Újra itthon

Szerintem a dc++-tól is lehet függeni. Ez mondjuk legyen a netfüggőség egyik alcsoportja: Ia-chatfüggőség, Ib-dc++, Ic- játékfüggőség, IIa... hát ide már tippeket várok. Persze fontos lenne súlyossági sorrendet is felállítani, tisztázni a várható kimenetelt, a %-os kifejezését annak, hogy mekkora az esély a teljes gyógyulásra és hány százalék gyógyul maradványtünetekkel... Ha nem lenne ilyen késő és nem annyit aludtam volna az elmúlt napokban, amennyi végül összejött, akkor talán most lenne türelmem is végiggondolni mindezeket. Így viszont szabad utat adok a nálam pihentebb embereknek az elmélet kibontására, én pedig elhúzok alukálni.

Holnap reggel frissen és üdén akarok ébredni, telve tanulás iránti vággyal. Még a horoszkópom is azt írja, hogy a következő napokban maximálisan a munkára koncentrálok... na arra kíváncsi vagyok, az elmúlt huszonakárhány évben mindig volt valami, ami 10 percenként elvonja a figyelmemet a tanulástól.:) Ha most mégis összejön a koncentrálás, akkor van még remény... de mire is...?

Csak tudnám, miért nincs kedvem mostanában ide irka-firkálni... mint ahogy nagyjából máshova sem... csak nem a szesszió áldásos hatása?

Hess, szesszió, hess...

Kicsi székely Mózsi és a ROfóbia - hatodik nap - na ez a másik igazi fóbia...:)

Nagyjából befejeztem itt a küldetésemet, úgyhogy már csak azért ügyeskedek az orvosi szobában, hogy minél több cikket töltsek le az államvizsga dolgozatomhoz... persze bosszankodok is eleget, ezek az önző orvosok, mindent csak pénzért kínálnak. Ahelyett, hogy vágyva vágynának arra, hogy mindenkivel megosszák a tudásukat, még az ilyen kis mezei orvostanhallgatóval is, mint én... elvégre ki tudja... kerülhetnek még abba a helyzetbe, hogy én leszek az egyedüli egészségügyben dolgozó ember a közelükben. De ha meglátom a kórlapjukon, hogy mondjuk Wallaschowsky, akkor egy kaján vigyor mellett megmondom neki, hogy csak akkor kapja be a fájdalomcsillapítót vagy bármi egyéb szükséges anyagot, ha előbb elmagyarázza, hogyan is játszik szerepet a prolaktin a trombociták aggregációjában... mert az absztraktokból ez biza nem derül ki egész pontosan... ugye milyen jó a hozzáállásom az egészségügyhöz, a hippokráteszi eskühöz, az emberekhez, megsatöbbi. De hosszú volt a nap, picit fáj a fejem, talán attól, hogy már kb 6-7 órája a gép előtt ülök, vacsi még sehol, de lehet, hogy már nem is lesz, későn reggeliztem a késői ébredés miatt (el sem hittem, hogy képes vagyok 9 órát aludni moccanás nélkül- hát most sikerült:) ), ebéd csak "az ismerjük meg ezt a várost is" mozgalom után. Tényleg jól számoltam a tegnap: 50 perc alatt oda lehet érni ilyen-olyan pályákon, ami esetleg úgy tűnhet, hogy kerülő. De mégsem az, mert miután kijöttema Tescóból, a logikusabb utat választottam, vagyis a térképen tavaly elég egyenesnek tűnő Athinay-t vagy mi a szöszt... már el is felejtettem, a névmemóriám most is hozza a szokásos formáját... vagy ki tudja?:) Szóval málhás szamár konfigurációban bandukoltam az úton, fülemben bömbölt a Sláger, egyik kedvenc számomat adták a másik után, vigyorogtam is becsületesen csak úgy spontán, mellettem húztak el az autók, néha sikerült olyan helyre bekeveredjek a hosszú egyenes utca mentén, hogy ajánlatosabbnak láttam megszaporázni a lépteimet, de végül, amikor már úgy tűnt, hogy Pécset már rég elhagytam és valahol vidéken járok, egyszer csak előttem termett a... központ. Nagy öröm, megérkeztem, szinte otthon is érzem már magam a klinikán, tudom hogyan kell meleg kávét készíteni, hol van a kulcs rejtekhelye, ami utat nyit a potya vacsik és potya reggelik fele (a potya ebédet asztalhoz hozzák:) ), ha a főnővér morcos ábrázata nem kísértene itt-ott, akkor szinte idilli lenne az állapot. Na persze csak addig, ameddig a számítógépnél nem az emailemet ellenőrizgetem, hanem a betegfelvételt kell intézem. Mert akkor már kicsit más a helyzet, megjelennek az elvárások, keresztkérdések, a memória maximális kihasználása... :) Szegény betegeim, már előre sajnálom őket... A szándék persze megvan, hogy mindent tökéletesen csináljak, de a képességek... na majd meglátjuk, még annyi idő van addig... és azalatt annyi minden történhet... mondjuk egy csoda.:) Akár le is higgadhatok...:)
Hajaj, még néhány kórrajzot a helyére kell cipeljek, s azután összecsomagolni sem ártana, mert holnap reggel kirepülök, új tájak fele indulok, hajnali 9-kor már úton leszek. :) Már alig várom, hogy Budapesten legyek, utána Komáromban, utána Pozsonyban, megint Pesten és véééééééégül irány haza. Csak már látnám, hogy welcome back to our dearest Ro és gyárthassam halomra az SMS-eket.:) Hmmm... vajon hánykor is lépjük át a határt? De szerintem még nem lesz túl lehetetlen időpont a boldog csörgésekre.

Hát akkor leléc, mert lassan már a 6 óra alvás sem jön ki, ha még sokáig húzom az időt...

Kicsi székely Mózsi és az arofóbia - ötödik nap -

Fel vagyok dobódva... és milyen kevés kell hozzá... egy jó kis beszélgetés egy távoli rokonnal, akivel valamennyire egy hullámhosszon vagyok, akinek elmesélhetem a gondjaim, a jövőt illető bizonytalanságaim (és akitől biztos tudom, hogy el fog jutni bizonyos magasabb hatalomhoz, de nem is bánom, vállalom minden egyes szavam:) ), egy finom vacsi (te jó ég, megint az étel motívum...), a szobatársam sikeres vizsgája egy nehéz tantárgyból... ezek már külön külön is jókedvre derítenének, de így együtt...:))
Jó napom volt. Igaz, hogy vissza kellett pakoljak vagy 20 kórrajzot a szekrénybe, úgyhogy holnap valószínűleg izomlázam lesz, de megtaláltam vagy 7-et, ami a betegszállítóknak elkerülte a figyelmét. Mától fogva szólítsatok csak nyugodtan Sólyomszemnek.;) És Sólyomszem holnap még fel kell dolgozza a frissen megtalált adatokat. Hip-hip. De azért lesz bevásárlókörút, már ki is számoltam, hogy a vendégszobától a Tesco-ig kb. 50 perc erőltetett séta az út. Vissza kicsivel több, mert természetesen meg leszek pakolva...:) Kávéval... De végre mozoghatok. Már annyira hiányzott, hogy ma is az intézetbe gyalog mentem. Olyan szép ajánló levelet kaptam a másikkedvencproftól, hogy ha fele igaz lenne, akkor orvostudomány- és béke Nobel díjra jelöltetném magam egyből. :)

Miközben azon szomorkodtam, hogy nincs yahoo msg az orvosi szobában pedig ooolyan sokan bent vannak rajta ezen a késői órán, akikkel beszélgethetnék, rájöttem, hogy szinte ugyanezt megtehetem email-en keresztül is.:) Persze csak azokkal, akik rá is harapnak. De szerencsére olyan is akadt, épp azt tárgyalom valakivel, milyen sanyarú az egyetemista élet... főleg vizsgaidőszakban, amikor minden egyébre van idő, kivéve a tanulásra...:)
És a chattelés alatt jöttem rá a blog egy hatalmas hátrányára is, amikor a bátyó azt írta, hogy nem is fontos, hogy megírjam mikor megyek Pozsonyba, mert úgyis elolvassa a blogomban. Hát akkor csak azért sem árulom el. És igenis elszomorító tény, hogy üres a postaládám (leszámítva a 38%-os kihasználtságot, amit azonban nem most gyűjtöttem...).

És mindjárt elmegy a kedvem, szóval jobb, ha inkább most befejezem.
De azért tényleg szép napom volt.

Kicsi székely Mózsi és a garofóbia - negyedik nap -

Kicsit kifogta a szelet a vitorlámból a tesóm irománya, érzem, hogy meg kellene emésszem, mielőtt írni kezdenék, de arra ott lesz az éjszaka.:) És akkor most úgy teszek, mintha nem olvastam volna, mintha én teljesen önzetlen szándékból blogolnék, senkire és semmire nem gondolva, csak azzal a vággyal, hogy önmagamat szórakoztassam. És levezessem a feszültséget. Egyfajta pszichoterápia, ahogy az elmúlt hetekben tanították, nem ritkaság, legutóbb épp egy értelmesnek és normálisnak tűnő hölgyről derült ki, hogy azért fest - méghozzá nem is rosszul - évek óta, hogy személyiségzavarából adódó mániákus megnyilvánulásait levezesse, másba összpontosítva az energiáját... Még jó hogy nem a fegyvergyárban dobozolást választotta... Viszont - ennek analógiájára - akár én is lehetek személyiségzavaros... vagy mániákus... vagy mindkettő... írni csak nemrég kezdtem, (na jó, ha a chattelést is beszámítjuk, akkor 3 éve... ha nem, akkor 1:) ) utoljára 7-8.-os koromban éreztem a vágyat, hogy írásba öntsem a gondolataimat... Hogy 7-8.-osztályos koromban mi váltotta ki az írásvágyat, azt tudom. Hogy most... azt csak sejtem... de én nem a pszichiátriát okolom mindezért...:) Habár a pszichiátriai betegek elenyésző részénél tudatosul, hogy beteg, miért éppen én lennék a kivétel...?

Na jó, inkább hagyom a mélyreszántó lélekelemzést és folytatom a mai nap krónikájával. Ami megint nem volt teljesen bonyodalommentes, de így visszatekintve jól alakult.
Nagy elhatározással (és kegyetlenül korán, 6.40-kor) indult a mai nap: a pályázatomhoz hiányzó bankszámlát akartam megnyitni, hogy végleg együtt legyen a papírköteg, repülhessünk együtt Pozsonyba és akkor végre legalább 2 hétig nyugodt lélekkel járhassak a nagyvilágban. A február 6-án levő vizsgámra most inkább nem gondolok, elenyésző tudással rendelkezem a témakörben, persze még marad 5 napom kb, hogy megpróbáljak maximálisan felkészülni rá és aztán mérgelődjek, mert minimális erőbefektetéssel az enyémnél jobb eredményeket fognak elérni talpraesettebb évfolyamtársaim. De ez az élet rendje.
Szóval én kis naiv ma reggel 10-kor el is indultam világkörüli utamra, a két sarokkal odább található bankba és gondoltam, minden szép és jó, süt a nap, kicsit csípi ugyan a fülem a hideg, de hát nálam ott van minden irat, ami szükséges, tehát ez most nem számít. Nos, mint kiderült, tévedtem, ugyanis magyarhonban feltaláltak már egy újabb kártyát is a többi tízezer mellé, amit úgy hívnak, hogy (írd és olvasd) "lakcímkártya", biztosan a gyengébbek kedvéért vagy mert tudják, hogy az alkoholizmus "magyarnépbetegség" és hogy ezáltal mindenkinek megadják az esélyt, hogy egyszer hazataláljon... Summa summarum, Raiffeisen-nél kártya nem lett, kifordultam az utcára,( nem gyújtottam rá, mert ott azért még nem tartok) és már azon morfondíroztam, hogy valahogy csak muszáj lesz elintézni, hogy otthon nyissak számlát, lakcímkártya nélkül, személyi nélkül, személyem nélkül, mert hát én kicsit messzire szakadtam, amikor felülkerekedett bennem a turista énem, akinek nem túl sok a vesztenivalója, legfennebb kap még egy fekete pontot Erdély, de hát szegénynek már fel sem tűnik az az egy plusszban és bemegyek az OTP-be. Ahol már van egy számlám... aminek a kálváriáját még akkor sem írnám meg, ha fizetnének érte, most ugyanis nincs időm könyvírásba kezdeni... de csodák csodája, életem legrendesebb banki alkalmazottját sodorta az utamba az ég, aki 2 órán át próbált megoldást keresni a bajaimra. Úgy, hogy közben kibogoztuk a másik számlám öszegubancolódott szálait is. Ő is szabadkozott, mert már rég nem nyitott Deviza-számlát és a felmerülő kérdésekkel néha meg kellett keresnie egyik-másik kollégáját, én is örültem, hogy végre valaki nem emberszabású majomnak néz, hanem az emberiséghez tartozó érző lénynek. Szóval hamar eltelt az a két óra és tényleg kitűnő hangulatban távoztam... és micsoda meglepetés, egyes helyeken nem kell a lakcímkártya... mert megteszi a személyimen található állandó lakhely is.
A potyareggeli után (ezt talán nem is kellett volna írjam...:) ) potyaebéd és potyasüti is várt, jól viszem, csak nem tudom kinek adományozzam a ruháimat, ha már nem férek bele... az összes barátnőm nálam kisebb méret... De Dumbóval jól megleszünk az állatkertben.:)
Viszont a munkával is szépen haladtam, még kb 15 kórlap vár feldolgozásra, amiből 7-et még mindig körözünk, de ma hajmosás után még azt hiszem, bevállalok vagy 3 vékonyabbacska iratgyűjtőt.
Szombaton szinte haza is mehetnék... ha nem kellene személyesen bevigyem a papírokat Pozsonyba (ami valójában nem kötelező, de biztos akarok lenni a dolgomban, látni akarom a tulajdon két szép szememmel, ahogy átveszik, megszámozzák, elismervényt adnak, hogy igenis az ő birtokukba került) . De hát télen még úgysem jártam arrafele, ideje pótolni ezt a hiányt. Csak azt sajnálom, hogy a fényképezőgépemet nem hoztam magammal, annyi kép vár még megörökítésre... ;)
Tényleg szép a világ... csak ne lenne olyan az elkövetkező 2 hónap, amilyen... újabb kórlapok... újabb TDK... újabb rohanás.... és újra csak a régi lusti ÉN. De attól még szép marad. És talán 50 év múlva, ha már moccanni sem tudok a reumámtól (csak épp ne autoimmun eredetű legyen...:), akkor majd milyen öröm és belső lelki megnyugvás leszi, hogy legalább ifjúkoromban kirohangásztam magam.:)

Bármennyire is nem úgy tűnik, de azért szeretem a mai napokat is, nemcsak a holnaputánokat... :)

Kicsi székely Mózsi és az ngarofóbia – harmadik nap -

„Este van, este van, ki – ki nyugalomban…”

Egyedül maradtam az orvosi szobában, időm van bőven, egészen hozzászoktam már, hogy a klinikán kelek és ott is fekszem és este 10-kor még teljes természetességgel nézegetem a kórlapokat, ha az aznapi adagot valamilyen okból kifolyólag nem sikerült időre teljesítenem. Azt hiszem ez lenne a megoldás az államvizsgámmal kapcsolatban is: kérni egy szobácskát a rettegett proftól és ellenni vagy 2 hetet az otthoni klinikán… De az valószínűleg kicsit más hangulatú lenne: ott nem kapok senkitől potyaebédet (a mai is nagyon fincsi volt, meglepően jól főznek itt:) ), nem rendel senki pizzát vacsorára (tudom, hogy szerencsés ember vagyok néha ;) ), nem lóghatnék a neten, ha hirtelen valami kérdésem támad az angol nyelvvel kapcsolatban, nem menne a Sláger- rádió az orvosi szobában, mint ahogy most is teszi… És még sokminden más is különbözik… de most nem ez a lényeg…:)

Kiderült, hogy a vendégszobának én vagyok a legelső lakója. Eddig az irgalmasoké volt, erre az első, aki beköltözik, igaz csak egy hétre, az maga az ördög.:) Látszik rajta, hogy valaha ez is kórterem funkciót töltött be, 4 neon van a szoba falain, ezenkívül még egy hosszú a mennyezeten. Tipikus kórterem.:) De ha ez még nem tette volna nyilvánvalóvá, akkor ott van a perdöntő bizonyíték: a fehér színű csempével állmagasságig borított falak és a kagyló az ajtó mellett.. Ugye, hogy tipikus?

A mai nap a kajáláson kívül komoly szellemi tevékenységgel is járt. Szerencsére a lényeget nem én kellett végezzem, kedvenc professzoraim ugyanis csatarendbe állították a szürke agysejtjeiket és olyan szép fogadólevelet írtak nekem, hogy becsszóra, ha nem ismerném magam, én is odaítélnék magamnak bármilyen ösztöndíjat. De ezt persze nem fogom nagydobra verni… remélem az alapítványnál senki nem olvas blogot… vagy legalábbis nem magyar nyelven írottakat… :))) Mert akkor fuccs a babérkoszorúnak, Nobel díjnak, fényes pályafutásnak… Habár családorvosnak lenni sem rossz mesterség. Alkalmam lenne felmérni a menedzsment fele irányuló hajlamaimat, kötött órarend, akkor megyek terepre, amikor jól esik, gyártom a küldőpapírokat halomra… de ha belegondolok abba, hogy az orvostudomány minden területén magabiztosan kellene mozogjak, megfelelő háttértudással, bármilyen sürgősségre kész, akkor elrettent a hatalmas felelősség. Szerintem sokan fel sem mérik, mit vállalnak, amikor szerintük a könnyebb utat választják… vagy csak teljesen másképp gondolkoznak, mint én. Ami nem lenne az elő alkalom.:) Én inkább szívesebben merülök bele egy kisebb területbe alaposabban és igyekszem naprakész maradni, mint hogy érezzem a mindennapos stresszt, hogy ehhez sem értek, arra sem terjednek ki az ismereteim, azt sem csináltam még sohasem… Bele is őrülnék…

De térjek vissza az eredeti gondolathoz… ami mi is volt? Ja igen, úgy néz ki, lassan összeáll a pályázat, egy banki jelenésem van már csak hátra, amitől kicsit félek, mert annyira alma vagyok az ilyesmiben és olyan csúnyán tudnak nézni az ablak másik oldalán csücsülő nénik…mit értek én a számlákhoz és a kamatlábakhoz…? Én sem kérdezem soha senkitől, hogy sorolja fel latinul a kéztőcsontokat, legyenek tehát mások is tekintettel rám.:( Szóval most illik szorítani nekem, hogy minden sikerüljön úgy, ahogy elterveztem… később majd kiderül, hogy a döntéseim, amiket hoztam, mennyire voltak helyesek, de addig még szeretném egy picit élvezni a boldog nyugalmat, hogy végre nem kell valamin töprengjek, mérlegeljek, forgatókönyvet írjak, egyszerűen csak élvezhetem, hogy élek, szól a szép zene, ma rendesen viselkedik Aliz, otthonról nem érkeztek különösebben aggasztó hírek (persze lehet, hogy megint csak titkolják előlem, amíg haza nem érek) és hogy… hamarosan ismét álomra hajthatom a fejem… közeledik a nap mostanában kedvenccé vált része…:)

Itt a vége, fuss el véle, de ha kedved van, viheted a megmaradt 4 kórrajzot is… mert ha nem, akkor csak én kell befejezzem…

Kicsi székely Mózsi és az ungarofóbia – második nap-

<>Ma jópárszor lefagytam… és csak egyszer a hideg miatt. A többi alkalmat kivétel nélkül az szolgáltatta, hogy Aliz ma megint fagyos hangulatban volt… csak tudnám miért csinálja? Miért itt és miért pont most…? És nem fogadom el magyarázatnak, hogy szeszélyes, mint a gazdája, mert annyi időt még nem töltöttünk együtt, hogy formáljuk egymás személyiségét… Amikor már végre kezdtem sejteni, hogy az a baja Őladységének, hogy kényes a lila patkány farkincájának a végére (aki nem ismeri: az egerem :) ), vagyis az USB port-hoz közelebb eső részének mozgatására vagy nem tökéletes illeszkedésére, ez az elméletem megdőlt abban a pillanatban, amikor asztalra helyezve és kerülve minden erőbehatást, ami kitéríthetné nyugalmi helyzetéből, megint azt a randa kék négyzetet mutatta. A tudományos kutatásom jelenlegi megállapítása szerint a laptopom akkor kerget a kétségbeesés küszöbére (…amikor csak akar…), amikor csak az akkuja az egyedüli áramforrása. Amikor kapja a jó becsületes konnektorból az áramot, akkor megy rendesen. Mint például most is… Remélem, hogy hirtelen nem vétózza meg ezt az elméletemet, mert lassan kifogyok minden variánsból, ami szerintem egy számítógép halálát okozhatja… Az enyémet egyedül az idegösszeroppanás és következetes kiesés az ablakon… A koffeinhiány ugyanis megoldódott.:) Igaz, hogy ma reggel még borszéki ásványvízzel vegyítettem a nesszkávét, habzott is jó becsületesen, de holnap reggeltől már uralom a helyzetet – és a mikrohullámút a konyhában-, hála egy régebbi itteni ismeretségnek.:)

Hja, lassan már mindenki ismer itt, nem is csoda, ez a harmadik alkalom másfél éven belül, hogy felbukkanok. Egyesek névről, mások csak arról, hogy a látványom egyet jelent azzal, hogy megint elő kell keríteni n+1 kórrajzot a szekrényekből. Ma csak vagy 20-at lapoztam át, ha lesz kedvem, időm és bátorságom, megtanulok ide feltölteni képeket, hogy érzékeltessem, mint fed egy kötőszöveti betegséges osztályon egy átlag beteg kórrajza. Nem is merek belegondolni, hogy ma még vissza kellene vigyem a kivégzetteket a helyükre… és hogy még hátravan pontosan 55 darab.

Amúgy akár laza is lehetett volna a mai nap. Még potyaebédet is kaptam, egy Erdélyből kitelepült nagyon kedves hölgynek hála, aki a konyhán dolgozik. A konyha kulcsának rejtekhelyét is ő árulta el nekem. :) A prof holnap este utazik el Firenzébe, úgyhogy ma kaptam néhány feladatot tőle, amit elég volt csak „sürgős” üzemmódban elvégeznem. „Nagyon sürgős” biztos akkor lett volna, ha már ma este utazik… Meg kellett írnom pl a fogadólevelet angolul, persze egyből mozgósítottam bátyót.:) A nyers változatot vagy 5 perc alatt megírtam (miután töprengtem rajta kicsivel többet, de hiába…) és meglepően kevés finomítással jött vissza. Hát igen, egyetlen cifra körmondatba azért nincs olyan sok hely, amibe bele lehet kötni.

De bankszámlát még nem nyitottam, holnap viszont muszáj lesz, remélem belefér a napi programba… és a professzori elképzelésekbe…

Hát akkor ennyit máról, hagyok egy kis helyet Alizon a holnapi napnak is, hátha akkor sem történik semmi. Mert arról lehet a legtöbbet írni… lásd mai nap.:)

Kicsi székely Mózsi és a hungarofóbia – első nap –

Megint belemásztam valamibe… csak nehogy túl egyszerű legyen az életem. Légyszi Jóistenem add, hogy mielőtt legközelebb megfordul a fejemben valami, amit úgy érzek ildomos lenne megtenni a magam és az emberiség javára, akkor egyből villanjon be a pécsi portások gyöngyének arca és tegyek le a gondolatról… Nem kell megijedni, a mai nap legalább a portással a klinikán szerencsém volt, igaz, eszem ágában sem volt betenni a lábamat a kollégiumba, bőven elég volt látni a Tesco-t a vonatból, ami majdnem légvonalban van eme igen tiszteletreméltó és nemes intézménnyel.

De volt ott még pár lelki pofon, amit innen-onnan kaptam. Néha úgy érzem, hogy még az Égiek sem akarják, hogy ez a város legyen a lakhelyem az elkövetkező 3 évben. Én továbbmegyek – nekem már az ország sem mindig tetszik, lépten-nyomon felbosszant valami, annyit sápítoztam a mai nap alatt, hogy csoda, hogy Nyelvész barátom nem húzta a fejembe a lassan szokássá vált McDonalds-os kávét… Pedig hajdanán milyen vidám lélek voltam… :(

Már akkor kellett volna egy picit gyanakodjak, amikor a Korona 25 perces késéssel indult… azt, hogy először rossz vagonba szálltam, mert az 1-es és 4-es közti különbség számomra nem mindig evidens, ha halvány indigóra ráerősítenek maszatoló golyóstollal, kicsit kompenzálta a régi és új utastársaim kedvessége. Jól el is beszélgettünk, bepillantást nyertem egy színmagyar kisfaluból származó állatorvosi egyetemen tanuló diák életébe, ezek szerint nemcsak én éreztem magam analfabétának az első csúnya nyelven tartott gyakokon… :)

Az első igazán randa jelenet a vámnál bontakozott ki, amikor az álmából felrázott utastársammal kipakoltatta a magyar vámos az összes csomagját és olyan hangnemben beszélt vele, hogy egyből kikergette az álmot a szememből. Végül az a pár darab töltöttkáposzta megúszta az elhurcoltatást, én is eléggé aggódtam a picinyke rúd szalámim sorsa miatt, de szerencsére velem nem kötözködött…

A következő csapás akkor ért, amikor megnéztem a bankszámlámat, hogy mennyi pénzecském gyűlt össze az elmúlt másfél évben. Az én számításomhoz képest 5000 HUF mínusz volt rajta és lassan az is leesett, hogy hova szökhetett meg az a pénz… hát persze, hisz nekem volt egy kiegyenlítetlen számlám még tavalyról: a KAGYLÓ! Az én kedves kis kagylóm, ami meg is van örökítve és amit el kellett volna tegyek emlékbe, ha már ilyen édesdeden kifizettették velem az újat, anélkül, hogy legalább elküldték volna nekem az ÁFÁ-s számlát. Ahogy a kedves igazgató megígérte. Hát jó, ezen a megrázkódtatáson is túltettem magam, jöhetett tehát a következő. És már ott is lopakodott a nyomomban, sikerült is alaposan fejbe kólintania, amikor a Bp. Főváros Közakármicsoda Hivatalánál hétfő reggel 9-kor megpillantottam a táblát, hogy hivatalos ügyfélfogadás csak hétfőn du.13-16 óráig és szerdán 8-márnemisemlékszemmertnemérdekelthányóráig… nekem pedig a vonatom, amit már a profnak is beharangoztam, 12.40-kor kellett induljon a Déli pályaudvarról. Az agyam egy pillanatra megállt, lemondóan sóhajtott és nyugalomba akart vonulni, de szerencsére Nyelvész barátom próbálta megérdeklődni, hogy mindezek tudatában mik a terveim, tehát megpróbáltam koncentrálni a problémára… és a lehetséges megoldásokra… amikből végül, mint kiderült, akadt volna nem is egy, de mindegyiknek a vége egy jövő hétfői hatalmas rohanás lett volna.

Álltunk a Szent- Mihály templom előtt, bámultam a szobrokat és az elég csúnyán málló vakolatot és szerencsémre képtelen voltam beletörődni ebbe a helyzetbe. Így hát abban az ordító mínusz jópár fokos hidegben, ami miatt szinte még az orrom is odaveszett, visszamentünk a hivatalhoz és meg akartam kérdezni a portást… amikor kiderült, hogy van még egy másik nyitvatartási program, a bátrabbaknak, akiket nem ijesztett el a kinti tábla és aszerint hétfőn 8-tól a magyarigazolványosoknak ügyfélfogadás volt. Persze széles vigyor, boldog trappolás fel a lépcsőn és hamarosan meg is volt az apró zöld pecsét a kártya hátán. Nem mintha a diákságom tudatát befolyásolná, hogy van-e még plussz egy érvényes diákigazolványom vagy sem, de néha azért olyan jól esik ingyen bemenni Budán a Nemzeti Galériába és álmélkodni az eredetiben kiállított Szinyei Merse Pál, Munkácsy és más híres és kevésbé híres magyar festők műveiben.

Az utolsó pofon a vonaton ért. Intercity ide, kulturált, internacionalista jegykezelők oda, de bizony az arcomra fagyott a mosoly, amikor a jegy mellé kalóz bácsi elkérte a magyar igazolványomat is és úgy köszönte meg, hogy „köszönöm- mulţumesc”. Hát ennyit ér a magyar igazolvány… Agyatlan internacionalista ismerősöm (és nemcsak ő) azt hiszi, hogy Romániában minden regátinak a mellényzsebében ott van ez a kis könyvecske és csak azért megy Magyarországra, hogy olcsóbban utazhasson, a csőd szélére taszítva ezzel a Magyar Államot…

Tudom, hogy most túlzok, tudom, hogy vannak kivételek és sajna azt is tudom, hogy ők vannak kisebbségben, de azért a nagy többség is felfoghatná végre, hogy a határ másik oldalán IS élnek magyarok, akik magyarul gondolkoznak és magyarul álmodnak, és akiknek kész sértés magyarhonban románul megköszönni valamit. És még mondja valaki, hogy nem életre szól a piros útlevél… Megkaphatod a magyar állampolgárságot, te már rég elfeledted, hogy mondják románul a kenyérnek, de akkor is lesznek még olyanok, akik igazi tősgyökeres románnak tartanak. Még akkor is, ha meglepően jól beszélsz magyarul…

Amúgy minden szép és jó, a munkának már nekifogtam, táblázatokat kombináltam kb. másfél órán keresztül összkomfortos kis szobámban, aminek egyedüli hiányossága (a beépített zuhanyzó hiányán kívül) az, hogy nincs semmi vízmelegítő alkalmatosság. A mindennapi kávém így komoly veszélybe kerülhet…

De megoldom én valahogy…;)

Idézet

"Nincsen biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalábbis sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba és kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába - vagy koporsójába! De ott a koporsóban - ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának, vagy legalábbis a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol."

C. S. Lewis - A szeretet négy arca

Ihlet ihletőleg annak hiánya

Milyen érdekes dolog az ihlet. Pár napja, amikor éjjel, a másnapi kolozsvári út előtt még nem szédelegtek a gondolataim, beugrott vagy 3-4 téma, amiről mesélhetnék a blogomban. Másnap a vonaton két szundi között le is jegyeztem pár sorban, akkor úgy érdekesnek tűntek. Utána persze felgyorsult megint a világ, volt pár fantasztikus órám Kolozsváron, beszélgettem bátyóval a pszichiátrián töltött gyakorlatok és a törvényszéki orvostan gyakok alatt szerzett tapasztalataimról (elég jól el lehet az ilyesmivel szórakoztatni a "laikusokat":) ), megetettek, megitattak, utána a szokásos rohanás a vonatra, vissza a jó öreg bentlakásba, haaaattttalmas alvás és másnap egy kis gyorstalpaló tanfolyam a keddi vizsgára.
És az ihlet elszállt... már nem is tűnik érdekesnek, amit kisütöttem, tudom, hogyha most kikapcsolnám a zenét és elméláznék, mi is volt az, ami a témában megfogott, akkor talán vissza tudnám idézni azt a hangulatot. De most kapcsoljam ki a zenét? Maradjak magamra a gondolataimmal? Néha nem kis bátorság szükséges hozzá...
Mint ahogy a bogyók betevéséhez is... A zene elvonja a figyelmemet, szétesnek a logikus gondolatok és már csak az osztatlan odafigyelés marad a ritmusra, az érzésekre, amiket bennem ébreszt, az emlékekre, amik egy-egy szótöredék kapcsán bukkannak fel és hamar rájövök, hogy jobb a memóriám, mint gondoltam.
Persze nem a rövidtávú: a szétszórtság marad, képtelenségnek tartom emlékezni a tegnapi ebédre, milyen feladatokkal bíztak meg vagy 2 napja- főleg, ha közben valami más kötötte le a figyelmemet (pl a számítógép...:))) ). Viszont teljes elhangzott párbeszédek ugranak be, amikről nem is gondoltam, hogy így bevésődnek abban a jelentéktelennek tűnő pillanatban, egy-egy jelenetet felidézve visszatér ugyanaz az érzés, ami akkor és ott átjárt.

És közben az ihlet jön és megy, és bennem nincs erő és lelkesedés, hogy megragadjam és hasznosítsam. Mert el vagyok foglalva az érzéseimmel és az emlékekkel ...

Csak úgy...

„Élj úgy, hogy ahol vagy, ne vegyék észre a jelenlétedet, de ha elmész, érezzék hiányodat…” Igazából jogtalanul használom az idézőjeleket, az eredeti pár sor még rímelt is, ez sehogyan sem akar… de a lényeg a tartalma, nekem is amiatt maradt meg…

Valamit nagyon rosszul csinálok… Életemben négy ember mondta nekem, hogy „hiányzol”: a szüleim és két szobatársam… Pedig elég sokat voltam már távol, mászkáltam erre-arra, búcsúztam és búcsúztattam és mégis… Pedig tudom, hogy ennél többet szinte nem is kívánhatok: szeretek és viszontszeretnek. A kis ördög mégis bennem van és néha többet szeretne…
Ha jobban belegondolok, csak magamnak köszönhetem, hogy senkinek fel sem tűnik, ha 3 hete nem bukkantam fel 120 kilométeres körzetben. Én vagyok ugyanis, aki két nap után már röpteti a 7-8 kilós beszámolókat és megtalálja a módját, hogy néhány SMS is szárnyra keljen. Nem az én hibám – a szüleim neveltek rosszul. Teljesen természetes számomra, hogy 3-4 napnál több ideig ne burkolózzak némaságba, jelezzem anyuéknak, hogy még megvagyok, többé – kevésbé épen és egészségesen, van fedél a fejem fölött és az éhhalál sem fenyeget. Minimális dolog boldoggá és nyugodttá tenni a szüleimet, miért sajnálnám hát ezt a kis fáradtságot?

Azért, hogy ezt már a barátaimra is kivetítem, egyedül engem terhel a felelősség. Mea culpa…

Talán ideje a változásoknak. Talán jót tenne egy kis időre visszavonulni az egésztől, a világtól, mindazoktól, akik azt hiszik, ismernek és akikről én is azt hiszem, hogy egy fokkal jobban ismerem, mint a vízgázszerelőt, aki a napokban itt járt.
Talán… de végül is minek? Rég rájöttem már, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartani az érzéseit, és senkire nem lehet semmilyen érzelmet ráerőltetni. Persze ugyanez fordítva is igaz: nekem is jólesik, ha nem próbálnak meggyőzni arról, amit feltételezésük szerint hinnem vagy éreznem kellene.

Élni és élni hagyni… erről szól az egész. Már csak meg kell találnom a helyemet ebben a végtelenül véges univerzumban és felfedeznem önmagamban a bölcset. Aki mindig tudja, miből mennyit és mikor.

Úgy tűnik alakul a 2006-os év programtervezete is…

Kinek a jobb füle bal...

Ez én volnék. És a hatalmas felfedezést a napokban tettem... eltekintve attól, hogy a bogyók (a félreértések elkerülése végett- a fülhallgató kicsi mizé, amit csak simán be kell juttatni a külső hallójáratba és semmi esetre sem a dobhártyán túlra...) betételekor mindig a jobb kerül a kezembe amikor a bal fülemre gondolok (ami már önmagában is jelnek minősülhet), a vonatra rohanásomkor rájöttem, hogy ha a jelzésnek megfelelően irányítom a bogyókat, akkor pont- hogy nem- találnak, állandóan igazgatnom kell őket. Ezzel szemben, ha ellentmondok a józan észnek, és az L-et jobb oldalon rögzítem és fordítva, akkor minden rendben, zavartalanul elmerülhetek a kedvenc zenéim hallgatásában...

Ez vajon patológiás...?

S hát az, hogy holnap megint vizsgázom és ha az anyagra nem is szakítottam túl sok időt, de erre a blogra legalább 4-5 percet...

Bosszú

Miért van az, hogy mindig az utolsó előtti pillanatban derül ki, hogy valami hiba van a receptben? És akkor jön a rohanás, a szervezés, az észleállító időegyeztetések, a reménykedés, hogy semmi nem jön közbe, hogy minden a terv szerint halad... és ha végül össze is jön az egész, a megkönnyebbülés érzését egyszerűen félresöpri az az iszonyatos szellemi és fizikai fáradtság, ami mindezek után a jeles főszereplő jutalma... igaz, hogy a jeles főszereplő sem kellene mindent az utolsó pillanatra hagyjon, de ha életének minden egyes perce ilyen egymást követő utolsó pillanatok sorozata...?
Túl sok mindenbe belevágok és túl kevés kitartás szorult belém... és persze az a napi 24 óra is annyira elhanyagolható mennyiségileg... ha ehhez még hozzávesszük, hogy a prioritásaimnak pontosan fordított arányban juttatok a kevéske időmből, akkor máris összeáll a kép. És akkor még csodálkozom, hogy egyre gyakrabban vagyok bosszús...

Lételemem a káosz... csak az a furcsa, hogy nyugodt, csendes életre vágyom...

Az idő ellen gépelni...

