Cseresznyemag, meg...

...eper:) Ez jellemezhetné a napot. Plussz egy ráadás vihar, pont a cseresznyefa alatt, ami különös hangulatot adott a gyümölcsszedésnek. Csak egy kandi kamera hiányzott, ami rögzíthette volna a "hogyan kapjuk el a vihar által ide-oda lóbált faágat és hogyan szedjünk minél több, nálunk magasabb szintre termett gyümölcsöt" akciót, valamint az azt követő rohanást a ház felé nyári zuhéban és 3 számmal nagyobb kerti cipőben...

Összességében tehát szép nap volt, tele újdonsült élményekkel, viszont a munka részét most pótolom, mert néha dolgozni sem árt.:)

Főleg, hogy holnap még röpke beszámolót is kell tartanom róla, az egyedüli embernek, akinek el kell számolnom az időmmel... és akit csak az eredmények érdekelnek... nála nem sokra megyek a barokk körmondataimmal.

Ma is meglátogatott...

... a prof. Eredmény: azóta így érzem magam:


Persze még mindig lehetne rosszabb is... :)

Következmény: a szombatom is munkával fog telni... csak úgy, a változatosság kedvéért... :)
De vasárnap akkor is kirándulunk!

Köszönöm...

... ezt a napot a szüleimnek, bátyónak, és mindenkinek, akiket a barátaimnak tartok és akik barátjuknak tartanak.:)

Csodálatos nap volt, volt benne sírás (a meghatódottságtól), sikerélmény (a hétfői katymaty nagy sikert aratott a tanszéken - hja, a kezdők szerencséje), nevetés, barátság, ölelés, meglepetés, és professzori letolás (szerencsére meglepően barátságos, és sajnos jogos), és még hátravan a java: készülő bőrigázás (naná, hogy mindig akkor kezd zuhogni, amikor esernyő nélkül, szandában jövök), fagyizás, és este filmnézés szűk baráti körben, némi süteményevéssel egybekötve...:)

Megint egy évvel öregebb lettem... de hogy bölcsebb, azt kötve hiszem... :))

Bevallom...

... a mai bejegyzésnek egyetlen oka van: holnap szeretném ugyanis összehozni kereken a századikat, és ehhez az is szükséges (a matematika törvényeit alapul véve), hogy ezt megelőzően egy 99. is szülessen.:)

Kettős ünnep lesz tehát számomra a holnapi nap: a blogom elérte ezt a mérföldkövet, én pedig... én pedig elérek egy másikat, ami nem is tudom, hogy örömmel tölt el, vagy inkább csipetnyi szomorúsággal. Negyedévszázados itt-tartózkodásom alatt ezen a Földön olyan keveset tettem, láttam, hallottam és olyan gyorsan eltelt az idő. Attól tartok, hogy ez a következő 25 évben sem fog számottevően változni, esetleg csak még jobban felgyorsul a mókuskerék, még szédültebb iramban zúgnak el majd mellettem a hetek, hónapok, évek...
Bámulatos, milyen ünnepi hangulatba tudom ringatni magam, egyedül a számítógép előtt, félhomályban, mert a tűző nap ellen sötétítővel (és nem napolajjal) védekezek (erről jut eszembe, már rég zuhog az eső, csak nekem nem tűnt fel ez eddig), és azt hiszem, a hangulatomon az sem lendít számottevően, hogy miután itt befejezem áldásos tevékenységemet, bevásárlás és nagytakarítás vár még rám... És a hűtőszekrényem óvatos kirámolása, félek, hogy amint kinyitom az ajtaját, szerteszét másznak belőle a hetek-hónapok óta "hűvösre tett" és ottfelejtett, hajdan fogyasztásra szánt de valami titokzatos erők folytán életre kelt "masszák".

Hát akkor ünnepélyesen a 99. bejegyzést megszületettnek nyilvánítom, tovább nem gyötröm az agyacskámat azzal, hogy mivel szaporítsam a szavak számát, aminek talán még némi mondanivalója is van, veszem a cókmókomat és indulok a csatába... khmm, vagyis a Spar-ba.

Hasonlít, de nem ugyanaz.... :)

Egy igazi hétfői nap...

... minden sajátosságával.

Reggel egyből a sejtjeimmel indítottam, kíváncsi voltam, hogyan vészelték át szegények a hétvégét. Szerény véleményem szerint jobban néztek ki nálam, látszott, hogy valaki (vagyis én) gondoskodott megfelelő mennyiségű táplálékukról, kicsit irigykedtem is rájuk, mert a magam számára vasárnap már csak két lágytojásra futotta a konyhatündérségből... ebédre... reggelire, ha emlékezetem nem csal, akkor a jól bevált recept szerinti margarinos szalámis zsemle jutott. Bárkinek szívesen elárulom a receptet, ha kíváncsi...:) A vacsora érdeklődés hiányában elmaradt, mire hazaértem a barátnőmtől, akinél szinte vért izzadtunk valami kutatás-tervezés-szervezés-számolás-statisztika kérdésekből álló, végtelenül hosszúnak tűnő tesztsor megoldásán, már csak arra vágytam, hogy végre a takarót a fejemre húzzam... :)
Rambólátogatás után egy fölöttébb hasznos (és még annál is idegölőbb) technikát tanultam, vagyis tanítottak, a lényege, hogy saját magamnak kell előbb elkészítsem azt a zselét is, amiben végül az ilyen-olyan fehérjéket akarom futtatni (mármint elektromos áram hatására, tudjátok, töltések, meg pólusok, meg ilyesmi) és megjeleníteni. Nos, hétfő reggel ez kicsit merész vállalkozás, eltartott egy darabig, ameddig ismét természetessé vált, hogy 1 mili az 1000 mikro, hogy 100szoros higítás az kábé mit is akar sugallni, melyik pipetta mire képes... végül csak összejött a gél (a futópálya), meg a mérendő lötyi különböző higításokban, persze ekkorra már nagyon éhes voltam, meg nagyon szomjas, és nagyon mehetnékem volt vissza a klinikára, a biztonság szigetére a laboratórium fölöttébb elvont és ijesztő világához képest, és ekkor derült ki, hogy nem csak én szenvedek a "mármegintegyhétfő szindrómában", a vezető asszisztensnő ugyanis, aki bizonytalan kézmozdulataimba némi céltudatosságot öntött (magyarul: mondta, hogy mit kell tennem:) ) elfelejtette megjelölni, hogy a két gélből melyikre mit tettünk... és amikor már az áram hatására a fehérjék ido-oda (e)migrálnak, egy látnok sem képes megmondani, hogy melyik lemez melyik... Na de nem akkora tragédia, egyikünket sem rázta meg mélyebben, egy könnyed vállrándítás után éjszakára odatettük mindkét gélt hűvösben elektromos árammal fűszerezett közegbe... ez állítólag fényt derít majd arra, hogy melyikben mi lakozik...

Én pedig végre megint itt lehetek jól megszokott papírhegyeim között, a falakat elborító cetlikkel, amik a sürgősebb napi teendőimre próbálják felhívni a figyelmemet, és nagyon nyári hangulatom van (persze nyári szünidős, nem munkába járós...), azt hiszem, nagyon hosszú lesz ez a hét...

UI: ha valaki rájött, hogy melyik módszerről írtam, az... megírhatja részletesebben is az érdeklődőknek. Én nem fogom.:)

Szomorúan kell megállapítanom...

... hogy a jelek szerint megfordult a munkahelyi biológiai órám: hétvégén dolgozom, hétközben lazsálok... mondjuk az arány nem is lenne rossz (2 nap munka, 5 nap lazulás), de azért hétközben ott van pár plussz stresszfaktor, ami kicsit megkeseríti az édes pihenést: párszáz éhes rambócska, akikre rendszeresen rá kell nézni, új technika tanulás a láthatáron, TDK-sok, akik témát szeretnének tőlem (khmm, khmm, tőlem, aki kevesebb, mint egy éve még szintén TDK-s volt és mástól várta ugyanezt), na meg persze a tudat, hogy mindjárt itt a hétvége és még mindig nem haladtam előre... emiatt leszek holnap is bent pár órát, mostmár eldöntöttem, szerencsére nincs annyira szép idő mostanában, hogy ez mélységesebb szívfájdalmat okozzon, mint amilyen alapjáratban van.

Ha egyszer megérem, hogy utolérem magam... akkor tartok tőle, hogy a prof valahogy megneszeli és újabb feladatokat ad... :)

Egyébként szép nap volt: nyitott ablaknál dolgozgattam és végig behallatszott a rezesbanda illetve jó és kevésbé jó együttesek élő koncertje. A legkellemesebb a rezesbanda játéka volt, főleg amikor részleteket adtak elő "Az operaház fantomjából". Két kedvencemet is játszodták belőle: a "Think of me"-t és a "Say You Love Me"-t. :)

Remélem holnapra is szerveznek valami műsort, egy titkos rajongójuk türelmetlenül fogja várni őket az egyik nyitott ablak mögött...

Adrenalinban tocsogó....

életemben mostanában ritkán érzek késztetést (és találok rá időt), hogy újabb és újabb bejegyzéseket hozzak létre. Főleg, hogy tudom, hogy meggyötört agyacskámból semmi vidámra nem futja, a legjobb úton haladok, hogy állandóan a szabadidő és szakmai sikerek hiányán kesergő emberré váljak... a magánéletről, pedig, ami nincs, szó se essék... és ez így nagyon nem jó. Legalábbis nagyon nem szeretném, ha pont az egyedüli dolog veszne ki belőlem, ami még tetszik is bennem, vagyis, hogy képes vagyok és szeretek mosolyogni (sajna néha a legszomorúbb helyzetekben is, de ez már más tál tészta, ez már védekező mechanizmus)... szóval valami bődületesen nagy fordulatra van most szükségem: minimum, hogy kiderüljön, holnaptól 30 órából áll egy nap, amiből csak a 8 óra munka maradjon konstans, de az váljon végre azzá is, és akkor a fennmaradó időben nem aludnék bele az este 7 órás hírekbe, hogy aztán 11-től hajnali 3-ig ébren forgolódjak az ágyamban, régmúlt idők és közelmúltbeli szerencsétlenkedések emlékén töprengve, és másnap reggel megint összetörten és mongoloid szemekkel ébredjek, amik mögül oly borús a kilátás...

Hiszem és tudom, hogy szép az élet... olyan jó lenne végre át is érezni ezt, minden sejtecskémmel (na nem Rambóékkal, ők 5 napos böjtölés után megint jól vannak - legalábbis nagyon remélem...), szeretnék egyszer már maradéktalanul boldog lenni a bőrömben, nem a holnapon töprengeni, hogy jövő ilyenkor vajon hol leszek, mit tevékenykedek, és hogy végre mikor derül ki, hogy miért is vagyok a világon...

Kölyökkoromban azt hittem, azért lettem pont én, pont a szüleim gyereke, pont annyi év várakozás után, amennyit szegények bátyó és miattam végig kellett szenvedjenek, mert valami különleges terve van velem a Fennvalónak, mert valami nagyra vagyok hivatott...

Most már, hogy a világmegváltásról letettem, megelégednék egy nyugodt, csendesen boldog, teljesen átlagos élettel is, bízva abban, hogy amit teszek, azt legalább jól teszem...

Miért van mégis az a sanda gyanúm, hogy nem pont ebbe az irányba mutat az életem...?

Egy kis szünet...

... a rászorulónak, vagyis nekem... ugyanis de. 11 óta ülök a számítógép előtt, szerintem már fel sem tudok állni, ebben a pozicióban, billentyűre gyógyult kezekkel rögzülök lassan. És még mindig hátravan szinte a háromnegyede a munkának, plussz még kellene egy kicsit az önéletrajzomat "heggesszem", hogy szép legyen, jó legyen, érdekfeszítő legyen és meggyőzzön mindenkit, hogy az Isten is nekem teremtette ezt a munkakört és kutatási témát. Viszont a lelkesedésem jelenleg a nullához közelít (mint kiderült, Magyarországon a zérót az emberek nem értik, csak tudnám, akkor mire gondolnak, amikor angolul azt hallják, hogy Sub-Zero... hogy más zérókat ne is említsek), éhes vagyok, álmos vagyok, vágyom egy tányér forró kóreai levesre, és egy Dr. House részre, hogy levezessem a mai nap "izgalmait"... Már látom, hogy erre a napra megfeneklett a táblázatom további rendszerezése, egyre többet gondolok az evésre és lazításra, és egyre kevesebbet a szakmai dolgokra. Na de ezen a napon, az adott körülmények között ezt a szívem mélyén megbocsájtom magamnak. Azt kevésbé, hogy a TDK-somnak nem adtam több feladatot, de ki gondolta, hogy a vizsgaidőszakban széles ívben elkerüli intézményünket és a tanulásba temetkezik... hmmm, na azért én sem olyan rég voltam egyetemista, és igazából én mondtam neki, hogy lépjen le nyugodtan, találkozunk ősszel... miért van az, hogy az ember mindig csak utólag olyan okos...? :(

Na vége a szünetnek, beharangoztak (ugyanis 8 óra lett), most még egy óráig fantáziálok az elmúlt egy év megvalósításairől, utána illa berek, nádak-erek, vár rám a kacsaleves.:)

És van egy olyan sanda gyanúm, hogy holnap este megint értem szól a harang...

