Megtört a krónikás lendület...

... ugyanis a tegnap délután 2:30-kor annyi új feladattal a nyakamban ébredtem egy röpke kis Skype konferencia után, hogy még azóta is néha meg-megcsóválom a fejem és eldöntöm magamban, hogy ez biztos csak álom, miért pont velem történne ekkora szörnyűség... aztán amikor rábámulok a millió kis cetlire az asztalomon, a falon és ahol még el lehet képzelni ilyesmit egy szobában, akkor rájövök, hogy mégiscsak rólam van szó, ezt az életet pont én élem és épp egy napja és pár órája nem haladok azzal, amit holnap estére kellene befejezni.

És hogy a drága (és meglehetősen szűkre szabott időt) blogírással se rövidítsem, ezért most búcsúzom is, viszlát valamikor, túl ezeken a feladatokon és talán egy idegösszeroppanás-kezelésen, (remélem valami jó árnyékos szobát kapok majd, valahol az erdő aljában, ahova nem süt be ha kell, ha nem a nap és ahol a ventillátor nem az amúgy is meggyötört dobhártyámat lobogtatja, hanem mondjuk fentről fújja a hideget)...

Ott tartottam, hogy...

.. ballagás. Méghozzá idén egy újabb szemszögből. Voltam már búcsúztató, aki sehogy sem értette negyedéves fejjel, miért kiabálják be a bentlakás ablakán az előtte elhaladó pingvinek (kalapba és tógába öltözött, keservesen izzadó, szegény szerencsétlen végzősök), hogy "meneküljetek, amíg még tudtok", utána ötödévesként vizsgaidőszak kellős közepén, gondolatban már Amerikában, vagy még annál is távolabb, akinek ilyen-olyan okok miatt sokat jelentett a végzősök búcsúztatása (utolsó megfontolatlan SMS-em akkor született), majd végzősként, bosszankodva, hogy nem hallok semmit az osztályfőnöki órából, mert drága a mikrofon, utána a nagy kavarodáson az egyetem udvarán, a nem sokat mondó hivatalos ünnepségen, majd könnyes szemmel belépve a templomba, amikor már csak a magyar hatodéveseket búcsúztatták, indították útra a hajdani tanárok és amikor mindenki felállt a legifjabb generáció előtt és éreztem a felénk irányuló bátorítást és bizalmat...

És idén már én irányítottam volt szobatársam hozzátartozóit, én mutattam, hogy ebben az épületben ez van, ott azt tanították, ez a szembejövő ember erről híres, az a diák két éve ballagott, nekünk a tavaly minden pont ugyanígy zajlott. És a templomban már minden szóra nyugodt szívvel és fejjel tudtam koncentrálni, úgy éreztem, hogy a tanácsok most is hozzám (is) szólnak, kicsit számonkérés, hogy mit tevékenykedtem az elmúlt évben, kicsit emlékeztetés a tavalyi fogadalmaimra. Megint tudatossá vált, hogy mire is esküdtem fel, mit is vállaltam, amikor ezt a pályát választottam, akkor még sokkal naivabb fejjel, nem tudva, hogy valójában mit is rejt magában. Azt hiszem, jót tenne évente egyszer megújítani az esküt, együtt tanár és volt diák, és feltöltődni az összetartozás érzésével, hogy kollégák vagyunk, barátok vagyunk és hogy közös cél vezérel bennünket: az ember szeretete és az élet védelme. És akiket összeköt még egy kapocs: a közös múlt. És talán a közös jövő is. Ez az, ami átsegít a fárasztó hétköznapokon és hétvégéken, és valamennyire megvéd a belefásulástól...

Szép volt ez az elmúlt 7 év... és remélem, hogy a következő 7 sem marad el mögötte. És remélem, hogy akik velem együtt, vagy idén végeztek, szintén hasonló érzésekkel tekintenek vissza az elmúlt évekre.

Annyi minden történt,...

... annyi minden változott, hogy azt sem tudom, honnan fogjak neki a bejegyzésnek és mit hagyjak ki belőle. Na de azt hiszem, csak apránként adagolom, szépen beosztva az eseményeket, mert hát ki tudja, mikor történik még ennyi páratlan élmény velem... (mondjuk tippem az van, ma van ugyebár szerda délután, tehát akkor a következő holnap esedékes, minden napra jut valami, ami törékeny kis világomat ilyen vagy olyan irányba megingatja... de végső soron jól van ez így, lesz amiből megírnom a kortárs Cilike memoárját... á lá Cserebogi:) )

Tehát akkor onnan kezdeném, hogy a meghallgatáson magától értetődően azt a kérdést tették fel, hogy "mit tevékenykedtem az elmúlt évben"... és a tökéletes választ mégsem dobhattam be, mert nem valószínű, hogy díjazták volna, következett hát a nyekegés, makogás, barokk körmondatoknak nekifutás, és újraindulás, metr hát melyiket fejtsem ki részletesebben, amelyikkel 2 hónapot szenvedtem, vagy amelyikkel 3-at, amelyik egyértelmű volt, vagy amelyiknél újra kellett definiáljam magamban a lét értelmét és a statisztika alapelveit... amiben társgyötrődőként vagyok jelen, vagy amelyikben az enyém a teljes gond és dicsőség... Néhány odavágó és néhány kevésbé odavágó kérdés megválaszolása után (hogy milyen színvonalon, azt csak a prof tudja, én a tudatom mélyére száműztem a jelenet 75%-át) végre kiszabadulhattam onnan és következhetett végre a nap kellemesebb része, a lélekben hazafele készülés. Jól esett, ahogy a barátaim mellettem álltak, értem aggódtak és velem szomorkodtak, együtt szídtunk mindent, ami hirtelen eszünkbe jutott és osztották azt a nézetemet, hogy lehet mindenütt jó, de a legjobb és legőszintébb akkor is ... otthon.

A másnapi ballagásról pedig már csak holnap... mert megint besüt a nap, korog a nyom... vagyis a gyomor, vár egy barát, akit most én kell megvigasztaljak és hát holnap is... mai nap.:)

Színterápia...

... ezt látom, amikor a nagy munkában néha addig kattogtatok, hogy egyszer csak megjelenik a háttérkép.:) Jót tesz egy kis narancssárga ebben a nagy melegben.:)

Pár perc múlva kikapcsolom az ősrégi ventillátort, amit ma úgy szereztem be pult alatt, hogy senkinek sem kellett az egész klinikán és csak egy funkciója működik, s még véletlenül sem az első, hanem a harmadik (hiába na, a 3-as az egyik szerencseszámom...:) ), összecsomagolom Albinót és indulok haza, hogy még olvasgassak kicsit arról, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoztam az elmúlt évben... ha így belegondolok, jó kérdés, én sem tudnám megfogalmazni rá a tökéletes választ...

...vagy talán mégis...

Ismerkedtem az élettel...

Akik még nem mondtak le rólam...

... teljesen, azoknak üzenem, hogy még megvagyok, túl pár illúzióromboló töprengésen, már ami a "mi dolgunk a világon?", vagy a "mi a szöszt keresek én pont itt, pont most, pont amikor máshol is lehetnék és talán picivel nyugodtabb életkörülmények között?" kérdésfelvetést illeti, na de a mai nap nyugalma, a reggel 8-as vizsgám sikeressége és azon meglepő fordulat után, hogy igenis, a munkával valamennyit még haladni is lehet, kicsit visszahozta az életkedvemet. Csak ne lebegne fölöttem oly sötéten a holnapi újabb elszámolás, még kb 7 ilyen nap kellene, és végre nyugodt szívvel állnék ki a prof elé és sorolnám a megvalósításaimat. Na jó, azért a 7 ilyen napból le tudnék mondani a reggeli vizsgákról, fura érzés volt tegnap este megint a könyv fölött görnyedni törökülésben, sorolni az ilyen-olyan technikák lépéseinek sorrendjét, ismét érezni, hogy te jó ég, mennyire elszoktam már az ilyenfajta tanulástól (még decemberben volt egy hasonló tipusú találkozásom a diákélet eme részjelenségével, de azóta sem éreztem kínzó vágyat utána... ), és hogy mennyire nem hiányzik kicsiny kis életemből ez a fajta stressz... van pont elég másfajta, minek még tetézni...

És ha szerdai meghallgatáson is szerencsésen túlleszek és akár még sikerrel is zárul, akkor talán egy újabb évre eldől a sorsom és ráérek egy újabb év múlva megint azon töprengeni, hogy merre az az előre.... erre vagy arra...vagy amarra... vagy még amarrább... ha pedig függőben marad a következő év, akkor előveszem a B tervet, vagy esetleg a C-t és lépek megint egy merészet és nagyot. Hogy legyen, amin csodálkozzon a rokonság.:) És jómagam.

Most pedig kitörök a magamra vállalt szaunámból, fogom a cókmókot és indulás vissza a kuckómba, ahol kellemes 20 fok van, lehet rövid-rövidnadrágban rohangászni és senki nem néz rám álmélkodó tekintettel...

... és folytathatom a munkát, mert több munka, mint nap. Legalábbis mostanában...

Jelenlegi helyzetem...

Ehhez már nagyon nincs mit hozzáfűznöm, maximum annyit, hogy remélem nem csuknak le Copyright-ék, igenis átalakítottam a képet, tegnap este 10-11-ig ezzel szórakoztam, miközben egy lélegzetelállító filmet néztem fekete-fehér kis sporttévémen: a Macskanőt....

Hát idáig süllyedtem...

...és akkor elérkezett...

... az utolsó munkahelyi napirendi pont, a blogírás. Gyártottam két régóta esedékes emailt, megetettem a tevémet, ráállítottam a gitározás megtanulására, ha már a gazdi képtelen volt megtanulni, legalább legyen valaki a családban, akinek megy ez... Én legalább félórát kínlódtam egyszer vele hajdanán, aztán eldöntöttem, hogy a kisujjamat úgysem fogom soha tudni meggyőzni arról, hogy oda kerüljön, ahova én szeretném és hogy 3 centivel hosszabb legyen, itt ért véget tehát gitáros karrierem, hogy teret adjon a fuvolásnak... khmm, az megint egy külön sztori...:)

A mai nap folytatása még eléggé homályos számomra... jó lenne kihasználni, hogy épp nem esik az eső, siethetnék mondjuk haza, hogy leüljek megint Albinó elé, szétnézzek a könyvtáraimban, hátha akad valami laza kis film, ami nem csöpög semerre, nem okoz három álmatlan éjszakát egymásután (amióta megnéztem egyedül vagy 3 thriller beütésűt, nem merek elvánszorogni sötétben a 3 lépésre levő ágyamig sem, mindig hagyok legalább egy mobilképernyőnyi fényt és addig nyomogatom a gombokat, míg végül a paplan biztonságában érezhetem magam...). Ja és persze a nem ártana, ha a filmnek talán még valami mondanivalója is lenne... na nem annyi, mint a Dr. House-nak, arról le vagyok tiltva, maradt még két rész, amit nem láttam, de azt csakis baráti felügyelettel nézhetem meg... ott van tehát a gépemen, naponta vetek rá 3 bánatos pillantást, aztán folytatom a kilátástalan küzdelmemet a statisztika programokkal és az Excel-lel, alattomos kis dög ez utóbbi, engem már párszor szinte a végső kétségbeesésbe kergetett (a szórakozottságomnak ehhez TERMÉSZETESEN semmi köze...).

Lassan ideje lenne beszerezni valahonnan a Dr. House első évadot, ha már az egyetemen nem láttam ilyen herkentyűket (meg összesen ennyi lumbálpunkciót meg agybiopsziát), legalább ezáltal szoktassam magam a gondolathoz, hogy ez is létezik és kb így néz ki... Ha bárki tud nekem ebben segíteni, jelezzen, küldöm a szükséges alapanyagot hozzá.:) ÉS fizetek egy sört. Úgyis rég nem ittam én sem, akkor legalább lesz okom, hogy vegyek magamnak is egyet.:) Amióta a munkásosztály oszlopos tagjává váltam, rendezettebb az életem, mint akár középiskolás koromban... akkor legalább még éjjel 2-ig fennmaradtam néha a paplan alatt olvasgatni, vagy hegy alatt abrakolni, most viszont este 11-kor elvágják az amúgy is málladozó filmet, és másnap hajnali 6.30-kor megint arra ébredek, hogy... azaz dehogy ébredek, hanem csak félálomban elhallgattatom a mobilt, ugyanez megismétlődik 6.35-kor és 6.40-kor, és aztán én csodálkozom a legjobban, hogy megint lekéstem a reggeli megbeszélést, mert az a fránya busz elment az orrom előtt (jelzem, ez már a harmadik fránya, amivel még időben elérnék...)

Hmm, vajon hogyan is jutottam el a ma esti programtól a reggeli rutinig? Visszakövethetném, de ahhoz már túl éhes vagyok, ilyen az, amikor az embernek semmihez sincs kedve/ideje, beleértve a bevásárlást is. Ha jól emlékszem, kóvályog még két kifli valahol a lakásban... ideje nyakoncsípnem őket.

Hasonlóan jót étvágyat (vagy egy kicsivel kevesebbet, úgy is marad bőven) és szép hétvégét mindenkinek! :)

A nap legvidámabb percei...

akkor jelentkeztek, amikor végre megnyitottam azt a hangüzenetet, ami a postaládámban kísért hetek óra. A szüleimtől kaptam, 2 egész percig hallgattam, mint elmélkednek afelett, hogy mivel is kell mit megnyitni, persze mindketten másra tippelnek (szokás szerint), és közben apu szeretetteljesen hallózik, hátha én is a közelben tartózkodom...:)) legalábbis éteri közelségben... :))

Annyira jólesett kicsit hallani a hangjukat, a két kis ügyes mormogását, bosszankodását (pedig már egyre jobban uralják a technikát, apu már most jobb táblázatokat tud nálam készíteni, anyu pedig verhetetlen a hírkutatásban:) ), hogy akaratlanul is elnevettem magam. A nap folyamán először jött össze, előtte ugyanis meglehetősen idegesen próbáltam kideríteni, mi mihez képest csúszott már megint el a táblázatban: a 2 új változó, vagy az 57 régebbi, amivel a nap első 2-3 óráját töltöttem...

Azt hiszem, megint túl sok idő eltelt, amióta nem voltam otthon. Alig várom, hogy kicsit megint a jól megszokott lakásban legyek, a kisszobában a gép előtt ülve élőben hallgathassam a morgolódást, vérpezsdítő kérdéseket a számítógép-használatról, és hogy végre átölelhessem és megszorongathassam anyut és megcsiklandozhassam aput.

Errefele nem divat az ilyesmi, nekem viszont nagyon hiányzik...

Még egy ilyen nap....

... és búcsút intek a statisztikusi pályafutásomnak... azért az mégsem igazság, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk megszökik pár sor a táblázatból, én pedig csodálkozva bámulok ki a fejemből, amikor egy véletlen pillanatban, már munkám vége fele járva (én kis naiv), észreveszem, hogy a szükséges 100 adat helyett csak 80-nal számol már jó ideje a gép... és csak bizonyos paraméterek esetén...
...és akkor kezdődhet a hibakeresés, tesztek újra futtatása, és amit a legkevésbé szeretek, az eredmények egyenként történő bemásolása a roppant szemléletesen ábrázolt összefüggés-labirintusokba. S még csodálkozom, hogy most sem jut eszembe semmi értelmes gondolat, semmi igazán vidám, amit megoszthatnék azokkal, akik történetesen pont ezt blogot olvassák...

Még az sem enyhíti ezt a nagy tompaságot a kobakomban, hogy a prof ma megdícsérte azt a munkámat, aminek a társaságában a hétvégét töltöttem. Jól el voltunk kettesben, én meg a S(u)pearman koefficiens, néha elaludtam mellette, de az élő személyekkel ellentétben ő nem vette zokon... azt hiszem, tisztában van az értékeivel... milyen jó neki, én még nem... sem az övéivel, sem az enyémekkel. Na de mindkettő felderítése folyamatban van. Az eredményről publikáció is fog születni, reményeim szerint... legalábbis az első esetben.:)

És most esik le, hogy ma sem mentem a bankba, pedig nem ártott volna, sőt, egymásután kettőbe is, mert pont ma kaptam meg a jelentést, hogy az egyik számlámon -91 forint van.

Hja, van annak, aki nem iszik...

Már csak a gumicukorkáról, cappuccinóról és kávéöntetes tiramisuról kellene leszokjak, és lehet, hogy hamarosan pozitívvá válna a mérleg... na de akkor milyen öröm maradna az életemben?

Annyira rövid leszek...

... hogy az már szinte gyanús. De semmi patológiás, nem betegség az oka, vagy mély depreszió, egyszerűen csak nincs időm kibontakozni és a jobb fülem is szinte odakozmált, mert arra már nem elég a szürkeállományomban létrejött pármillió neuronális kapcsolat (pontos számot nem tudok, csak a nagyságrendet sejtem, igyekszem optimistán megsaccolni, habár a gyakorlat néha nem ezt a nagyságrendet támasztja alá...), hogy a sötétítőt behúzzam...

Ma ünnepi cappuccinora vagyok hivatalos, ünnep ünnep hátán, csak az a szomorú, hogy most Mikulásig nem jut semmi olyasmi az eszembe, amiért ajándékot kaphatnék... A Nobel díj kiosztó bizottság sem hívott még fel... Hogy nem takarítanék-e náluk... :)))

Ezért most igyekszem kiélvezni a cappuccinó minden cseppjét, utána egy kis fagyizás is be volt ígérve, ha emlékezetem nem csal, és máris megadtuk a kellő tiszteletet a gyereknapnak... és nem csak...:))

És foghatok neki huzogatni a napokat Mikulásig...