Azt hiszem...

... megerőltettem az agyam és holnapra izomlázam lesz, mondjuk a homloklebenyemben... de komolyan, ennyit nem gondolkoztam már régóta folyamatosan...:) Az elmúlt 3 nap egy leadási határidőről szólt, ami történetesen holnap éjfélkor jár le és csak hétfőn szereztem róla tudomást, na de sebaj, talán jobb is, hogy nem két hetet nyűglődtünk rajta 4-en, hanem csak 3 napot. Remélhetőleg holnap reggelre nem derül ki, hogy hiábavaló volt a fáradozás, fölöslegesen nyiffantottam ki annyi drága neuront... :)

A beszámoló természetesen késik, de ígérem, hogy nem marad el, nem veszhetnek a feledés homályába az Arno parti esti séták, a Palazzo Vecchio alatti sztárfotók, a meglehetősen eleven és életvidám firenzei férfiak, a kirakodóvásárokon zajló párbeszédek, a 4 fogásos esti vacsorák... :) Legalábbis remélem, hogy egy hét múlva még fogok annyira emlékezni ezekre a dolgokra, hogy érdemes lesz nekifogjak a pötyögésnek... :)

Kis nevek, kis égés...

... nagy nevek, nagy égés. Legalábbis az egyenes arányosság elve szerint... :)

Holnap indulok Firenzébe, nagy szakmai éves megbeszélés lesz, és tegnap megkaptam a programot is. Elkövettem azt az aprócska hibát, hogy megnéztem, kinek lett még elküldve az email... olyan nevek között láttam szerényen meghúzódva a sajátomat, hogy meg sem tudtam szólalni a megilletődöttségtől, csak nyeltem nagyokat. Sok ember neve ismerősen cseng, elég nagy százalékuktól olvastam komoly folyóiratban megjelent cikkeket, hja, Európa nagyjai... Ezek után bele sem merek gondolni, mi lesz a vacsorán, annyi szikrázó elme között. Még élénken él bennem az utolsó koferencián való részvételem, amikor a svédasztal környékén egy sarokban állva ettünk és beszélgettünk egy volt évfolyamtársammal, majd egyszer csak egy agresszív húsgombóc kiugrott a tányéromból, rá a fehér ingemre, utána lágy ívben landolva a szőnyegen... Persze a kabát végig begombolva maradt ezek után az este folyamán...

Kiindulva abból a némi önismeretből, amivel rendelkezem, azt hiszem lesz miről mesélnem, ha visszaérek...:)

Addig is: szorítsatok!:)

Tele pocakkal...

... bámulok bele a nagyvilágba, ádáz harc dúl az agyam és gyomrom között, hogy kinek jusson pár milivel több vér. Egyelőre a gyomrom tűnik esélyesebbnek, egyre nagyobbakat pislogok, a gondolataim egyre lassabban áramlanak és nem tudom, mit is akartam írni még pár perce az új bejegyzésbe... azt hiszem ma sem váltom meg a mondataimmal a világot. De ha nem is rontok rajta, akkor talán már megérte. :) Bár állítólag hallgatni arany, de az olyan unalmas... és közömbös.

Most pedig vége a pötyögésnek, irány a tettek mezeje, mert másképp idegen ágyban alszom el...:)

Nem is tudom...

... miről írjak, hisz panaszkodni nem akarok (nem is szabad és egyébként is teljesen fölösleges:) ), ma elég nyugodt napom volt, dolgozgattam, mászkáltam erre-arra, kaptam töltöttkáposztát az egyik kedves barátnőmtől (szóval ma este sem halok éhen), újra és újra rájöttem, hogy alapvetően szerencsés ember vagyok (leszámítva a faktoranalizélést és egyéb szörnyűséges agysejtpusztító tevékenységeket), két darab szerető szülővel, bátyóval és néhány hűséges baráttal a közvetlen és kissé távolabbi környezetemben...

... ilyenkor kellene hallgatni, nem bántani a blogot, és várni, ameddig megint felüti a fejét a káosz és van miről írni...

De miért is ne lehetne megörökíteni pár ilyen pillanatot is...?

Ez a csend...

... napja volt, ugyanis otthonfelejtettem a mobilomat. Kíváncsi vagyok, milyen látvány fogad, ha hazaérek. Remélem nem lesznek ismeretlen számok és hivatalos személyek által kezdeményezett hívások, mert akkor lehet magyarázkodni, elnézést kérni és azon töprengeni, hogy vajon ki és vajon mit akarhatott...? Ennél jobban már csak azt utálom, amikor az Orange-es számomon csengetget valaki őrült, naponta 10x, aztán amikor megunom, és felveszem, akkor kiderül, hogy nem is engem keresett az, aki az állam egyetlen hivatalos nyelvén beleszól, aztán hümmög valamit, képtelen elhinni, hogy nem én vagyok az ő embere, nekem meg jópár centem bánja ezt a néhány másodperces értetlenkedést...

A csend mellett egy kellemetlen érzés is meghatározta a napomat. Elsőkézből tudtam meg, hogy valakinek nem hosszabbítják meg a szerződését a munkahelyen, ahol dolgozom, azóta pedig hihetetlenül rossz ránézni az illetőre, amint gyanútlanul beszélget és közben nem is sejti, hogy a sorsa megpecsételődött. Viszont, mivel felhatalmazást nem kaptam rá, hogy én közöljem vele (és egyébként sem az én feladatom ezt megtenni) és nem is akarom én kelteni a feszültséget (vannak ugyanis mások, akik ezt önként és dalolva, kérve és kéretlenül felvállalják), ezért csak hallgatok és... furán érzem magam.

Na de hálistennek itt a hétvége, ébresztő kikapcsolva, kezdődhetnek a hatalmas alvások és talán még némi korcsolyázást is beiktatok. Persze csak ha nem ered el az eső...

A nevezetes cipő...

... én is eljutottam oda, hogy képes vagyok egy cipőről bejegyzést írni. Ez már egyértelműen a vég kezdete. Lehet, hogy ha jobban megnézném a tükörben, pár szőke tincset is felfedeznék a hajamban... Vagy inkább őszet...? :) A lent látható cipő az a kategória, amire anyum (aki szegény mindig is szeretett volna egy kislányt, de szerintem nem pont ilyenre számított, amikor megszülettem) már kb 16-18 éves korom óta próbál rábeszélni, de aminek én mindeddig kitartóan ellenálltam. Mindenesetre volt pár parázs vitánk divat és nőies öltözködés téren... :) Úgy érzem, most jutottam el arra a szellemi szintre, amikor már igényem is van erre (bár ha Firenze nem volna, talán az az igény is várna még) és nem érzem azt, hogy földbe gyökerezik a lábam, ha ebben kell megindulnom. Bár még biztos adódnak majd mulatságos és fájdalmas jelenetek a cipő meg jómagam közös történetében, az antisokk cipősarok sem hiszem, hogy ezektől megmentene.



Hát akkor vigyázat, ön- és közveszélyessé váltam... bár az ön-részhez még magassarkú cipő sem kell, elég csak a szokásos formámat hoznom. De ha egyszer eleséshez közeli állapotba kerülök, igyekszem majd puhára esni....:)

Megjegyzés: a masni a nadrág alatt biztos nem fog látszani. Szóval kérem nem megbotránkozni.:))

Sitty-sutty...

... csak úgy telnek a percek, órák, napok, mindjárt februárt írunk.:) Na jó, addig azért még van pár nap, sőt egy firenzei út is, ha minden igaz. Tehát mostmár nyugodtan le merem vonni a következtetést, a vadmalac szobra a Piazza della Republica mellett igenis működik, mégha másolat is és az eredetit a Dóm múzeumban őrzik, tessék szépen egy pénzérmével megsimogatni az orrát, utána bedugni a szájába, végül pedig bedobni az alatta levő ráccsal fedett gödörbe és legalább olyan hatásos lesz a rituálé, mint a Trevi-kutas. Csak épp Firenzébe jut vissza az ember és nem Rómába. Lassan kitalálhatnának itt egy olyan szobrot, amit ha megsimogatok, akkor legalábbis Barcelonába jutok. Kiccserkész szavamra naponta 10 percet is hajlandó lennék molesztálni, ha ezek után valami híresebb városban kötnék ki... és nem a pszichiátrián. Mert a kevésbé közismert rituáléknak azért megvan ez az apró kis veszélye...:)
És hogy a beszámolót miért nem olvastátok Firenzéről? Egyszerűen csak azért, mert még nem írtam meg. Ott szerepel nagy betükkel a nem elfelejtendő tennivalók listájának az élén, talán egyszer rá is veszem magam még 2008-ban, hogy leüljek Albinó elé és előássam az emlékezetemből az emlékeket és azt az egyedülálló hangulatot.:)

És most irány a cipőüzlet. Elvégre komoly ember benyomását kell majd keltenem Firenzében, és a túrabakancsom ebben nemigen van a segítségemre... :) Azt hiszem lassan ideje lesz felnőni... legalábbis a külső megjelenést illetően...

Gyanítom, hogy nem lesz teljesen fájdalommentes a folyamat... azok a magassarkú cipők...

Boldog Új Évet...

... mindenkinek!:) Szokás szerint lemaradtam a jókívánságokkal, na de most megvan az indok is (azért máskor is igyekszem valami hihetőt kitalálni:) ). Szilveszter estéjén nem volt net (részben szerencsére, így legalább nem a gép előtt töltöttem a sorsdöntő pillanatokat, perceket, órákat), ez másnap is folytatódott és délután már útban is voltam a városba, amely lassan másfél éve európai gazdasági térséghez tartozó állampolgárként mondhatni engem is "befogad".

Biztosan mindenki túl van már az évvégi számadáson és fogadalomtételen, és nagy reményekkel tekint a 2008-as esztendő elé. Ezzel én is hasonlóképp vagyok, főleg, amióta megtudtam az egyik román nyelvű tévéadóról, hogy január végétől véget ér a "13 éve tartó átok" uralma az életem fölött, valamelyik bolygó (nevet nem tudok, mert nem konyítok az asztrológiához, épp csak fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit sorrendben, és felismerem a Göncöl szekeret, természetesen a nagyobbik verziót) egyik pályáról áttér egy másikra, vagy én térek át, vagy úgy egyáltalán a csillagjegyem, vagy a csillagjegyem körül a világ, na de nem is az a lényeg, hogy mi mozog mi körül, hanem az, hogy mi a következménye. Szóval sorstársaim a csillagjegyben, kössük fel a felkötnivalót, hogy el tudjuk viselni a ránk szakadó boldogságot.:)

Milyen szerencse, hogy láttam ezt az adást, mert máskülönben nem fűznék ehhez az évhez túl nagy reményeket. Na de ezek után... :)

UI: mondtam már, hogy nem szabad mindent komolyan venni, amit leírok...? :)

(Izom)lázban égek...

... nehezemre is esett rávenni magamat a pötyögésre. Most legszívesebben nyakig merülnék egy kád forró vízben, ellazítanám az összes, anatómiából tanult és most egyesével egységesen sajgó vállövi izmaimat és reggelig ki sem nyitnám a szemem. De kisvárosunk politikája este 10 után nem engedélyez ilyen luxust (bár a világért sem kritikának szánom, hálás vagyok már azért is, hogy idén Karácsonykor végig jó meleg volt a lakásban), ezért csak gondolatban hajtom végre a lazítást. Mondhatnám, hogy jógázom, ha két lecke után nem adtam volna fel ezt a kimerítő sportot... főleg a koránkelős része miatt...

A sínadrág még mindig egy darabban, békésen pihen a szobámban, készül a holnapi bevetésre. Beváltotta az összes hozzá fűzött reményemet, sőt, még túl is teljesített.:) Nem gondoltam volna, hogy tiritarka kötött sapkában, életem legvastagabb kabátjában, könnyben úszó két szemem pillájával (az itthoni téli hőmérsékletek nem olyan nyeszlettek, mint a francia Alpokban, 500 méter lesiklás után már inkább csak éreztem a hóbuckákat, mintsem láttam, a szememet elárasztó könnyektől) még elcsattanhat egy bók a csinosságomra vonatkozóan... :) Csakis a nadrág műve lehet.:) Vagy a síbakancsé...? Vagy a hőmérséklet mások szemére is ugyanolyan hatást fejt ki...?:)

És hogy miért a vállam sajog és nem a combizmaim? A csákányos felvonó köztudottan nem a fent említett sajgó izmokat veszi igénybe, kivéve ha az ember lánya harmadszori próbálkozás után sem tudja a hátsó fele alá bűvölni ezt a félelmetes szörnyet, mindannyiszor kipördül alóla és marad a kétségbeesett kétkezi belekapaszkodás és a remény, hogy kitartanak addig az izmok, ameddig elérhető közelségbe kerül az első letérő a felvonó pályájáról. A leereszkedés ehhez képest már gyerekjáték...:)

A negyedik csákányba kapaszkodós jelenetemet már végignézte valaki, és visszakiáltott, hogy így elég fárasztó feljutni a pálya végéig... mintha én nem vettem volna észre... Szerencsére ezt követően meg is mutatta a titkos technikát és párszor át is segített azokon a pillanatokon, amikor egy lassított felvétel sebességével felém robogott az épp aktuális csákány, így a nap végére már mondhatni uraltam a manővert, leszámítva a csákányt-elhagyás részét.:)

Na de holnap is van nap, és így legalább maradt valami felfedeznivaló a második sípályával történő találkozásra is.

Tavaly szilveszterkor...

... elfelejtettem újévi fogadalmat tenni. Hogy emiatt alakult úgy az évem, ahogy, azt nem tudom, de hogy a jövő évből kihozzam a maximumot, ma egyből 3 fogadalmat sütöttem ki, aztán kicsit megporcukroztam, remélhetőleg szilveszterig nem fog lába kelni...

És hogy a mai nap is emlékezetes legyen valamiről: ma kaptam egy sínadrágot ajándékba az angyalkától, remélhetőleg sok képen lesz megörökítve, természetesen csakis akció közben, az elkövetkező években. Csak a csokievést kell kicsit mérsékeljem, egyéb nem szabhat gátat ennek a vágyamnak.:)

És ki tudja, holnap talán már meglesz az első csúszás benne... csak nehogy az előző nadrágom sorsára jusson... Itthon kicsivel többen ismernek, mint Franciaországban... :)

Lassan letehetek...

... a reményről, hogy egy jó bulival búcsúztatom az Ó-Évet.:( Pedig annyira szerettem volna... Na de lassan lassan el kell fogadnom, hogy ami számomra egyértelmű, azt másoknak írásban kell beadni, részletezve és legalább dupla példányban...

Ezek után ne akarjon nekem senki telepátiáról vagy empátiáról beszélni... igenis nem létezik. Vagy nem is igen... vagy hogy is van ez...?

És most letörlöm a harci színeket és nyugovóra térek. Remélem, legalább a holnapi programjaim összejönnek, csalódásnak a mai dolog épp elég volt.

Én azséjt sejetem...

.. a Karácsonyt, mert mindig olyan sok szép ajándékot kapok az angyalkától, akár jó vagyok, akár nem... És ez olyan megnyugtató érzés... :)

De persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor ismét a családdal lehetek és pár napig megint eltölt a béke és a nyugalom, biztonságban érzem magam, és mivel eleget alszom, ezért képes vagyok programokat tervezni a délutáni sziesztán kívül is...:)

És most...

... 3 percre megszakítom a karácsonyi üdvözletek röptetését és egy békés, boldog és kellemes meglepetésekben gazdag Karácsonyt kívánok mindenkinek itt is!:) Holnap pedig indulok haza, rég vártam már ennyire 17-18 óra utazást...:) bár, ha jobban belegondolok, eddig még minden egyes alkalommal nagyon vártam, most talán csak egy hangyafülnyivel jobban, mert már elég nehéz fokozni.:)) Ha hazaérek épségben a sílécekkel és síbakanccsal, és előbányászom a szívem csücskéből a választáskor kapott "ajándékot", akkor az én területem a fa alatt már tömve lesz.

De azért apró meglepetésekre mindig nyitott vagyok... és maradok.:)

Hát akkor még egyszer: boldog Karácsonyt!:)

És pont amikor...

... már nekifogtam volna Albinót összecsomagolni és könnyedén elmosolyodtam a gondolaton, hogy ma korábban (másfél órával a hivatalos munkaidő után) lelépek, jutott eszembe valami, amit elfelejtettem.... és utána még valami... és Albinó megint nem lesz idő előtt összecsomagolva és ma sem rontok az átlag benntöltött óraszámomon.

Ilyen az élet...

És egyébként is esik az eső odakint...

A mai nap...

... a hiányérzet jegyében telt, nem tudom miért, de egész nap úgy éreztem, valami hiányzik. Bátyó is tanusíthatja, ezzel mentem az agyára, szerintem a harmadik hasonló tartalmú mondat után egy határozott mozdulattal levágott a családi fényképről.

Megmagyarázhatatlanul jött az érzés és nem hagyott békében dolgozni, pedig ma csend volt és nyugalom, minden felsőbb hatalom távol, a feladatok előttem felsorolva egy cetlin prioritási sorrendben (lassan iktatnom kellene a cetliket, mert megint felgyűlt egy füzetre való), de mégis 2 percenként a postaládáimat néztem, mintha onnan kellene érkezzen a megváltás, vagy körbejártam az ismerősöket, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Azért valamennyit a munkával is haladtam, de közel sem annyit, amennyi után az ember nyugodtan hátradől és végigfut az agyán, hogy ez a nap végre hasznos volt, sikerült teljesíteni a saját maga által állított elvárásokat.

