... erőtlen integetés, egy könnyes félmosoly, és ki is gördült a busz a pályaudvarról, hogy messze vigye tőlem Anyut, ismét egyedül maradva ebben a közepesen böhöm(ke) városban... ismét vissza kell szokjak arra, hogy reggel nem készül el a kávé, ha én nem teszem oda, a szendvicset is magamnak kell összedobáljam, és nem dorgál meg senki, hogy a papírhegyekkel fedett asztalkát még mindig nem takarítottam le...
... ahogy telnek az évek, egyre nehezebben búcsúzom szeretteimtől... de hátha eljön még az idő, amikor a könnyeket meg tudom spórolni a kitörő öröm számára...
... most mindenesetre nagyon egyedül érzem magam... :(
2 megjegyzés:
Ne izgulj Tunci!....ahogy telik az ido .... ugyanugy ossze fogod dobalni reggelente a szendvicseket, csak eppen nem magadnak....hanem a suliba indulo gyerkocoknek, ES AKKOR majd a konnyek helyett mosollyal fogsz bucsuzkodni TOLUK.
Hannah-nak igaza van!
Egyébként meg itt vagyunk neked... a világ szinte minden sarkában van barátod! ;)
A reggeli készítés meg egyelőre marad magad szórakoztatására és a túlélési ösztönöd beteljesítésére.
Megjegyzés küldése