... nem túl hálás feladat, főleg, ha valójában 2-3 ujját használja csak az ember(lánya...). 8-kor, vagyis úgy kb. félóra múlva zár az alapítvány, ennyi időm marad hát arra, hogy vmi értelmeset (vagy kevésbé értelmeset) összehozzak. Kb egy hete írtam utoljára ide, de gondolatban már legkevesebb 50x megtettem... Fura dolog ez a blog. 2 éve egy emberkének meséltem el a nap végén (persze csak gondolatban, a szavak nem az erősségem... vagy mégis... vagy ki tudja...?) , mi történt velem aznap... szerencsére kinőttem a dolgot, főleg, hogy rájöttem, felesleges dolog a telepátiával próbálkozni, nekem nem megy és soha nem is fog... főleg, ha akkora érzelmi és egyéb szintkülönbség van köztem és a másik között, mint az adott esetben volt. Amióta a netre irka-firkálok, bármilyen érdekesebb gondolat fut végig az agyamon, bármilyen meglepő dolgot tapasztalok, egyből az jut eszembe, milyen formában tudnám ezt megfogalmazni úgy, hogy évek múlva is visszaidézze ugyanazt a hangulatot. Mivel Aliz mostanában beteg volt (és fura módon azonnal meggyógyult, amint férfikézbe került, csak remélni tudom, hogy nem járattam le magam az ismerősöm előtt a számítógépes szakértelmemmel...), és aztán fogta magát és kicsit meghalt, olyannyira, hogy már be sem lehetett kapcsolni egy Word erejéig, ezért a pillanatképeim megörökítetlenek maradtak, elporladtak és várhatom a következő alkalmat, amikor valami megragad... de nem félek igazából. tele van a világ érdekesebbnél érdekesebb eseményekkel, jelenetekkel, és ha az agyam is hű marad magához és éjjel elalvás előtt továbbra is zakatol, mint a rossz mozdony (és nem hagy elaludni éjjel 3 előtt...), akkor egy darabig lesz még miről írásban elmélkedjek...

Tegnap vizsgám volt... ez nem meglepő, volt már néhány eddigi életem során, és megérzésem szerint még lesz is egy-kettő, mielőtt végleg elmegyek... a meglepő csak az, hogy ez volt az első, amelyiknél volt egy kérdés (na jó, kettő, de a másikat lesúgta az én aranyos, komoly és megfontolt szobatársam:) ), amire halvány lilám nem volt, mi a válasz... mert egyszerűen nem olvastam el. Érdekes érzés volt ülni a padban, körülöttem emberkék, ugyanolyan tanácstalanok és ötlettelenek, mint jómagam, és most végre rádöbbentem, milyen érzés, amikor úgy jössz ki egy vizsgáról, hogy tudod, hogy többet írtál annál, mint amit tudsz... mert bár a kérdésekre a választ részben hasból, részben "gyermekkori emlékeim" alapján írtam, a valamit érő információ nem tőlem származott... és mivel kérni nem nagyon szeretek és láttam, hogy a barátnőm az időhiánnyal küszködik (amiből nekem most az egyszer volt bőven...:) ), szétnéztem az évfolyamon és elméláztam azon, hova tűnt a tudásvágy a 6 év alatt... na jó, igazából tudni még mindig vágyok, de hogy abba energiát is befektessek... ahhoz most túlságosan vakációs hangulatban vagyok... Kicsit olyan az érzésem, mint harmadév téli szesszióban.. az a csodálatos havazás, az éjjeli séták a hóban, a rengeteg alvás (részben a Claritin miatt), a számtalan nevetés és ábrándozás, az elhatározások, hogy másnap reggel korán kelek és bepótolom az ellazult napot, és a másnap reggeli rácsodálkozás, hogy jéé, már megint 9kor ébredtem...? Nem igaz, hogy bánom az akkori hangulatot és az sem igaz, hogy bánom a tegnapi vizsgát... mert lelkem mélyén megmocorgatta a vágyat, hogy legközelebb ne segítségre várjak, hanem én súgjak. Kellett ez az érzés, hogy megismerjem az érme másik oldalát, a bordáimat molesztáló emberek gondolatait, a "mondj még légyszi valamit az XY témáról, mert gőzöm sincs mit lehetne oda írni" mondat megfogalmazását és elsuttogását úgy, hogy a tanár lehetőleg ne vegye észre...:)
Az ember néha már annyira hozzászokik bizonyos helyzetekhez, elvárásokhoz, szerepekhez, hogy ha fordítva történik valami és abból még akár pillanatnyilag ő jönne is ki nyertesként (mert én voltam az, aki napi tizenórákat aludt a "nagy tanulás közben" és én nevetgéltem el az időt itt-ott-amott, építettem a társasági életemet), akkor sem teljes a sikerélmény. De szinte... :) de azért legközelebb szeretnék valamivel felkészültebben megjelenni ezen a vizsgán (ami nincs is olyan messze, az egyhetes vakáció utáni első héten meg is lesz a repeta ugyanabból az anyagból), ugyanis a fertőző egy elég hasznos kis tantárgy... mindenki átesik pl a bárányhimlőn... csak kevesen 23 éves fejjel...:))

De azért szuper érzés lazulni is.... :)

Tegnapi mese

<>A tegnapi nap annyira simán is eltelhetett volna, hogy tökéletesen beillett volna egy átlag visszautazós napnak, a későig chatteléssel, az utolsó pillanatban rohanva kereséssel (most épp a karórám játszott bújócskát), a vonatozással (ami kicsit eltért ugyan az átlagtól, mert egyedül utaztam, csak én és a könyvem és az Edda Lírák, havas tájon leírhatatlan érzés- és még mindig szívhez szól néhány szám), ha…

… ha nem kapok Alizpüfölés közben egy nagyon fura SMS-t, amitől egy pillanatra nagyon rossz érzés töltött el… azt hittem ugyanis, hogy drága barátom, a Nyelvész végre összegyűjtötte a bátorságát és most épp be akarja vallani irántam tanúsított érzéseit, amikről igazán nem tehetek és semmi szín alatt nem viszonozhatok. Egyszerűen csak tudom, hogy képtelen lennék valakit „úgy” is a szívembe zárni, aki képes egy foghúzás történetét 5 emailben ecsetelni… Aranyos is, rendes is, néha megható az érzékenységével és figyelmességével, de ha egyszer hiányzik az a bizonyos szikra, nincs mit tenni… és felesleges dolog belemászni valamibe, amiről tudom, érzem, hogy semmi esélye sincs a túlélésre. Egy diplomatikusan megfogalmazott válasz után meglehetősen rövid időn belül jött az újabb SMS és a … megkönnyebbülés. Ugyanis azt vallotta be nagy félénken és az „én elvesztésemtől” tartva, hogy megismerkedett egy lánnyal, akivel a dolog több, mint szimpátia. Fantasztikus! Páratlan! Ennél jobb hírt nem is mondhatott volna.:))))) Kevés nála rendesebb srácot ismerek és igazán megérdemli, hogy fogja valakinek a kezét és boldog legyen. És én is megúsztam egy kellemetlen beszélgetést. Az egyedüli, amiért picit sajnálom, hogy „Jobban féltem neked mindezt elmondani, mint otthon, szüleimnek”… felnőtt fejjel ilyent írni kicsit szomorú. Pro primo: miért kellene féljek, amikor bevallom otthon a szüleimnek, hogy mostantól fogva legyenek szívesek dupla adag csirkecombot csomagolni, mert ezentúl plussz egy éhes szájat kell tápláljanak… legalábbis, amíg a csomag tart...:) Aztán már én főzök… (hja, addig azért még el kell teljen egy kis idő…:) de a sütést talán már bevállalnám -akár még egy palacsintát is! De szalmakrumplit bármikor… ) Pro secundo: ami még furább, sőt, eléggé szíven ütött: miért kell tőlem, a barátjától féljen, amikor egy ilyen boldog pillanatról akar tájékoztatni. Tiszta szívemből kívánom, hogy felhőtlenül boldog legyen (és ne az én ábrázatom árnyékolja be a kapcsolatukat, mert amúgy sem szokásom kísérteni, országhatáron túl pedig még annyira sem… most másra kell összpontosítsam az energiámat, mintsem holmi határontúli barátborzongatásra...) és remélem sikerül egy stabil, kiegyensúlyozott, harmonikus és megfelelő érzelmi töltetű kapcsolatot kialakítania.

<>
Minden jót Nyelvész barátom, remélem egy év múlva már az esküvői meghívó képét csatolhatom a blogomhoz.;)

Egy lusta nap

Ma sem mentettem meg a világot... de még csak közel sem jártam hozzá. Nem olvastam semmit, amivel közelebb kerüljek a célomhoz, ahhoz, hogy igazán jó orvos legyek, nem foglalkoztam az államvizsgadolgozatommal, az ösztöndíjamhoz szükséges papírokat sem intéztem, elő sem vettem a közelgő két vizsgám anyagát (hirtelen azt sem tudom, hova tettem, amikor a vakáció elején kipakoltam a hátizsákomból) és különösebben nagy segítőkészséget sem tanusítottam senki iránt. És ebben sajna a kedves szüleim és családtagjaim is benne vannak...
És mégis jólt telt a napom... amikor már kezdett volna megszólalni a lelkiismeretem, hol benső, hol apukám hangjának formájában, sikeresen elhallgattattam azzal a felkiáltással, hogy egy ennyit megérdemlek én is... mert évközben épp eleget kell tanulnom összevetve más egyetemistákkal, mert nekem az egyetem befejezése után lőttek a szabadidőmnek, mert én még sokáig szegény leszek, és a szüleimre szorulok, mert... ezer és egy okosabbnál okosabb érv. De vajon (és tudom, hogy anyumnak az idegeire megy ez az állandóan fel-felbukkanó kérdésem) tényleg megÉRDEMlem? Vajon tényleg ez az, ami nekem kijár? Lógatni a lábamat 2 héten keresztül, édes semmittevésben, nem törődni semmivel... bámulatosan, sőt kifejezetten csábítóan hangzik az egész... de ha egy kicsit jobban belegondolok és végiggondolom eddigi pályafutásomat, rá kell döbbennem, hogy nem én vagyok az áldozat, a tanulás igájába hajtott barom és hogy minden, ami most történik velem az én (tudatosan vagy kevésbé tudatosan meghozott) döntésem eredménye és igazából el sem tudnám képzelni, hogy mást csináljak, vagy másképp csináljam. És az édes semmittevés egy röpke idő után igazából már büntetés számomra... az agysejtjeim rohamosan pusztulásnak indulnak, az érzékek eltompulnak és úrrá lesz rajtam az, amitől a legjobban félek: a közömbösség.
Egyszerűen számomra nincs más opció: lehettem volna közgazdász vagy jogász. Nem a bejutás a legnehezebb ilyen helyekre, hanem az azt követő hatalmi harc, a pénzhajhászás, egymáson keresztül gázolás az egyéni érdekek minél hatékonyabb megvalósítása érdekében. De így belegondolva, ez nekem nem menne. Az anyagot persze meg lehet tanulni, akár bemagolni, akár még meg is megérteni, de leleményesnek születni kell, a furfangot nem lehet gyorstalpalón elsajátítani. És a magam és családom példája tökéletes mintája a talpig becsületes, de teljességgel élhetetlen emberekének. Igaz, hogy megvan a jutalma is: este mindig tiszta lelkiismerettel lefeküdni. De nem vagyok biztos benne, hogy nem ugyanezt érzik azok is, akik egész nap azon fáradoztak, hogy minél nagyobbra duzzasszák (temészetesen nem feltétlenül tisztességes eszközökkel) a bankszámlájukat... Tehát az igazán sikeres munka által gerjesztett megelégedés érzete ezeket a szakmákat választva nagy valószínűséggel elmaradna.

Marad tehát az orvosi, ahol tényleg nem épp akkora energiabefektetés árán meglehetősen jó eredményeket tudok felmutatni, és ez egyetlen aprócska titkon alapszik: érdekel. Érdekel még akkor is, amikor látom, milyen nyomorban élünk másokhoz képest (és milyen luxusban megint másokhoz képest, ugyanis egyelőre még nem azon múlik valaki élete, hogy a teve milyen gyorsan kel át a sivatagon...), akkor is, amikor látom, hogy mennyire csak az emberi hozzáálláson múlik minden, a szenvedés enyhítése, az egészségügy megszervezése...(és mégis ott tartunk, ahol...) és még akkor is, amikor látom, milyen a felnövő nemzedék, milyen hozzáállást nevelnek belénk a hat év alatt, hogyan törik le a szárnyainkat első éven, hogyan kényszerítenek rá arra a közönyös viselkedésre mindenkivel és mindennel szemben, amelytől sajnos, ha később, a betegek között nem tudunk megszabadulni, akkor egy életre lehetetlenné teszi, hogy megtapasztaljuk azt a felhőtlen érzést, ami akkor tölt el, amikor este, lefekvéskor végigfuttatjuk az eltelt napot és rájövünk, hogy igazán sikeresen végeztük el az aznapi feladatokat, tehát gyógyítottunk és nemcsak a test biológiai paramétereit...

Őszintén sajnálom azokat, akik arra kényszerülnek, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit nem szeretnek... mert még így is újra meg újra fel kell idézzem magamban, hogy szeretem azt, ami gyakran olyan keservesnek tűnik és megfoszt a néha oly édes lusta pillanatoktól.