(Izom)lázban égek...

... nehezemre is esett rávenni magamat a pötyögésre. Most legszívesebben nyakig merülnék egy kád forró vízben, ellazítanám az összes, anatómiából tanult és most egyesével egységesen sajgó vállövi izmaimat és reggelig ki sem nyitnám a szemem. De kisvárosunk politikája este 10 után nem engedélyez ilyen luxust (bár a világért sem kritikának szánom, hálás vagyok már azért is, hogy idén Karácsonykor végig jó meleg volt a lakásban), ezért csak gondolatban hajtom végre a lazítást. Mondhatnám, hogy jógázom, ha két lecke után nem adtam volna fel ezt a kimerítő sportot... főleg a koránkelős része miatt...

A sínadrág még mindig egy darabban, békésen pihen a szobámban, készül a holnapi bevetésre. Beváltotta az összes hozzá fűzött reményemet, sőt, még túl is teljesített.:) Nem gondoltam volna, hogy tiritarka kötött sapkában, életem legvastagabb kabátjában, könnyben úszó két szemem pillájával (az itthoni téli hőmérsékletek nem olyan nyeszlettek, mint a francia Alpokban, 500 méter lesiklás után már inkább csak éreztem a hóbuckákat, mintsem láttam, a szememet elárasztó könnyektől) még elcsattanhat egy bók a csinosságomra vonatkozóan... :) Csakis a nadrág műve lehet.:) Vagy a síbakancsé...? Vagy a hőmérséklet mások szemére is ugyanolyan hatást fejt ki...?:)

És hogy miért a vállam sajog és nem a combizmaim? A csákányos felvonó köztudottan nem a fent említett sajgó izmokat veszi igénybe, kivéve ha az ember lánya harmadszori próbálkozás után sem tudja a hátsó fele alá bűvölni ezt a félelmetes szörnyet, mindannyiszor kipördül alóla és marad a kétségbeesett kétkezi belekapaszkodás és a remény, hogy kitartanak addig az izmok, ameddig elérhető közelségbe kerül az első letérő a felvonó pályájáról. A leereszkedés ehhez képest már gyerekjáték...:)

A negyedik csákányba kapaszkodós jelenetemet már végignézte valaki, és visszakiáltott, hogy így elég fárasztó feljutni a pálya végéig... mintha én nem vettem volna észre... Szerencsére ezt követően meg is mutatta a titkos technikát és párszor át is segített azokon a pillanatokon, amikor egy lassított felvétel sebességével felém robogott az épp aktuális csákány, így a nap végére már mondhatni uraltam a manővert, leszámítva a csákányt-elhagyás részét.:)

Na de holnap is van nap, és így legalább maradt valami felfedeznivaló a második sípályával történő találkozásra is.

Tavaly szilveszterkor...

... elfelejtettem újévi fogadalmat tenni. Hogy emiatt alakult úgy az évem, ahogy, azt nem tudom, de hogy a jövő évből kihozzam a maximumot, ma egyből 3 fogadalmat sütöttem ki, aztán kicsit megporcukroztam, remélhetőleg szilveszterig nem fog lába kelni...

És hogy a mai nap is emlékezetes legyen valamiről: ma kaptam egy sínadrágot ajándékba az angyalkától, remélhetőleg sok képen lesz megörökítve, természetesen csakis akció közben, az elkövetkező években. Csak a csokievést kell kicsit mérsékeljem, egyéb nem szabhat gátat ennek a vágyamnak.:)

És ki tudja, holnap talán már meglesz az első csúszás benne... csak nehogy az előző nadrágom sorsára jusson... Itthon kicsivel többen ismernek, mint Franciaországban... :)

Lassan letehetek...

... a reményről, hogy egy jó bulival búcsúztatom az Ó-Évet.:( Pedig annyira szerettem volna... Na de lassan lassan el kell fogadnom, hogy ami számomra egyértelmű, azt másoknak írásban kell beadni, részletezve és legalább dupla példányban...

Ezek után ne akarjon nekem senki telepátiáról vagy empátiáról beszélni... igenis nem létezik. Vagy nem is igen... vagy hogy is van ez...?

És most letörlöm a harci színeket és nyugovóra térek. Remélem, legalább a holnapi programjaim összejönnek, csalódásnak a mai dolog épp elég volt.

Én azséjt sejetem...

.. a Karácsonyt, mert mindig olyan sok szép ajándékot kapok az angyalkától, akár jó vagyok, akár nem... És ez olyan megnyugtató érzés... :)

De persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor ismét a családdal lehetek és pár napig megint eltölt a béke és a nyugalom, biztonságban érzem magam, és mivel eleget alszom, ezért képes vagyok programokat tervezni a délutáni sziesztán kívül is...:)

És most...

... 3 percre megszakítom a karácsonyi üdvözletek röptetését és egy békés, boldog és kellemes meglepetésekben gazdag Karácsonyt kívánok mindenkinek itt is!:) Holnap pedig indulok haza, rég vártam már ennyire 17-18 óra utazást...:) bár, ha jobban belegondolok, eddig még minden egyes alkalommal nagyon vártam, most talán csak egy hangyafülnyivel jobban, mert már elég nehéz fokozni.:)) Ha hazaérek épségben a sílécekkel és síbakanccsal, és előbányászom a szívem csücskéből a választáskor kapott "ajándékot", akkor az én területem a fa alatt már tömve lesz.

De azért apró meglepetésekre mindig nyitott vagyok... és maradok.:)

Hát akkor még egyszer: boldog Karácsonyt!:)

És pont amikor...

... már nekifogtam volna Albinót összecsomagolni és könnyedén elmosolyodtam a gondolaton, hogy ma korábban (másfél órával a hivatalos munkaidő után) lelépek, jutott eszembe valami, amit elfelejtettem.... és utána még valami... és Albinó megint nem lesz idő előtt összecsomagolva és ma sem rontok az átlag benntöltött óraszámomon.

Ilyen az élet...

És egyébként is esik az eső odakint...

A mai nap...

... a hiányérzet jegyében telt, nem tudom miért, de egész nap úgy éreztem, valami hiányzik. Bátyó is tanusíthatja, ezzel mentem az agyára, szerintem a harmadik hasonló tartalmú mondat után egy határozott mozdulattal levágott a családi fényképről.

Megmagyarázhatatlanul jött az érzés és nem hagyott békében dolgozni, pedig ma csend volt és nyugalom, minden felsőbb hatalom távol, a feladatok előttem felsorolva egy cetlin prioritási sorrendben (lassan iktatnom kellene a cetliket, mert megint felgyűlt egy füzetre való), de mégis 2 percenként a postaládáimat néztem, mintha onnan kellene érkezzen a megváltás, vagy körbejártam az ismerősöket, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Azért valamennyit a munkával is haladtam, de közel sem annyit, amennyi után az ember nyugodtan hátradől és végigfut az agyán, hogy ez a nap végre hasznos volt, sikerült teljesíteni a saját maga által állított elvárásokat.

Az viszont nagyon jól esett, hogy többen is megkérdezték, hogy vagyok, és nem győztek hazaküldeni gyógyulni. Ilyenkor támad az az érzésem, hogy kezdek egy új közösség tagjává, sőt részévé válni. Ezelőtt egy évvel ezt még eléggé elképzelhetetlennek tartottam, idegen országban, eltérő mentalitású emberek között, gyökerek nélkül...

De hát az idő annyi mindent megold... miért is ne oldhatná meg ezt is...?

És van még pár feladatom a számára...:)

Beteg vagyok...

...és szenvedek... az orrom egyre pirosabb, a szájam folyton ki van száradva, és lassan már az ereimben is vér helyett mézes-citromos tea folyik... És hogy a helyzet drámaiságát még jobban kihangsúlyozzam, szokásomtól eltérően most be is fejezem a bejegyzést.

Büszke lenne rám a professzor úr látva ezt a tömörséget... :)

Csendben...

... megjegyezném, hogy épségben hazaértem, a látóterem pár fokkal megint szélesedett, még 10 ilyen év és elmondhatom magamról, hogy láttam pár dolgot életemben...:) A beszámolóírás még várat kicsit magára, ma este munkálkodnom kell, reggel fél órát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, épp melyik feladat ül a prioritás-létra legmagasabb fokán... attól tartok, hogy megint nem sikerült eltalálnom, na de úgyis minden feladatnak előbb vagy utóbb a végére kell jutni, így hát veszem a listát és próbálok kipipálni lassanként amit csak lehet.:)

És közben a homályos jövőben egy újabb híres város képe kezd körvonalazódni, arra viszont már tudatosabban fogok készülni, a napokban nekifogok az otthoni szoba falát térképekkel kitapétázni...

