Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))