Az viszont nagyon jól esett, hogy többen is megkérdezték, hogy vagyok, és nem győztek hazaküldeni gyógyulni. Ilyenkor támad az az érzésem, hogy kezdek egy új közösség tagjává, sőt részévé válni. Ezelőtt egy évvel ezt még eléggé elképzelhetetlennek tartottam, idegen országban, eltérő mentalitású emberek között, gyökerek nélkül...

De hát az idő annyi mindent megold... miért is ne oldhatná meg ezt is...?

És van még pár feladatom a számára...:)

Beteg vagyok...

...és szenvedek... az orrom egyre pirosabb, a szájam folyton ki van száradva, és lassan már az ereimben is vér helyett mézes-citromos tea folyik... És hogy a helyzet drámaiságát még jobban kihangsúlyozzam, szokásomtól eltérően most be is fejezem a bejegyzést.

Büszke lenne rám a professzor úr látva ezt a tömörséget... :)

Csendben...

... megjegyezném, hogy épségben hazaértem, a látóterem pár fokkal megint szélesedett, még 10 ilyen év és elmondhatom magamról, hogy láttam pár dolgot életemben...:) A beszámolóírás még várat kicsit magára, ma este munkálkodnom kell, reggel fél órát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, épp melyik feladat ül a prioritás-létra legmagasabb fokán... attól tartok, hogy megint nem sikerült eltalálnom, na de úgyis minden feladatnak előbb vagy utóbb a végére kell jutni, így hát veszem a listát és próbálok kipipálni lassanként amit csak lehet.:)

És közben a homályos jövőben egy újabb híres város képe kezd körvonalazódni, arra viszont már tudatosabban fogok készülni, a napokban nekifogok az otthoni szoba falát térképekkel kitapétázni...

A végén még érdekesebben alakul az életem, mint ahogy gyerekkoromban elképzeltem... :)

Boldog idők...

... Isten hozott, függetlenség!:) Kerek egy hét után tegnap végre visszaköltözhettem meghitt kis kuckómba, páratlan érzés volt a csend, ami fogadott, végre a hallósejtjeim is megpihenhetnek... Este pedig az ágyon keresztbe feküdve nézhettem meg a Grace klinikát (elég kevés köze van ugyan az orvostudományhoz, na de kell ilyen is az ember lányának, hogy kicsit kizökkenjen az angol nyelvű "eredmények és következtetések" monotonitásából), valamint rekordot döntöttem Columbo-nézésben, kb. a 70%-át látva nyomott csak el az álom. Amióta este 11 után kezdődik, rendszerint a gyilkosságot és az első keresztkérdéseket még tudatosítom, de rögtön a következő momentum, amire emlékszem az, hogy fél 1 van, a tévé még mindig megy és valami gügye reklám van épp kibontakozóban... Hol vannak azok az idők, amikor képes voltam éjjel 1-ig is fennmaradni minden különösebb erőfeszítés nélkül... sőt... :))

Holnap pedig utazom... csak úgy egyet a változatosság kedvéért.:) Irány Firenze, Olaszország Athénja. Rengeteg élményt várok ettől az úttól. Csak remélni tudom, hogy mind pozitívak lesznek, és végre egyszer elmondhatom, hogy bámulatosan egyszerűen ment minden. És ki tudja, talán élménybeszámoló is születik, hogy mennyire publikus lesz, az csakis az események függvénye...:)

Természesen készültem is, biztos ami biztos: a prego és mangiare szavakat legalább 3 féle akcentussal el tudom mondani, valamelyiket csak megértik az emberek...:)

Végre! :))))))))))

Azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, minek is örvendek ennyire.:) 99,41%-os feldolgozásnál az ember már megengedhet magának néhány merész gondolatot...:)))



Köszönöm...

Péntek 8

-at néztem tegnap este, eddig is tudtam, hogy vasárnap Pestre megyek, a térképet már le is töltöttem a netről és kinyomtattam, de az adás óta döntésem fontosságának teljes tudatában készülök az útra.

És annyira szeretném, ha hosszú-hosszú évek óta először a választási eredményhirdetéskor végre nem azt a csalódottságot, kiábrándultságot és rezignáltságot érezném, ami utána még napokig bújkál bennem és szorongatja a torkomat.

Lehetne ez az én karácsonyi ajándékom? és még néhány (millió) emberé...