Kicsit hosszú szünet volt ez az első próbálkozás óta... valahogy úgy éreztem, hogy ha már belevágtam a blogírásba, akkor már felelőséggel tartozom érte... mint a kisherceg a rózsának és a rókának aKit megszelidített. És akármit nem írhatok bele. Ezért gyűltek csak otthon, a kis lapin a bejegyzések, amiket azután mégsem ítéltem kellően intellektuálisnak és sokatmondónak ahhoz, hogy publikáljam... de most hirtelen, Tátrai Band hallgatása közben a neten böngészve rádöbbentem, hogy miért is ne, ez is én vagyok, a későn jött felismeréseimmel és apró lükeségeimmel, az apró fájdalmakkal, amiket valódi problémák hiányában oly jól esik felnagyítani, a hatalmas érzelemkitörésekkel, amiket néha egy szó vagy egy első hó látványa vált ki belőlem... és talán létezik ember a Földön, aki ezen nem gúnyosan mosolyodik el, hanem azzal a megértéssel a szemében, hogy igen, én is így vagyok ezzel, és nem bűn az, ha amikor az eső esik, csak azért sem teszem fel a csuklyámat, mert szeretem az arcomon végigfutó esőcseppek simogatását. Vagy aki megnéz néha még egy egészestés rajzfilmet, mert úgy érzi, hogy lelkileg megtisztítja, erővel tölti el és visszahozza a gyermekkor önfeledt hangulatát. Az élet apró örömei... talán csak ezek képesek igazán széppé tenni egy monotonitásra ítélt társadalom hétköznapjait. Miért van az, hogy közel kell kerülni egy tragédiához, hogy ezt felismerje az ember?
17 éves lány és hónapjai vannak még csak hátra. Én beszélgettem el vele, mert csak én beszéltem a nyelvét abban a kis fehérre meszelt szobában. Nem tudott róla és valószínűleg most sem tud. Vacsoránál hirtelen belémnyilallt a kérdés: szeretném, ha nekem 17 évesen megmondanák, hogy már semmit sem tehetnek értem és csak hónapjaim vannak hátra? És ennyi éves fejjel rá kellett jönnöm, hogy inkább nem, mint igen. Illúziók nélkül élni tovább... anélkül a remény nélkül, hogy egyszer jobban leszek... szerintem ez az, ami megöli azokat, akikkel közlik a hírt. Melyik az a korhatár, ami fölött viszont már azt mondom, hogy kötelező megmondani a halálos ítéletet? Nehéz megmondani... de nem egy 17 éves lánynak, akinek még tervei voltak az életben, aki igazából még nem is élt, mert eddig csak járt rendesen az iskolába, mint minden jólnevelt gyerek, nem próbálta ki, hogy mi az amire képes és mi az, ami már meghaladja a képességeit, soha nem került igazán kínos helyzetbe, és még folytathatnám.
És a szokásos margarinos-szalámiskenyér majszolása közben hálát adtam az Égnek, hogy élek, vannak már kellemes, vidám, fájdalmasan szép és még fájdalmasabban kínos emlékeim, és vagyok annyira egészséges, hogy újabbakban reménykedjek.
És amióta nagyjából látom a közeli céljaimat, és egy újabb általam létrehozott felhő tűnt el a fejem fölül, még inkább hálás vagyok, hogy ennyire szerencsées vagyok. Talán meg sem érdemlem... De szerencsére nem az érdemeink szerint mérik ránk a dolgokat.:))
Jól van ez így...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése