (Settimana della cultura), ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy április 9-17 között ingyen látogathatóak a múzeumok (a Google ezt így örökítette meg). Ugyan jónéhányat már korábbi látogatásaim során kipipáltam, de akkoriban az időhiány miatt maradt némi hiányérzetem 1-1 múzeummal szemben. Így volt ez eddig a Pitti palotával és Boboli kerttel is (Palazzo Pitti és Giardino di Boboli), ezért mivel ma egyébként is verőfényes napsütést jósoltak, úgy döntöttem, hogy ezt a napot erre a két látványosságra szánom. Ha jól emlékszem, első firenzei látogatásom során kerek 2 órám volt a kettőre együtt és emlékeimben csak pár felvillanó festmény és a reggeli párás-ködös kert képe rémlik fel a rohanás nyomasztó érzésével társulva.
Hát ma kiélveztem a korlátlan idő érzését, 10:30-kor indultam el a szállásomról és 3 órás múzeumlátogatás után 5:30-ig a kertben sétálgattam (a Pitti palotából nyílik a Boboli kert, ezért gyakorlatilag a két helyszín megegyezik). Képeket is készítettem, ezekből párat majd ide is felteszek valamikor egy rövidke élménybeszámoló keretében, amikor kicsit kevésbé leszek álmos és az internet is jobban megy.:) Ki kell pihenjem magam holnapra, mert legalább 4 apróbb múzeumot/templomot tűztem ki feladatként, amennyi sikerül, annyinak fogok örülni. :) Szerencsére még jövő hétre is be tudok osztani ezt-azt... ;)

szinte hétvége :)

... ma már nagyon érződött a közelgő hétvége, legalábbis a lelkesedésemben, reggel 10 előtt kicsivel ébredtem és nagyon gondolkoztam, hogy bemenjek-e dolgozni (érdekes érzés, hogy ez a gondolat akár fel is merülhet bennem, na de ilyen az idegenlégiós élet, nem számítanak rám, nélkülem is eldöcög a szekér - sőt :) ).
... végül aztán győzött a lelkiismeret és a tanulni akarás, ezért elsétáltam a klinikára, ma is a szerbiai származású doktornő mellett fejlesztettem a hallás utáni nyelvértésemet. Ma egy érdekes röntgenen kívül nemigen volt semmi nevezetes, viszont két beteg között megtudtam, hogy azért az itteni klinikákon sem fenékig tejfel az élet, és amit én az első napokban tapasztaltam, az csak egy szépen megrajzolt délibáb. A szakrendelésen dolgozó dokik közül csak egy van alkalmazva hivatalosan, a többiek önkéntesként dolgoznak, vagy valamilyen ösztöndíjjal... és egy stabil állásra nem túl biztatóak a kilátások... És ha mondjuk valaki nem EU-s ország tagja, mint jelen esetben akivel beszéltem, hiába az itt megszerzett orvosi diploma és az országban eltöltött 12 év, nem pályázhat meg állást a "public health"-ben... ha jól értelmezem, akkor közalkalmazottként, kórházban. Szóval itt is akadnak fura dolgok bőven...

Hát akkor itt a mese vége mára, szerbusztok gyerekek, én pedig megyek olvasni a saját mesémet, ezúttal a Pitti palotáról és a Boboli kertről, ahol a holnapi napot tervezem eltölteni. :)

Kicsi székely Mózsi és egy unalmas bejegyzés...

... kedves Olvasóim, most egy unalmas bejegyzés következik egy napról, amikor nem történt semmi igazán különleges. Egyesek inszisztálására azonban kénytelen vagyok ezt a napot is megénekelni, hogy ilyen jellegű írás is legyen majd a később egyre gyérülő bejegyzések között... :) (csak szólok előre, elkezdem felkészíteni a társaságot :) )
... ma ugyebár megint reggel indultam dolgozni, útközben az egyenes, átjárómentes szakaszokon már előkerült a zenekütyü, olasz nyelvleckét hallgattam, miközben a reggeli még meglehetősen hűvös időben loholtam a Klinika fele. Egyelőre még felhősek a reggelek, kell a kabát, délutánra viszont kiderül az ég, ragyogó kékké válik egy-két bárányfelhővel megtűzdelve és hétágra süt a nap, szóval igazán szemet gyönyörködtető, kabátot leparancsoló és szeplőket előhozó látvány... :) A szakrendelésre a mai napra kb. 10 beteg volt beírva, 2 első megjelenés és a többi kontrollos. Neki is fogott a felettesem lelkesen dolgozni, közben átküldött egy másik vizsgálóhelységbe egy bizonyos vizsgálati módszert elsajátítani. Mire meguntam, belefáradtam és visszatértem kb. 40 perc múlva, még mindig ugyanazzal a beteggel foglalkozott. Tetőtől talpig ki lesz vizsgálva, az már bizonyos.:) Kíváncsi vagyok, hogy találkozom-e még ezzel a beteggel, és ha igen, mi sül ki vele kapcsolatban, eléggé össze-vissza panaszai voltak, és egyik megfoghatatlanabb a másiknál... A második beteg igazán érdekes volt, meglehetősen ritka betegségtársulásokkal érkezett, ő egyik kitűnő példája annak, hogy mennyire sok ponton érintkezünk más szakágakkal - és hogy ezeket is egy adott szintig tudni kell menedzselni. 1,5 óra után a beteg felkerült osztályra, mert a kezelése nemigen tűr halasztást, igyekszem majd vetni rá egy pillantást mielőtt kiengedik. A két beteg vizsgálata közben gyorsan eltelt az idő, 12-kor még csak az ő sorsuk volt elrendezve. Szerencsére a frissen egyetemet végzett kollégák és 1-2 szakorvos csak úgy spontán, morgás nélkül elvitték egy kivételével a többi érkező beteg papírjait és megvizsgálták őket, így senkinek nem kellett sokat várni és 13:30-kor elfogyott az utolsó beteg is. :) Ezt a terhelést tényleg idegösszeroppanás nélkül ki lehet bírni, csak mondjuk ehhez kb. kétszer annyi személyzet kell, mint ami az általam ismert és próbált egészségügyi rendszerekben van.
Egyébként egy további eltérés az olasz egészségügyben az, hogy az ambulancia mellett van egy ún. "day hospital" (napközbeni/1 napos kórház), ahova a betegek a több napos/1-2 hetes infúzós kúrákra bejárnak és minden este a finom otthoni vacsora után a saját ágyikójukban pihenik ki a napot. Ezért a klasszikus kórházi osztályon sokkal kevesebb ágy van és oda a tényleg kórházi megfigyelést, ellátást és kivizsgálást igénylő betegeket veszik csak fel.

... hát így telt a mai napom, a délutáni szunyókálást és estére készített (és megevett) hatalmas adag salátát nem részletezem, próbáljátok meg elképzelni. ;)
... holnap délután ismét általános ambulancia, és máris itt a hétvége, amikor végre belevethetem magam a múzeumlátogatásokba, a fényképezőgépemben mindkét adag elemet már fel is töltöttem.

... már csak a nézelődési sorrendet kell megtervezzem úgy, hogy a Boboli kertbe lehetőleg kora délután érkezzek. :)

Kicsi székely Mózsi, a bennszülött toszkán lakos...

... már legalább 5 napja itt vagyok, és ebből már a 2. munkanapomat töltöttem el ma... mintha már egy örökkévalóság óta rónám a 3 km-es utat a klinikáig és vissza (remélem hamarosan meglátszik rajtam, és most nem a farmer gyorsabb kopására és poros cipőkre gondolok... ), és már látásból ismerem a sarkon csecsebecséket áruló néger fickókat.
... ma egyébként csak délután mentem dolgozni, mert délelőtt nem volt szakrendelés. A klinikán az orvosok egyik része az osztályon dolgozik, a másik része csak a szakrendelésen. Ez utóbbinál a héten 3 nap délután, 2 nap pedig délelőtt folyik a betegellátás. Szerintem így több idő juthat mindkét csoport számára a kutatásra, meg is látszik a klinikán, csak úgy ontják a cikkeket az itt dolgozók. Ma tehát akár délig is alhattam volna a szakrendelés miatt, ha nem pont ez a nap lenne az a szerencsés kiválasztott, amikor hetente egyszer a kollégiumi szobát két középkorú mosolygós kínai tündérke kitakarítja. Először a tanulószobába akartam előlük menekülni, majd végül kitelepedtem az erkélyre egy olasz nyelvkönyvvel a kezemben, nem volt túl jó ötlet így utólag, mert jól megfagytam (reggel még hűvös van az északi fekvésű részeken és legalább 20-25 percet takarították a helységeket)... tény, hogy szép munkát végeztek, de legközelebb mégiscsak a tanulót választom... :)
... a klinikán ma egy szerb származású, de az egyetemet már itt végzett fiatal, határozott fellépésű doktornő mellett üldögéltem és az erkélyen tanult szavakból pár máris visszaköszönt (sajnos a fejezet elején döntően fogászattal kapcsolatos szavak voltak, ezért lehet, hogy jobban jártam volna, ha a fejezet végéről indítok...). 4 órán keresztül hallgattam ismét az olasz csivitelést, egyébként karakterre nagyjából a magyarországi betegekhez hasonlítanak, csak általában még gyorsabban pereg a nyelvük.:)
... nem is jön, hogy megmukkanjak olaszul, mert mindenki, akinek kicsit is nem olaszos a neve, folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, míg én... igaz, hogy még csak most fogtam neki ténylegesen tanulni és a jelen idő ragozásáig még nem jutottam el a könyvben (a múlt időkről ne is beszéljünk, de úgyis megfogadtam, hogy ezentúl csak a jelennel és a jövővel foglalkozom, tehát lehet, hogy nem is pazarolok energiát a többi igeidőre... :) ).
... most viszont lassan ideje lefeküdni, mert holnap megint délelőttös nap következik, relatíve koránkeléssel.

Arrivederci a tutti! :)

Kicsi székely Mózsi első nap a toszkán szakrendelésen

Ma reggel egy 35 perces erőltetett menettel indítottam, a tegnap délutáni 3,5 órás városnéző sétám után a mai trappolás nem akart sehogy sem beolajozódni, elég keservesen nyiszorogtak az ízületeim. Szerencsére 8:55-re odaértem, de mint utólag kiderült, kár volt a nagy sietség, bár ott volt a felettesem is időben, de 9:30-ig még egyéb dolgokról esett szó. Kb. 12 beteg volt beírva erre a napra, mindenkire félóra számítva (sok országban édes álom ennyi időt hivatalosan is egy betegnek szentelni), minden doki, nővér és beteg nyugodt és mosolygós volt, senki sem rohant semerre, számomra kicsit szürreális volt az egész. :)
Persze a beteggel való kommunikáció és adminisztráció olasz nyelven zajlott, a nekem magyarázgatás az esetek 80%-ban elmaradt (nem is bánom, mert nem akartam feltartani a rendelést), úgyhogy rengeteget füleltem, próbáltam kiköbözni a papírokból, hogy kivel épp mi van, a lényeget úgy érzem nagyjából sikerült kiszűrni.
Ami a nagy különbség az általan ismert rendszerek és az itteni között az, hogy látszik, hogy itt van pénz az egészségügyben, nem spórolnak mindennel. Amire mi mellkas röntgent kérünk első körben, arra ők egyből CT-vel indítanak; évente rutinszerűen megkérnek olyan teljes panel laborokat a betegeknek, amikből Romániában 4 paraméter szérumszintjének a meghatározása (és akkor még nem is beszéltünk a maradék 15 paraméterről) 200 lejbe kerül és a beteg kell kifizesse... és ezzel még csak egy betegséget tudok esetleg kizárni... Teljesen szokatlan ez a nagyvonalúság, Magyarországon is azért sok mindent többször megfontol az ember, mielőtt előjegyezteti rá a beteget. A laborok ott viszont már ingyen vannak a beteg számára. Van még hova fejlődni mindkét országnak, bár azért ami itt van, azt is kicsit túlzásnak érzem...

Nem láttam viszont egységes számítógépes rendszert, amiben követni lehetne a betegek korábbi osztályos vagy ambuláns megjelenéseit. Minden ambuláns lap újonnan megnyitott word file-ban keletkezik, és nem fordítanak túl nagy gondot ezeknek az elmentésére, legalábbis a mai nap tapasztalatai alapján. Lehet, hogy ez az osztályokon másképp van, ott még nem láttam a működési rendet.

Megismerkedtem két orosz lánnyal is, az egyikből, aki a kommunikatívabbnak bizonyult, kiszedtem, hogy olasz férfihez ment feleségül, így ragadt Olaszországban, és bár Oroszországban elvégezte az orvosit, de itt nem ismerik el a diplomáját és a honosításhoz újra kell vizsgázzon bizonyos dolgokból. Ismerős helyzet, csak épp én szerencsés emberkeként megúsztam. Mindkét lány egyébként irigylésre méltóan jól beszél olaszul, talán valamikor megkérdezem tőlük, nekik hány hónapjukba telt ezt a szintet elérni... :) Be kell vezessek napi 2 óra nyelvtanulást, ha lassanként bele akarom vetni magam a gyakorlatba, mert jó lenne a csendes szemlélődő szerepét felváltani valami aktívan tevékenykedőével... Hiányérzetem kezd lenni és valami csendes balsejtelmem, hogy meglesz még a böjtje ennek a rengeteg nézelődésnek... Bár lehet, hogy ez majd a lazaság elsajátításával teljesen megszűnik... :)

Kicsi székely Mózsi és a toszkán álomutazás - első nap az ovodában

Tegnap este 11-kor lefeküdtem, hogy ma frissen és üdén libbenjek be a Klinikára 8-kor. Éjszaka persze többször felriadtam attól félve, hogy elalszom, végül 6:30-kor kikászálódtam, reggeliztem és kávét is ittam, szóval útra készen álltam, amikor még egyszer gyorsan megnéztem az emailjeimet, hogy kiderüljön, este 11:47-kor új főnököm megírta emailben, hogy csak 9:30-ra jöjjek. Fehér ing, fekete kosztümnadrág le, zöld pizsama vissza és megpróbáltam még félórát aludni - persze mire kicsit kisimultak volna összegubancolódott idegeim és elaludtam volna, 8-kor megint szólt az óra.
35 perc alatt végigszáguldottam az úton, menetközben többször döbbenten figyeltem az őrületesen közlekedő olaszokat, úgy a gyalogosokat, mint a biciklistákat, robogókat és autókat.... A buszokról nem is beszélve... Az már biztos, hogy itt nem fogom használni a zenekütyümet a reggeli munkába menet során, mert mindennap külön küzdelmet kell majd folytatni gyalogosként az életben maradásért. Nemcsak a zebrán, a járdán is...!

Amikor beértem a klinikára, kb. 10 perc múlva megérkezett az egyébként nagyon kedves titkárnő, aki persze nem tudatosította, hogy amit március közepén írtam (hogy április 4.-én kezdek), azt komolyan is gondoltam. Mint kiderült, a két főnököm által megbeszélt munkatervemről sem neki nincs fogalma, sem nagy valószínűséggel annak a doktornőnek, aki mellé az idő legnagyobb részében be leszek osztva... Semmi gond, kezdem megszokni már, hogy az olyan apróságok, mint az önérzetem és lelki nyugalmam, ilyen magas körökben már cseppet sem számítanak... Végül kb. 10:30-ig figyeltem a titkárnőt munka közben, ismerős szavakat próbáltam kihámozni a telefonbeszélgetéseiből, elhatároztam, hogy nekiveselkedek az olasztanulásnak, mert lehet, hogy hamarabb fogok én megtanulni olaszul, mint a környezetem angolul...
Végül fél óra cikk olvasgatás után megérkezett az új főnököm, nem érzékeltem részéről kitörő lelkesedést, hogy ott láthat, ezért próbáltam még kisebbre összehúzni magam, mint amekkora vagyok. Kb 1,5 perc alatt elintézte a sorsomat, beosztott egy nagyon aranyos doktornő mellé az ambulanciára holnaptól egy hétre, aztán hétfőn újratárgyaljuk, hogy mihez kezdjek a klinikán. És persze ezalatt a rengeteg idő alatt még azt is kiszúrta, hogy Romániában születtem. Már második ember, aki 48 óra leforgása alatt ezt megjegyzi. És már másodszorra próbálom elmagyarázni, hogy mi az a magyar nemzetiség, mert itt románnak titulálva lenni (amikor lépten nyomon ismerős nyelven beszélő kéregetőkbe botlik az ember - első firenzei élményem is ez volt szombaton a városba érkezéskor...) nem túl szerencsés dolog. Megint kezdődik elölről az egész... Vajon hova kellene menni, hogy emiatt ne kelljen az ember magyarázkodjon?

A másik bosszantó dolog, hogy nem értem, miért kell folyton újra megkérdezni, hogy miért jöttem és mit akarok csinálni itt, amikor elvileg kb. 10x megbeszélte ezt telefonon sorsom aktuálisan két fő irányítója (na jó, a legfőbb szerintem ebből a hercehurcából most épp ki akar maradni és valahonnan a felhők fölül magában kuncogva figyeli, mennyire meg vagyok szeppenve).

Na mindegy, megpróbálom követni az egyik litván lány tanácsát, aki korábban egy hasonló programban vett részt ugyanezen a klinikán. Szerinte egyetlen dolgot kell szem előtt tartani az itt tartózkodás során, éspedig: RELAX!!!

... úgyhogy ma délután nagy lazán bemegyek a központba és keresek magamnak valami ingyen térképet a főbb látványosságokról - ugyanis április 9-17 között ingyen látogathatóak lesznek valamilyen kulturális napok miatt. :) Végülis üsse kő, valahogy csak el fogom itt tölteni itt az időt... :)

Firenzei első nap - másnap

Tegnap a hosszú éjszakai utazástól, a 2 km-es szakaszon való málhásszamár konfigurációtól, a két részletben történő bevásárlástól (a mindennapi kávé problematikájának megoldása valahogy kimaradt első körben, márpedig ez nálam létfontosságú), és a kicsomagolástól annyira elfáradtam, hogy inkább mára halasztottam az új helyszínről való bejelentkezést.:)

A második bevásárlás során készítettem a fotót az egyetemi kollégiumról, ahol nagy valószínűséggel a következő 6 hónapomat töltöm - legalábbis az alvás részét. Kártyás beléptető rendszer, kamerák, kétszobás lakások, ahol szobánként 2 emberke lakik, felszerelt konyha és fürdő- szóval meg vagyok elégedve, bár vissza kell szokjak a zuhanyzásra várakozáshoz. :) Egyelőre szobatársam nincs, de ha a megüresedett helyre valaki érkezik, akkor a szomszédos szobában lakó székely leányzó jön át hozzám lakni. Kicsi a világ, vagy legalábbis a székelyek sokat mozognak benne. :) Ő már egy hónapja itt van, úgyhogy tőle gyűjtöm a hasznos információkat az itteni létről, kajavásárlási lehetőségekről, stb. Az ő szobatársa egy kínai lány, aki angolul nem, olaszul is csak "un po"-t beszél (amikor tegnap én is ezt mondtam az egyik olasznak a regisztrációnál, akkor rögtön átváltott olaszra és olyan szóáradatot kaptam a nyakamba, hogy csak álltam és néztem - én tényleg nem szerénykedésből mondtam, hogy csak kicsit beszélek - azt is inkább csak összefüggéstelen szavak formájában... :) ).

Egyébként itt dúl a tavasz, tegnap délután rövidujjúban mászkáltam, ma azért kicsit takaréklángon ég a napsütés és felhős az idő, de ezt is szeretem, csak szél ne fújjon. Reggeli után elindulok megkeresni a klinikát, elvileg fél órára van innen gyalog, fel kell derítsem a terepet, mielőtt holnap reggel nekivágok az első munkanapomnak. Máris görcsbe rándult a gyomrom, a szokásos új hely előtti idegesség, amit a helyismeret hiányán kívül még megtetéz, hogy nem beszélek olaszul...

Remélem pár héten belül már én is olasz lazasággal járkálok ebben az amúgy tényleg csodálatos városban...  a munkahelyre is...

A szoba sarkait első este elfelejtettem megszámolni, de ha valami csoda folytán még elfogadják odafenn a reggeli számlálást és kívánságot, akkor azt kívánom, hogy szakmailag és lelkileg is nagyon megérje majd ez a 6 hónap. Remélem valaki odafenn is olvassa a blogomat...