A végén még érdekesebben alakul az életem, mint ahogy gyerekkoromban elképzeltem... :)

Boldog idők...

... Isten hozott, függetlenség!:) Kerek egy hét után tegnap végre visszaköltözhettem meghitt kis kuckómba, páratlan érzés volt a csend, ami fogadott, végre a hallósejtjeim is megpihenhetnek... Este pedig az ágyon keresztbe feküdve nézhettem meg a Grace klinikát (elég kevés köze van ugyan az orvostudományhoz, na de kell ilyen is az ember lányának, hogy kicsit kizökkenjen az angol nyelvű "eredmények és következtetések" monotonitásából), valamint rekordot döntöttem Columbo-nézésben, kb. a 70%-át látva nyomott csak el az álom. Amióta este 11 után kezdődik, rendszerint a gyilkosságot és az első keresztkérdéseket még tudatosítom, de rögtön a következő momentum, amire emlékszem az, hogy fél 1 van, a tévé még mindig megy és valami gügye reklám van épp kibontakozóban... Hol vannak azok az idők, amikor képes voltam éjjel 1-ig is fennmaradni minden különösebb erőfeszítés nélkül... sőt... :))

Holnap pedig utazom... csak úgy egyet a változatosság kedvéért.:) Irány Firenze, Olaszország Athénja. Rengeteg élményt várok ettől az úttól. Csak remélni tudom, hogy mind pozitívak lesznek, és végre egyszer elmondhatom, hogy bámulatosan egyszerűen ment minden. És ki tudja, talán élménybeszámoló is születik, hogy mennyire publikus lesz, az csakis az események függvénye...:)

Természesen készültem is, biztos ami biztos: a prego és mangiare szavakat legalább 3 féle akcentussal el tudom mondani, valamelyiket csak megértik az emberek...:)

Végre! :))))))))))

Azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, minek is örvendek ennyire.:) 99,41%-os feldolgozásnál az ember már megengedhet magának néhány merész gondolatot...:)))



Köszönöm...

Péntek 8

-at néztem tegnap este, eddig is tudtam, hogy vasárnap Pestre megyek, a térképet már le is töltöttem a netről és kinyomtattam, de az adás óta döntésem fontosságának teljes tudatában készülök az útra.

És annyira szeretném, ha hosszú-hosszú évek óta először a választási eredményhirdetéskor végre nem azt a csalódottságot, kiábrándultságot és rezignáltságot érezném, ami utána még napokig bújkál bennem és szorongatja a torkomat.

Lehetne ez az én karácsonyi ajándékom? és még néhány (millió) emberé...

Felügyelet alatt...

... vagyok 2 egész napja, igaz, hogy kedves felügyelet, de azért súlyosnak érzem a láncokat. Du. 4-kor már hazavárnak, biztos, hogy hamarosan megint megcsörren a telefon, hogy elindultam-e már haza, megint kész lesz a 3 darab szendvics és két mandarin, amit kötelezően el kell fogyasztanom vacsorára, plussz egy pohár tej, amit ki kell hörpinteni...

Hálátlannak tűnhetek, de alig várom, hogy lejárjon ez az egy hét, és ismét szabad legyek, önálló és független, ne legyek kiszolgálva, ne ébresszen senki, álmosan rámmosolyogva, ha csak nekem kell elindulnom korán.

Azt hiszem, túlságosan is megszerettem az egyedüllétet, emiatt érzem, hogy felborulófélben a belső homeosztázisom (bocsi: egyensúlyom), szinte élvezem a padlásszobában egyedül töltött perceket, az asztalra kipakolt táblázatokat és cikkhegyeket és a tudatot, hogy ezekhez csak én nyúlhatok hozzá... az egyik birodalmamból átmenetileg kiűzettem, most tehát kénytelen vagyok a másikba menekülni és megnyugvást lelni...:)

Még szerencse, hogy a holnapi programom is a padlásszobába szólít...

És közben csendben lopakodva közelít a munkamánia... vagy csak a mánia... de az biztos...


:)

Bánatoldószert...

... vagyis Kapucínert majszolgatok, teljes odaadással. Kell is ez a kis darab öröm, nehéz nap és éjszaka áll mögöttem, ennyire közel még egyszer sem álltam ahhoz, hogy feladjam az egészet és egy megkönnyebbült sóhajjal hátraarc, Erdély irányába előre indulj. És meg sem állni hazáig, a hegyekig, a jól ismert kisvárosig, a majoránnás csirkecombig és nem utolsó sorban a szeretteimig. Akiktől a majoránnás csirkecombot is remélem... :)

De jövő hétre már túl sok minden van betervezve, és még annyi mindent nem fejeztem be... szóval még maradok... egy darabig. Az időtartam viszont egyre inkább zsugorodik, határozottan jobb nekem otthon, nyugalmasabb környezetben, még képes lennék adrenalin-túltengésben meghalni, anélkül, hogy a bunjee-jumpingnak egyáltalán a közelébe mentem volna... És, amint tegnap egy ismerősöm megjegyezte: egyszer élünk... és ez egy aprócska szöget ütött a fejembe és azóta sem tudom kipiszkálni onnan. Azt hiszem, jövő héttől nekifogok kitapétázni ezt a szobát. Van pár okos mondás, amit ideje lenne nagy betükkel magam elé varázsolni, hogy ha netalán elkalandozik a tekintetem a monitorról, akkor csupa hasznos tanácsot rögzítsen: "dolgozni csak pontosan és szépen...", "a rest kétszer...", "egyszer élünk", "élj a mának", "nil nocere", "ki korán k..." na, ezt azért mégsem, ezt még belém sem lehetne szugerálni, ahhoz túlságosan is szeretek aludni... főleg hajnali 6.30-kor...

Bármilyen feliratötletet szívesen fogadok, elég nagy a fal, bőven jut hely további bölcsességeknek.:)

Hull a hó...

... mindenhol, ahol rokonaim, barátaim és ismerőseim élnek, épp csak ebbe a régióba nem jutott egy kósza hópihe sem... Pedig testileg és lelkileg felkészülve várom a telet, és főképp a sízést. Na jó, a testileg azért némileg sántít (én még nem): az izmaim valahol elolvadtak a székben töltött hónapok alatt, lassan már két emelet megtétele is izomlázzal és légzési nehézséggel jár, és egy sínadrágot sem ártana venni, mert az egyetlen, ami megadatott, meglehetősen gyászosan végezte... akik életem első sítúrájáról szóló beszámolómat anno olvasták, azok most tudják miről van szó... :)

Ha egyszer eljutok addig a pontig, hogy a töltőre nézve eszembe jut betenni az elemeket egy kicsit erőre kapni, akkor lefényképezem az új szerzeményemet és beteszem ide, meg lehet majd csodálni.:) Máris a szívemhez nőtt, pedig még nincs közös kalandunk, nem köszönhetek neki egyetlen maradandó károsodást sem.

Most kedves anyukám elterelte a figyelmemet a blogírásról, olyan aranyos, muszáj megírjam, mert ez egyszerűen nem maradhat megörökítetlenül. Biztos más anyukák is páratlanok a maguk nemében, de az enyémben még van valami plussz is: a fáradhatatlan kíváncsiság. Negyedéves lehettem, amikor egyszer elment az orvoshoz gyógyszert felíratni, és utána felhívott: "kislányom, magyarázd el nekem, mi az a kálcium csatorna blokkoló? Az hogy működik? Akkor ihatok én mellé kálcium pezsgőtablettát?" Hát igen, nem panaszkodhatok arról, hogy még a gyógyszereit sem tudja... sőt, gyanítom, hogy a mellékhatásokkal is jobban tisztában van, mint én, orvos létemre. Még szerencse, hogy nem hajlamos a hypochondriára, így csak elszórakozom a "mi az a miopatie" és egyéb hasonló érdekes kérdésein, próbálok érthetően válaszolni rájuk (bár nem vagyok biztos, hogy ez mindig sikerül, mert néha magam sem tudom a választ), de megküzdenem nem kell azért, hogy szedje a gyógyszereit, vagy ne járjon túl sokat orvoshoz... sőt, mintha kicsit még ritkábban is járna a kelleténél. Hát igen, ő mindent szépen kitanulmányoz magában...:))

Nagyon remélem, hogy valami ilyesfajta kíváncsiságot én is örököltem, bár jelen pillanatban csak a hűtőm és a kenyértartó tartalmára gondolok nagy érdeklődéssel.... remélem maradt még egy zsemle tegnapról, a hétvégi főzőcske maradékával kitűnő befejezése lenne a mai napnak.:)

Néha én is meglepődök, milyen egyszerű dolog a főzés... csak azok mosatlan hegyek ne keletkeznének vele párhuzamosan...

