Kicsi székely Mózsi és a toszkán álomutazás - első nap az ovodában

Tegnap este 11-kor lefeküdtem, hogy ma frissen és üdén libbenjek be a Klinikára 8-kor. Éjszaka persze többször felriadtam attól félve, hogy elalszom, végül 6:30-kor kikászálódtam, reggeliztem és kávét is ittam, szóval útra készen álltam, amikor még egyszer gyorsan megnéztem az emailjeimet, hogy kiderüljön, este 11:47-kor új főnököm megírta emailben, hogy csak 9:30-ra jöjjek. Fehér ing, fekete kosztümnadrág le, zöld pizsama vissza és megpróbáltam még félórát aludni - persze mire kicsit kisimultak volna összegubancolódott idegeim és elaludtam volna, 8-kor megint szólt az óra.
35 perc alatt végigszáguldottam az úton, menetközben többször döbbenten figyeltem az őrületesen közlekedő olaszokat, úgy a gyalogosokat, mint a biciklistákat, robogókat és autókat.... A buszokról nem is beszélve... Az már biztos, hogy itt nem fogom használni a zenekütyümet a reggeli munkába menet során, mert mindennap külön küzdelmet kell majd folytatni gyalogosként az életben maradásért. Nemcsak a zebrán, a járdán is...!

Amikor beértem a klinikára, kb. 10 perc múlva megérkezett az egyébként nagyon kedves titkárnő, aki persze nem tudatosította, hogy amit március közepén írtam (hogy április 4.-én kezdek), azt komolyan is gondoltam. Mint kiderült, a két főnököm által megbeszélt munkatervemről sem neki nincs fogalma, sem nagy valószínűséggel annak a doktornőnek, aki mellé az idő legnagyobb részében be leszek osztva... Semmi gond, kezdem megszokni már, hogy az olyan apróságok, mint az önérzetem és lelki nyugalmam, ilyen magas körökben már cseppet sem számítanak... Végül kb. 10:30-ig figyeltem a titkárnőt munka közben, ismerős szavakat próbáltam kihámozni a telefonbeszélgetéseiből, elhatároztam, hogy nekiveselkedek az olasztanulásnak, mert lehet, hogy hamarabb fogok én megtanulni olaszul, mint a környezetem angolul...
Végül fél óra cikk olvasgatás után megérkezett az új főnököm, nem érzékeltem részéről kitörő lelkesedést, hogy ott láthat, ezért próbáltam még kisebbre összehúzni magam, mint amekkora vagyok. Kb 1,5 perc alatt elintézte a sorsomat, beosztott egy nagyon aranyos doktornő mellé az ambulanciára holnaptól egy hétre, aztán hétfőn újratárgyaljuk, hogy mihez kezdjek a klinikán. És persze ezalatt a rengeteg idő alatt még azt is kiszúrta, hogy Romániában születtem. Már második ember, aki 48 óra leforgása alatt ezt megjegyzi. És már másodszorra próbálom elmagyarázni, hogy mi az a magyar nemzetiség, mert itt románnak titulálva lenni (amikor lépten nyomon ismerős nyelven beszélő kéregetőkbe botlik az ember - első firenzei élményem is ez volt szombaton a városba érkezéskor...) nem túl szerencsés dolog. Megint kezdődik elölről az egész... Vajon hova kellene menni, hogy emiatt ne kelljen az ember magyarázkodjon?

A másik bosszantó dolog, hogy nem értem, miért kell folyton újra megkérdezni, hogy miért jöttem és mit akarok csinálni itt, amikor elvileg kb. 10x megbeszélte ezt telefonon sorsom aktuálisan két fő irányítója (na jó, a legfőbb szerintem ebből a hercehurcából most épp ki akar maradni és valahonnan a felhők fölül magában kuncogva figyeli, mennyire meg vagyok szeppenve).

Na mindegy, megpróbálom követni az egyik litván lány tanácsát, aki korábban egy hasonló programban vett részt ugyanezen a klinikán. Szerinte egyetlen dolgot kell szem előtt tartani az itt tartózkodás során, éspedig: RELAX!!!

... úgyhogy ma délután nagy lazán bemegyek a központba és keresek magamnak valami ingyen térképet a főbb látványosságokról - ugyanis április 9-17 között ingyen látogathatóak lesznek valamilyen kulturális napok miatt. :) Végülis üsse kő, valahogy csak el fogom itt tölteni itt az időt... :)