Mindenki hibázik...

... én valószínűleg még az átlagnál is többet, mert szétszórt vagyok, egyszerre több gondolat kering a fejemben, mint ahányat megbír az agyi kapacitásom... de hogy hülye libaként kezeljenek csak azért, mert hajnali 4.30-kor álmomból felverve egyik buszról a másikra 10 másodperc alatt átszállni kényszerítenek és a buszon uralkodó félhomályban nem veszem észre, hogy a zenekütyü kicsúszott a zsebemből és az első buszon maradt, majd amikor ezt már a másik buszon jelzem és szépen megkérem őket, hogy próbálják megkeresni ezt a szívemhez nőtt kis izét (még amerikai emlék, onnan hoztam ezelőtt pár évvel és azóta hűségesen elkísért örömömben-bánatomban), akkor még felháborodnak, hogy mivel gyanusítom őket, később pedig, amikor végül mégiscsak megkerül, mint az telefonon kiderül, továbbra is én vagyok a szellemi csökevény akinek most valahogy vissza kell juttatni - ami azóta sem jött össze, a kütyü valószínűleg már másodszor lépi át a határt 24 óra leforgása alatt - és a helyzetben talán az a legmegrázóbb, hogy az udvarias és szépen kérő szavaimra teljesen alpári válaszok jönnek és az együttérzésnek még az eltévedt szikráját sem fedezem fel senkiben, és az a gondolat, hogy fordított helyzetben, ha valaki az én segítségemre szorul, akkor nem tehetem meg, hogy gúnyosan kioktatom és levegőnek nézem, mert egyszerűen csak nem és különben is azonnal beperelnének... hát ezek a dolgok nagyon tudnak bántani és alaposan rányomták a bélyegüket az első napomra a kettőből, amit itthon tölthetek... ennyi idő után még mindig akkorákat tudok csalódni az emberekben... de valószínűleg tényleg kiment már a divatból az együttérzés és segíteni akarás és a XXI. század valami egészen másról szól... amihez az én IQ-m bizony folyamatosan elégtelennek bizonyul...

...és holnap ennek a szerencsétlen történetnek egy újabb fordulója következik...

Csereb(l)ogi definíció :)

... vagy akár az "énblog" rímbe szedett meghatározása is lehetne... :)

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

(Babits Mihály)

Új szobatárs...

... jelent meg ma a szobámban, szerencsére csak egy számítógép (és nem vagyok emberkerülő, bármennyire is annak hangozzon ez a kijelentés;) ), ami történetesen legalább 4-5-ször gyorsabb a jelenlegi gépemnél. Igaz csak átmenetileg érkezett és valójában nem is nekem hozták, na de kihasználom én is az új jövevényt. :) amit eddig 4 nap alatt kínlódtam ki, ezek szerint ezentúl elég lesz egy is rá...?

Kezdek attól félni, hogy hamarosan kifogyok a munkából és megöl az unalom...

Na jó, igazából csak nagyon éhes vagyok, leesett a vércukorszintem és hülyeségeket beszélek... :) de a gép legalább tényleg itt van. :)

Nno...

... fejfájástól gyötörve rápillantottam a blogomra, s hát látom, hogy több, mint egy hete nem írtam... ami önmagában ugyebár nem tragédia, de még csak bajnak sem minősül, hacsak az nem, hogy továbbra is repül az idő, sehogy sem akar kicsit lelassulni és bevárni, ameddig utolérem - magam... :)

Mostanában kezdek kicsit technikásodni, iG**gle-lel indul a nap (ez itt nem a reklám helye, sajnos semmi részesedést nem kapok érte, ezért is vannak a csillagok;) ), csak rápillantok a teendőlistára, és nyithatom is meg a legakutabb dokumentumokat. Gondoltam, hogy ha már ennyire belejöttem, újítok kicsit a blogon is, felbűvölöm azokat a e-naplókat, amelyekkel igyekszem a körülményekhez képest napirenden maradni. Persze első nekifutásra nem sikerült, na de még próbálkozom valamikor, amikor ismét napvilágnál teszem le a munkát.:)

Pár napja pedig egy önként választott rabszolgahajcsár figyeli, hogy milyen dokumentumokat nyitok meg a gépen, mennyit dolgozok és mennyit álmodozom a monitor előtt. Létezik ugyanis (legalább) egy program, amelyik képes ezt megtenni, szorgalmasan számolja a munkával töltött perceket, akár célokat is kitűzhetek. Azt hiszem, kicsit lejjebb adok az optimizmusomból és a jelenleg kitűzött napi 8 órát leredukálom, ugyanis csak az excel fájlok és statisztika programok előtt töltött időt számolja munkának a szőrösszívű, a géptől távol töltött korrepetálást, munkamegbeszéléseket már nem... és egy újabb stresszfaktorra már tényleg nincs szükségem...

Máris vészjóslóan pillog a monitor, érzi, hogy ez nem excel fájl, és ebből az emberiségnek semmi haszna nem származik... Gyorsan pontot is teszek a bejegyzés végére, mielőtt kiderülne, hogy 15 perc "egyéb" tevékenység után a program a billentyűzeten keresztül apró kis áramütésekkel stimulálja a munkavágyat...

Egy jóleső felismerés...

Anyummal váltottam ma pár szót, miközben az indulásra szólító jelre vártam (háztűznéző - remélhetőleg tűz nélkül az egyik barátnőmnél), és szóba került egy hajdani/jelenlegi barátnőm blogja, aki a bejegyzésekből ítélve semmit sem változott, amióta 2 éve megszakadt a személyes kapcsolatunk... Sikeres, nagy szavakat használ és mélyreszántó gondolatokat feszeget, nem csoda, hogy kicsit megcsapott az irigység szele. Főleg, mert a felsorolás rám cseppet sem jellemző, az én kis lelkecském megragadt Cserebogi egyszerű történeteinél... Ha egyszer veszem a fáradtságot, nekifogok végre meséket írni, hogy valami klasszikus műfaj keretei között szülessenek meg ezek a szösszenetek. Dombi király kalandjai még mindig ott kuksolnak valahol egy kis vonalas füzetben, az ötödikes irkák között, a por már biztos belepte vagy a füzetrágó bogarak degeszre tömték magukat vele...

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, amikor végül elhessegtettem ezt a kellemetlen érzést, rájöttem, hogy nem bújnék más bőrébe, és igazából szeretek magam lenni, a bizonytalanságaimmal és félelmeimmel együtt, és ezt olyan jó volt le is írni... Kicsit fura, hogy ennyi évesen kell erre ráeszmélnem, korgó gyomorral és egy halom elintézetlen feladattal a listámon, de mindig is tudtam, hogy későn érő típus vagyok, és ezek szerint ennek pont most jött el az ideje. :) Kíváncsian várom, a konyhatündérségig mikor jutok, bár gyanítom, hogy már hajlott hátú, reszketeg hangú, ízületi panaszoktól gyötört idős hölgy leszek, mire felnövök ahhoz a szerepkörhöz is...

Szeretnék erre az érzésre emlékezni akkor is, ha épp az önkritikám döngeti cseppnyi önbizalmamat... hát ezért írtam ezt most le. Emlékeztetésképp...

Munka után...

... édes a pihenés. :) Főleg egy kis extra adag csokipudinggal jutalmazva meg magamat, amiért ma 2 feladatot is kipipáltam a listámról. Egész jól bevált nekem az online teendők listája, egész nap ott lebeg a szemem előtt, és az érzés, amikor egy feladatot végre szélnek ereszthetek róla, jelentősen (statisztikailag szignifikánsan ;) ) emel az általános munkamorálomon. Muszáj is neki, mert máskülönben végig az x tengely alatt mozogna a görbe és annak hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnek... :)

(És aki azt állítja, hogy teljesen lezüllöttem és már csak a statisztikáról vagyok képes beszélni és írni, az szégyellje magát - helyettem is... ;) )

Egy csöppnyi napsütötte, vidám hangulatot is megpróbálok becsempészni a mai bejegyzésbe, de ahhoz feltétlenül hallgassátok meg ezt. Vagy nézzetek meg pár Mεgasztár előválogatás rövidfilmet a youtubicán, a hatás nem marad el...

Ilyenkor néhány röpke pillanatra normális embernek érzem magam - pár emberhez viszonyítva... :)

A tegnapi optimista bejegyzés után...

... kb 3 órába telt életre kelteni a gépet otthon... kezdem tehát "c" betüs neveken törni a fejem, persze azért megvárom még, hogy ma este mi fogad otthon: egy barátságos, jólnevelt és engedelmes számítógép, vagy egy morcosan morgó és szüntelenül kikapcsoló űrlény...
És amiről eddig a mai nap emlékezetes: egy oktatáson vettem részt, betegágy mellett, amint az a nagykönyvben meg van írva, épp csak annyira belemerültem az új vizsgálati módszer elsajátításába, hogy megfeledkeztem az ebédről, már csak zárt ajtók fogadtak, amikor eljutottam az étkezőig...

Holnap és holnapután is tart az oktatás, ha ügyesen csinálom, a végén még sikerül belefogyjak valamelyik egyetemista időkből származó nadrágomba... :)