Kezdem nem irigyelni...

... a napilapba író újságírókat. Mert szép és jó dolog akkor írni, amikor az embert megszállja az ihlet, de mi van akkor, ha semmi ilyesmi nem történik, csak ül otthon az ablak előtt, meredten bámulja a muskátlit és egy épkézláb ötlete sincs... és feje fölött ott lebeg a másnapi kiadás rémképe, a neve alatti üres hasábbal...

Belőlem biztos nem lett volna jó publicista, számomra a muszáj az már kín, gyötrelem és egyenlő a lassú halállal... legalábbis úgy érzem, a múzsám per pill haldoklik, vagy csak egyszerűen elment nyaralni, ki tudja megmondani ekkora távolságról...

Még jó, hogy jön a hétvége, blogszünet és egy kis munkába merülős kikapcsolódás azzal a boldog tudattal, hogy akkor legalább letudok egy dolgot a sok közül és naponta 2 órával több idő jut majd ezentúl a számomra sokkal fontosabb dolgokra. És 2 óra már hatalmas idő, és nemcsak az ecetmuslicáknál...

És hogy ezzel a bejegyzéssel mire akartam kilyukadni...? Ha véletlenül a "magyarázom a bizonyítványom" jutott volna eszedbe, akkor.... akkor talán célba is ért az üzenet.:)

De azért továbbra is megteszek minden tőlem telhetőt... vagy legalábbis megpróbálom...

Székelyföldi lányok találkozó

... zajlik már legalább 6 perce egy pécsi kávézóban, én pedig még mindig itt vagyok és most tudok csak elszakadni a gépemtől. A maximális létszám kb 4 lesz, de ebből igazából csak 3 biztos, s az egyik én vagyok... :) Szóval nem lesz túl széleskörű, na de nem (csak) a mennyiség számít, hanem a minőség (is). :)

Mostanig az önéletrajzomat gyötörtem, az elmúlt egy év megvalósításait kellene tartalmazza, és siralmas, hogy egy oldalalt másfeles sorközzel alig tudtam betölteni...

valamit rosszul csinálok... mindeféleképp... vagy nem tömjénezem agyon magamat, vagy nem csináltam itt semmit az elmúlt hónapokban... pedig nekem nagyon nem úgy tűnt. Na de a végeredmény sajnos nem ezt mutatja...

Na mindegy, most vár a cappuccino, ezen töprengeni ráérek azután is...

Most..

... csak kötelességtudatból pötyögök pár sort ide, se témám, se lelkesedésem, ami lenne, arról inkább nem írok, mert megint csak az sülne ki belőle, hogy én kis lüke, hát még mindig nem tanultam meg, hogy csak az van úgy elvégezve, ahogy szeretném, amit nem bízok másra, még akkor is, ha történetesen azért bíztam rá, mert ez az ő szakterülete, én meg annyit értek a dologhoz, mint mondjuk az atomfizikához... mert hát ahhoz köztudottan nem sokat konyítok (bevallom, a fizika többi ágához sem igazán, de ezzel inkább nem dicsekszem).

A mai tervem már csak annyi: hazamenni, a fejemre húzni a takarót, egy halkat ordítani és egyet toporzékolni a szőnyegen, hogy a szomszédokat ne zavarjam délutáni sziesztájukban, utána pedig mélabúsan elővenni az épp aktuális cikket, aminek a végére kell jussak és dolgozni még egy kicsit egy másik téma statisztika részén. És nem vágyok vigasztalásra, mert a naivitásomat nem lehet másokra kenni, másokat felelőssé tenni érte.

Remélem sikerült egy kicsit tanulnom ebből az esetből. Legközelebb már nem dőlök be a munkamegosztás nemes eszméjének... beigazolódott, hogy akinek nem teljesen az inge, az egészen biztos nem is fogja magára venni.

És ezek után békésen virágozhat a paranojám...

A sebezhetetlenek...

... ezt láttam ma reggel, csak épp 900.000-rel beszorozva és narancssárgás háttérrel a zöld helyett (ugyanis a táp-lötyi inkább eperteára emlékeztet), amikor meglátogattam a hétvégére felügyelet nélkül hagyott sejtjeimet. Igaz, egy picivel élénkebb fantázia kellett hozzá, mint a normális populációnak, de tartok tőle, hogy ez nálam adott, benne van az alapcsomagban...

Szóval csodák csodája, ma reggel megint egy szépen telenőtt palackot találtam, ezekben a sejtekben még az én szerencsétlenkedésem sem képes (végzetes) kárt tenni... valahogy ki kellene vonni belőlük ezt a jó tulajdonságukat és keresztezni a körülöttem található összes élővel és élettelennel...

... és akkor végre én is elereszthetném magam...

Egy szörnyű SEJT-elem gyötör...

... azt hiszem ugyanis, hogy ma sikerült kinyiffantanom a gondjaimra bízott pár millió bélhámsejtet... vagy legalábbis egy pokoli hétvégét hoztam össze nekik, hétfőre pedig tömegsírrá változik a picke palack, amibe áttelepítettem őket...

Pedig nem így terveztem...

Még minden sima ügynek tűnt, amikor a maratoni 6 óra 20 perces és 42 másodperces statisztika kurzusról (csak egyszóval jellenezném: brrrrrrrrrrrrrr) odavánszorogtam a laborba, és 10 perc függőleges-légáramú-kuckó-bemelegítő-burrogtatás után (na nem én burrogtam, hanem az üzembe helyezett flow, esélye sincs az embernek halláskárosodás nélkül megúszni az alatta töltött 10 perc-félórát...) végre előbányászhattam a sejtjeimet a termosztátból, ahova a tegnap juttattam őket és nekifoghattam a munkának... egyelőre fertőzésre utaló nyom nem volt, szépen telenőtték egy nap alatt a palackot, csendes-kövér-boldog bélhámsejtek, sehol körülöttük ficánkoló bacik...
A dolog első része egész simán ment, egy napos rutinnal a hátam mögött akár tapasztaltnak is érezhettem volna magam, ekkor jött azonban az isteni beavatkozás, hogy el ne bízzam magam, elromlott ugyanis az elektromos pipetta... vagyis nem elromlott, csak valami miatt úgy behabosodott a sejt-lötyi (hivatalosabb nevén szuszpenzió), hogy a pipetta többet se előre, se hátra, se fújni, se szívni nem akart, én pedig ott ültem szétzilált fürtökkel, félig megsüketülve a flow dorombolásától, kezemben a pipettával és benne 10 mililiter sejtecskével, aminek onnan ki kellett jönnie, mert hát köztudottan a termosztátba nem a pipetta kerül, hanem a palackba zárt élet... mit volt mit tenni, szétszedtem a pisztolyt (nem öngyilkossági szándékra, csak elektromos pipetta-tartozékra kell most gondolni), persze a sejtszuszpansz (izé szuszpenzió) meg sem moccant, nekifogtam hát fújni, megint no moccanás, és amikor már feladtam volna és egy dühös mozdulattal az egészet röptettem volna a kukába, megjelent az első spontán csepp a pipetta szájánál... és azután 10 percig vártam, hogy a sejtek spontán kicsöpögjék magukat fogságukból, a labor már szinte elnéptelenedett, amikor az utolsó fél milit türelem hiányában eldobtam...
Ezek után már nem tudott annyira érdekelni, hogy a 2 mili az tényleg kettő legyen és a maradék 8 mili is azért ne lépje túl a 10-et, sutty ide ennyi lötyi, blutty oda még egy kevés, sejtek vissza termosztát és...

... és azt hiszem, hétfőn kezdhetem újra az egészet, új palack, új sejtek, új élet... Még szerencse, hogy most nem az a lényeg, hogy miből hány mili, hanem csak az, hogy azért pár százan éljék túl a hétvégét... a történtek után viszont már nem vagyok biztos benne, hogy ezt ma sikerült is elérnem...

Pár millió sejt élete szárad most a lelkemen... de azért titokban még reménykedem, hogy az én beavatkozásom ellenére valahogy túlélik a következő három napot... és akkor hétfőtől Rambo sejtvonalnak fogom őket nevezni...

Aggasztó2...

Aggasztó, hogy ilyen fiatalon ennyire szétszórt vagyok...

Aggasztó, hogy semmi reményt nem látok arra, hogy ez valamennyit is pozitív irányba változzon (és itt most a pozitív irány ne a szétszórtság növekedését jelentse...)

Aggasztó, hogy a jövőm semmivel sem biztosabb most, mint fél évvel ezelőtt...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok semmit sem változtak...

Aggasztó, hogy bizonyos dolgok mennyit változtak...

Aggasztó, hogy a netfüggőségem nem akar javulni...

Aggasztó, hogy ez a munkám rovására megy...

És ami a legaggasztóbb, hogy bár mindezt tudom, most mégis blogot írok, ahelyett, hogy hazamennék és statisztikát tanulnék...

És az ég is beborult...