... 2 napja múlt kereken 6 éve, hogy egy 88 literes hátizsákkal a hátamon megérkeztem ebbe a szép, azonban nem túl barátságos városba, hogy kipróbáljam, milyen is az igazi kutatás, amikor nem csak kórlapokat búj az ember és süt-főz belőle palacsintákat és pálcikákat...
... akkor épp csütörtökre esett az a hajnal, amikor az egész éjszakai utazás után végre megérkeztem, S. várt a kis Polskiával az autóbuszállomáson és elvitt életem első albérletébe, egy pirinyó kis lakásba, alig néhány bútorral és egy csipetnyi konyhával.
...aznap gyorsan elrendeztem szerény kis motyómat, amit fontosnak tartottam az önálló életemben való elinduláshoz (mára ez a kis motyó több kamionnyira nőtte ki magát, könyvek, bögrék, kinyomtatott cikkek és elektromos kütyük széles tábora) és másnap reggel megjelentem főnököm előtt, tettre készen, némi izgatottsággal, hogy vajon a képzettségem és képességeim elegendőek lesznek-e a rám váró feladatokhoz.
... és akkor kiderült, hogy a főnököm csak egy hónap múlva várta az érkezésemet és még nem döntötte el, hogy mi legyen a témám, de addig is ismerkedjek össze mindenkivel és kapok egy-két feladatot, hogy lássa, hogyan tudok boldogulni velük...
... ezt követte életem legmagányosabb hétvégéje, a családom, barátaim, rádió, tévé, számítógép és internet nélkül, egy idegen városban és némileg idegen országban, ahol még az érkezésemre sem számított senki és éreztem, hogy akkor és ott még plusszban is vagyok...
... aztán jött a hétfő, amikor egy másik székelyföldi leányzó odajött hozzám reggeli megbeszélés után, bemutatkozott, és a teljes kétségbeesésből visszaráncigált a megnyugvásba, hogy mégsem vagyok teljesen egyedül...
... hát így indultam bele a nagyvilágba évekkel ezelőtt... meg akartam ezt örökíteni, mielőtt a szétszórtságom és kezdődő szenilitásom bájos keveréke az egészet összemossa egy szürke gomolyfelhővé...
... időnként amúgy sem árt visszatekinteni a múltba, hogy helyre tudjuk rakni és értékeljük a jelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése