csütörtök, november 24, 2011

irigylem...

... azokat, akik a munkaidő végén a munkaruhával, vonalzóval, írószerrel vagy a számítógép kikapcsolásával leteszik a munkát, és másnap reggelig még csak egy kósza gondolat szintjén sem kerül elő abból a zugból, ahova leparkolták.
... itt motoszkál valaki a fejemben, és bárhogy kínlódok, nem tudom kiűzni, túl mély  (leginkább negatív) nyomokat hagyott már bennem és az összes kollégában, orvostól a betegszállítóig...
... akarata ellenére nem lehet senkit (meg)gyógyítani, főleg, ha már egészen beleszeretett a betegségtudatba, így viszont mindig hatványozottan rossz érzés tölt el, amikor fiatal arcán elcsípem a "csakazértis" mosolyt... így minden erőfeszítés merő energiapocsékolás és hiábavaló neuronpusztítás.

... a neuronáldozataim számát nem tudom, de ma biztos 4 hetet öregedtem miatta.

2 megjegyzés:

Betond írta...

Ha megmondhatnad neki, hogy menthetetlen, az orvostudomany mai allasa szerint nem lehet rajta segiteni, azonnal meggyogyulna.

De hat egy orvos nem mondhat ilyet, csak azt, hogy mindent megprobalunk.

Cserebogi írta...

... és azt is mélységes meggyőződéssel kell mondja...