Megint utazom...

... bár most csak egy malackfarknyit, Pestre megyek sílécet venni. Ha mégsem találnék elképzeléseimnek megfelelőt (aminek több oka lehet: közmondásos szerencsém megint csatlakozik hozzám a vásárban, vagy esetleg mégiscsak találok, de aztán kiderül, hogy valami miatt mégsem az igazi, mert túl rövid/túl hosszú, túl piskóta/túl nem - ennek nem tudom, mi az ellentéte, túl drága/még annál is drágább), akkor sem lesz teljesen hiábavaló a küldetés, mert remélhetőleg Dr. House újabb részeivel gyarapodik majd a gyűjteményem... és a hideg téli estébe nyúló délutánokon köztudottan nincs fantasztikusabb érzés, mint amikor az emberke jól bebugyolálva, egyik kézben forró bögre kakaóval, másikban egy dupla McVajaskaláccsal (köszi a tippet, Betond:)) egy fura alak még furább humorán és hajmeresztő diagnózisain szórakozhat. Remélem az Égiek velem lesznek, és gazdagon felszerelve érek haza. Bár néha elgondolkozom, hogy öngyilkosabb énem motoszkálhat ilyenkor bennem, 25 évesen megtanulni sízni (úgy ahogy) és utána még vágyat is érezni, hogy az ember gyakorolja... Pedig mindeddig az "ágyban párnák közt, matuzsálemi korban" volt számomra a legszimpatikusabb halálnem, de úgy látszik az én ízlésem is változik...

A zöldborsófőzeléket viszont még mindig nem eszem meg...

Még egy kicsit...

... teszek-veszek a számítógép előtt, az asztal perifériásabb részeire tolom a papírhegyeimet, elmentem azt a pár fájlt a kütyümre, amivel ma dolgozgattam (annak reményében, hogy otthon új lendületre kapok és folytatom), s azzal irány haza, meleg tejet és foszlós kalácsot vacsorázni. Tegnap este ugyanis mire hazaértem, már semmilyen kenyér- és zsemleneműt nem találtam a közeli üzletben, egyedül egy félkilós kalács kellette magát, elmosolyodtam és betettem a bevásárlókocsiba. Marie Antoinette jutott eszembe, aki már hajdanán roppant bölcsen kérdezett rá, amikor az éhezők zúgolódását hallotta: "ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?"... Hát én most szót fogadok neki. Talán egy kis margarin is jut még rá, ha alaposan a hűtő fenekére nézek.

Szép nap volt a mai is, és legfőképp nyugis, odáig jutottam, hogy még pár rendszeressé vált blogba is belepillantottam (már amilyen rendszeresen a saját blogomat is írom...), szóval tényleg laza vagyok.:) ÉS nőies. És szép, valamint okos. Ezt bátyótól tanultam, többet nincs negatív önreklám, mert ha folyton magamat kritizálom, akkor hogyan is várhatnám el, hogy mások ne kritizáljanak engem...?

Szóval ma estétől kezdve én vagyok a kétlábon járó önbizalom. S ha mégsem, akkor szóljatok rám! :)

Választanom kellett...

... (és ez most nem választási kampány, tehát politizálni vágyók kérem lapozni) a hét csoda röptetése vagy két email megírása között (a 7 órás buszig ugyanis kb ennyi fér már csak bele az időmbe, szerintem teljesen normális, ha az ember hétfőn még 8-ra haza akar érni...) és végre valahára a 7 csoda mellett döntöttem.

Tehát akkor romániai hét csoda Cserebogi módra:

(Persze azért most jön az "előrebocsájtás", miszerint sok emberke verzióját olvastam ebben a témában, nehéz ezekhez viszonyítva újabb, a színvonalat legalább megközelítő listát összeállítani, szóval előre is elnézést, talán kicsit unalmas lesz, mert nehezemre esett 7 olyan dolgot találni, ami kifejezetten román és nem erdélyi, amit nem emiatt hat át a varázslat, az a bizonyos csoda...
A felsorolásom egy éjszakai buszozás alatt született, felettem a csillagos ég, bennem a tudat, hogy két hónapig megint nem fogok ilyen ragyogást látni (a nagyváros fényei játszi könnyedséggel képesek elhalványítani a legfényesebb csillagot is), a határátkelő EU-s autók és autóbuszok sávját jelző lámpájának derengésénél firkantottam le gyorsan a listát, mielőtt elfelejteném. Éppen ezért egyszerűen nem hagyhatom ki (bár inkább erdélyinek, mint romániainak érzem) a Maros völgyét, őszi pompájában, a játékos Marossal, minden egyes alkalommal, amikor látom, azt kívánom, bárcsak pár percre óriás lehetnék (bár a 168 centim sem épp törpeméret) és végigsimíthatnék ezen az összefüggő tiritarka lombtakarón.

Tehát akkor:
1. csoda: a Maros völgye, télen, nyáron, de különösképpen ősszel és tavasszal.
2. csoda: a románok összetartása. Romániában és bárhol a nagyvilágban, és ehhez nem kell közös ellenség sem... Személy szerint Amerikában tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos számukra a kapcsolattartás, mindenki tud a másikról, együtt ünnepelnek és együtt szomorkodnak, hetente találkoznak, és 10 év után is ugyanolyan természetesen, akcentus nélkül beszélnek románul, mint mielőtt útnak indultak. Talán csak pár idegen szóval gazdagítják a nyelvüket, de az anyanyelv anyanyelv marad... Tanulhatnánk tőlük...
3. csoda: a román vendégszeretet. Az egyszerű munkás ember, a falun élő földműves, akit még nem fertőzött meg az újságokból és tévéből áradó agymosás, ugyanúgy fogadja be egy másik kultúra képviselőjét, mint a vele egy anyanyelvet beszélő társát, odaadja az utolsó falat kenyerét, önzetlenül próbál segíteni... és nem vár el érte semmilyen fizetséget.
4. csoda: a Déli Kárpátok. Együtt és külön-külön minden kis darabja, a hegyek, völgyek, tavak és patakok, na meg a folyók, kevés szebb hely lehet a Földön.
5. csoda: napfelkelte a Fekete tenger partján. Valószínűleg kicsit érzelgősnek tűnhet emiatt a felsorolás, de aki már várta egyedül a napfelkeltét a kihalt tengerparton, sehol egy emberi lélek, csak a tenger morajlása és a színek játéka a víz felszínén, az talán most egyetértően bólogat...
6. csoda: a román egészségügy még mindig talpon áll... hogy meglehetősen ingadozó ez a talponállás, az kétségtelen, de olyan kevés pénzzel, mint amit nálunk az egészségügybe visszafordítanak, számomra még az is csoda, hogy a betegek többsége még mindig el van látva és aránylag jól van kezelve... mert nem az az igazi nagyság, ha valaki CT és antitestek alapján diagnosztizál... hanem az, hogy ha ezek hiányában is fel tudja állítani a helyes diagnózist. Márpedig nálunk ezek még mindig elérhetetlenek a legtöbb helyen.
7. csoda, ami szerintem a legnagyobb (közvetlenül azután, hogy Romániát csatlakoztatták az EU-hoz, de ezt már írták mások), hogy végre sikerül pontot tennem a csodák végére, gurulhat a labda tovább, hogy másokat is fejtörésre késztessen.:) Mert számomra nincs annál fájdalmasabb dolog, mint amikor értelmes dolgokat várnak tőlem...

Hát akkor hajrá mzsolt, hajrá graphoman, várom, hogy számotokra mi jelenti a csodát ebben az országban.:)

Ki korán kel...

... egész nap álmos. Ahogy az ősi közmondás is tartja. Még akkor is, ha a korán kelés után közvetlenül másfél órát jógázik...
Régóta tudom, hogy változtatnom kell az életemen, például lemondhatnék a csokiról, járhatnék esténként együtt izzadni és szenvedni irodai munkában összetöppedt sorstársaimmal, busz helyett biciklivel is mehetnék reggelente dolgozni, hogy kicsit egészségesebbnek érezzem magam a bőrömben, de akkor már változtatás gyanánt inkább a jógát választottam, mert ez egyike azon ritka sportoknak, amelyeknél már a bemelegítőbe is bele lehet aludni pár percre és a levezető végső ellazulás során is nyugodtan kimaradhatnak tudatos ébrenlétben töltött pillanatok... És a bemelegítés nem 3 kör futással kezdődik a teremben. (Remélem a jóga tanárnő nem olvas blogokat és nem csap most álmélkodva a homlokára...)
Persze azért szépséghibája ennek is van, mint mindennek az életben, ugyanis reggel 6-kor kezdődik, ami számomra valahol az érzéstelenítés nélküli fogfúrás és az élve megnyúzás kategóriák közé helyezi az indulási fázist. Ma viszont tanultam egy hasznos dolgot: ha valaki felbosszant, akkor fújjam ki többször intenzíven az orromon a levegőt, és ettől elmúlik a mérgem... vajon a bikák is ezért fújtatnak olyan hevesen, mielőtt nekirontanak az embernek? Érdekes, náluk mintha nem működne olyan tökéletesen a technika, kevés bikát láttam magától lehiggadni...

A lényeg, hogy jóga után legalább 10-ig kitűnően éreztem magam, majd exponenciálisan fokozódott az álmosságom, mostanra ijesztő méreteket öltve, úgyhogy lassan indulok is haza, iszom egy harmadik kávét, alszom egy fél órát, és ki tudja, talán leülök egy kicsit irkálni Albi elé...

Bár ahogy magamat ismerem, könnyen előfordulhat, hogy csak reggel nyitom ki megint a szemem a félórás alvás végén...

Akár péntek, akár szombat...

Kiccserkész szavamra élek még, csak kicsit sikerült megint elfoglalni magam... szombat este 9-kor értem végül haza, roppantilag de elragadónak találom a magyarországi magyarokban, hogy képtelenek "csak úgy" egy plussz szabadnapot adni, mindent muszáj előre vagy hátra, de mindenképp szombaton bepótolni. És mivel Murphy soha nem alszik, vagy legalábbis szombat délelőttönként személyes tapasztalatom szerint egészen biztos, hogy nem, ezért pont ilyenkor sikerül megdönteni minden munkarekordot: háromszor hívat a prof, egyszer telefonál, reggel 7.40-től este 8.40-ig buzgón tevékenykedni, feltenni a pontot a nagybetüs TÁBLÁZAT-ra (már nem is tudom, hányadszor írom ezt, de még mindig tudnék vele pár órát foglalkozni...) és a buszmegállóban végül azon törni a kobakot, hogy akkor most hétvégi menetrend, avagy munkanap szerinti félóránként járnak ezen a szemerkélő csendes őszi estén a buszok...

A csodalabda pedig ott pihen már több, mint egy hete az agyam egyik zegzugos sarkában, néha megmutatja magát, ilyenkor mindig eszembe jut a professzori fejcsóva és lemondó sóhaj, hogy a legnagyobb hibám (a másik három legnagyobb mellett), hogy képtelen vagyok valamit befejezni... És hiába van kész valami 99%-ban, a hiányzó 1 miatt úgyis szinte a nullával egyenlő... Hát így vagyok a csodával is, bár most még csak nem is 99%-os, hanem csak 85,714%-os (imádom a háromtizedes pontosságot:)) ) a teljesítményem. A buszon visszafele "negyedik otthonomba" az ablakon kibámulva ezen a felsoroláson gondolkoztam, aztán a hatodik csoda után feladtam és elaludtam.:) Szóval a hetedik még várat magára... remélhetőleg a többi hatot is ki tudom majd olvasni, ha végre leülök otthon Albi elé, magam mellé teszem a csipkebogyós-mézes-citromos teát és a mindentudó noteszemet, bekapcsolom a kedvenc válogatásomat és a billentyűk közé csapok...

Azért lassan lassan eljön ez az idő is, és mire a bloguniverzumban már rég lecseng a téma, végre én is előrukkolhatok majd a saját 7 kis csodámmal. Bár szerintem a hetedik csoda az lesz, ha a másik hatot végre lesz egy negyedórám olvasható formába önteni... :)