Gyanútlanul sétálgattunk kedves rokonommal a Városligetben Húsvét első napján (azt azért nem mondhatnám, hogy régi szokás szerint, hisz ez volt életem első Húsvétja, amit nem szüleimmel és bátyóval töltöttem), és akkor történt a következő eset. Hogy miért pont ezt mesélem el, és nem az elmúlt 2 hónap izgalmasabbnál izgalmasabb eseményeit (lásd diploma elvesztése és csodába illő megkerülése, hogy a többit inkább ne is soroljam...), annak több oka is van, az egyik, hogy kezdem szégyellni bámulatosan nagyfokú szétszórtságomat és az emberekbe vetett, szinte indokolatlan bizalmamat... sebaj, kezdek jó úton haladni, hogy ez utóbbiból teljesen kigyógyuljak... A többi okot megintcsak nem akarom részletezni, ha én nem vagyok jó véleménnyel magamról és ezt még reklámozom is, akkor hogy várjam el másoktól, hogy nagyra értékeljenek.. na ugye... :)
Szóval sétáltunk a Városligetben, fantasztikus fotók készültek rólam a jáki templomutánzat és egy tiszteletet parancsoló nagy és fekete mozdony előtt. háromból egy képen még arra is képes voltam, hogy nappal szemben nyitva tartsam a szememet és pár másodpercig ne patakozzanak a könnyek alá kedvenc bársonykabátomra. Az állatkert előtt (minő véletlen egybeesés...) megszólított egy pusztai betyárnak öltözött srác, bogyóval a fülében, jelezvén, hogy a pusztai része az országnak is keményen fejlődik és mindent megtesz, hogy az EU-s csatlakozásnak eleget tegyen, és arra kért, hogy legyek statiszta Balázs Mónika show-jában. A feladat roppant egyszerű, mindössze tapsolnom kellene... Hát erre mit is lehet mondani, egy udvarias köhintés és torokköszörülés és utána egyszerű szavakkal történő visszautasítás, azt hiszem a szégyen megölne, ha bárki felismerné az én arcomat az ünneplő tömegben... a show színvonaláról nem is beszélve, egyszerűen nem volt még annyi lelkierőm, hogy egyetlen adását is végignézzem, én szégyellem és érzem rettenetesen kínosan magam a "főszereplők" és jól szórakozó nézők helyett... akkor pedig minek?
Legnagyobb meglepetésemre a srác roppant hamar bele is törődött a visszautasításba, de a történet itt számára még nem ért véget, ezután ugyanis a telefonszámomat szerette volna elkérni, mert olyan rendes lánynak látszom, szimpatikus vagyok neki és ő nagyon jó emberismerő... na jó, na, bevallom, ezért az egy mondatért írtam le az egész sztorit... :) Jól esik néha az embernek az elismerés... :) Még ha egy bogyós pusztai betyártól jön is. ELvégre ki tudja, lehet, hogy tényleg nagyon jó emberismerők... de hogy akkor mi a szöszt kereshetett ez a példány Budapesten?! Ja igaz, most jut eszembe, tapsoló embereket a show-ba. Akkor talán mégsem tévedt el.
Ezen a röpke jeleneten nevetgéltünk rokonommal végig az Andrássy úton, a csodálatosabbnál csodálatosabb és egyes esetekben lehangolóan málladozó paloták között, nagyon szép nap volt, egy kis jóleső fényképezéssel és egy háromgombócos olasz fagyival megfűszerezve.
És a telefonszámomat még mindig nem tudják a Magyar Pusztán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése