Gondolatok...

Ha író lennék, mindig éjjel írnék… mindig lefekvés után pattannak ki a fejemből a jobbnál jobb gondolatok… Ha ebből kellene megkeressem a napi betevőt, talán nem lennék lusta felkelni és rögzíteni a gondolataimat. Egyetemista lévén viszont inkább behunyt szemmel elmélázok, elnevetgélek saját magamon és reggelre híre-nyoma sem marad az éjjeli meséknek, a gondolatban lefuttatott hajmeresztő párbeszédeknek, a képzelt találkozásoknak, az újra megélt érzelmeknek, az örömnek és a kétségbeesésnek, ami a sötétben annyira valósnak tűnt… hajnalban egyszerűen jelentőségét veszti az eltelt nap, a tanulásban való lemaradás, a tegnap esti fogadkozások, az eltökélt szándék, hogy holnap akkor kinyitom azt a bizonyos könyvet, amit hónapok óta hanyagolok… feküdni a puha meleg ágyikóban, még a pár másodperccel azelőtti álom hatása alatt és azzal az érzéssel, hogy ha még tíz percet alszom, abból semmi baj nem lehet, még időben vagyok, még belefér a napi program, az élet mégiscsak szép és én valójában felhőtlenül boldog vagyok…

3 éve képtelen vagyok akár egyetlen egyszer is 6-kor felkelni, hogy bepótoljam a tanulásban összehozott lemaradást… De este 12 órakor már rég utazásokkal álmodom…

Súlyos sokként ért a felismerés, hogy december 10.-én megkezdődik a nyelvvizsga. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kapjak… nagyon kis esélyt látok arra, hogy sikerüljön, ezúttal (is, mint az elmúlt félév során) túl nagy fába vágtam a fejszémet… Még mindig nem tanultam meg, hogy mindenem nem lehet meg, ha nincs meg hozzá a kellő energiabefektetés. És az én energiám egy része még mindig ott lapul valahol lekötött állapotban a tenger fenekén, már csak sejtem, hogy létezik, de a maradék már nem elég, hogy felhozzam a felszínre… Szeretném úgy felfogni, hogy eltevődött nehezebb időkre, és amikor igazán szükségem lesz rá, hajlandó lesz végre visszatérni hozzám…Most nagyon úgy érzem, hogy elérkezett az idő, ennél nagyobb pácban már csak fél év múlva leszek… de addig még rengeteg idő van …december 10 viszont vészesen közel... uff, Istenem, légyszi csak most az egyszer még... :)))

Angol… a mai nap sem az angolé volt… pedig igazán megérdemelne már egy kis törődést… mint az emberek. Ha jobban szeretném, mint ahogy valójában teszem, most nem itt tartanék. Voltaképp minden erről szól: család, hivatás, emberi kapcsolatok… egyáltalán az élet. Olyan kevés lenne szükséges ahhoz, hogy minden tökéletes legyen… csak egy kis törődés, a vágy, hogy ne csak nekünk legyen jó, hanem a körülöttünk élőknek is…
De mindenki tökéletesen el van zárkózva a maga kis tökéletes világába, a maga kis tökéletes napi rutinjába, ahova legfennebb csak még egy emberke fér be, az is csak szűken, ha azt teszi, amit mi akarunk. Akarat és önálló gondolatok nélkül… mert ezekkel már képes lenne ripityára törni a jól és alaposan megtervezett életünket. Vesszen, aki gondolkozni, netalán javasolni mer!

És mégis mindenki mazochista valamilyen fokon. Keresi a fájdalmat, mert akkor sem tud hinni a boldogságban, amikor az már az orra előtt áll és az arcába üvölt, hogy „Itt vagyok, fogadj el már végre, ne menekülj el előlem”. Én biztosan tudom, hogy mazochista vagyok. Az értelmemmel tudom, hogy minden jól van, ahogy van, azok vesznek körül, akik igazán szeretnek, én mégis olyan emberek szeretetére vágyom még plusszba, akik igazából azt sem tudják, hogy létezem. S ha erre esetleg már rájöttek volna, akkor elképzelésük sincs, ki vagyok. A sablon már kész, rám van húzva, innen már lehetetlenség kiszabadulni. Már meg sem próbálok, mert előre tudom mindenki reakcióját: „Láttam a múltkor, hogy valami bajod volt… nahát, mi lett veled? Túl sokat ittál? Ez nem te vagy.” Kapálózhatsz, ahogyan csak erődből telik, úgyis minden mindegy már: az ítélet meghozatott, életfogytiglan vagy a sablonodba zárva… kitörési lehetőség nem létezik, csak újrakezdés más országban, más városban, idegen emberek között, a levegőben lógó gyökerekkel és a magány nyomasztó érzésével, amiről tudod, hogy a továbbiakban végig elkísér vándorlásaid során. Ülsz egy buszon, hallgatod a zenét, bámulsz ki az esti városra és bármennyire is tagadnád, szabadságodban és a boldog ismeretlenség érzésében is hihetetlenül egyedül érzed magad. Valami olyan érzés, amit akkor is megtapasztaltál már, amikor ismerősök által körülvéve először döbbentél rá, hogy senki nem ismer még egy molekulányit sem téged az elmúlt közösen eltöltött évek ellenére sem. És egy ismerős számra, amit még a beskatulyázó emberek társaságában hallgattál, megindul az első könnycsepp, lassan és fájón, először még magad sem hiszed, hogy ez lehetséges, elvégre felnőtt ember vagy, aki tud uralkodni magán… a második könnycsepp valahogy nem akar megszületni, el kell jussál a szám közepéig és a szinte fullasztó torokszorító érzésig, ameddig végre legördül. Egy kis megkönnyebbülést hoz, a reményt, hogy ez idővel egyre jobb lesz. De a harmadik, a megváltó, amelyikről biztosan érzed, hogy magában hordozza a megváltás ígéretét, az újrakezdést, az most is valahol a mélyben marad, ott, ahova még saját magad sem mersz leereszkedni félve attól, amit ott találhatsz... És talán soha nem is lát napvilágot…Maradsz tehát a torkodat szorító fájdalommal, és a biztos tudattal, hogy tele van a világ kétkönnycseppes számokkal. És a reménnyel, hogy eljön még a nap, amikor megszületik a harmadik könnycsepp, eltűnik az összes valós és képzelt feszültség, a magány érzete és a levegőben lógó gyökerek szörnyű képe.

Hogy eljön még a nap, amikor ismét hazatérsz és végre ott is maradhatsz…