vasárnap, április 09, 2006

Újra választanak

Eltelt négy év, újra választanak Magyarországon... Hihetetlenül tisztán él bennem a legutolsó választás emléke: egész nap a tv-t figyeltük, anyuék kicsit szorongva, de azért bízva a győzelemben, hiszen a közvéleménykutatás is jelentős fölényt jósolt, én pedig nem is gondoltam a kormányváltás lehetőségére. Amikor délután a vonaton ültem a hétvégi szabadság után tanulmányaim színterére visszafele tartva, kb. félóránként kaptam a szüleimtől a helyzetjelentést, és ugyanez volt a helyzet az utazótársaimmal is. Itteni 7-8 óra körül, amikor már megfordulni látszott az eredmény, végre rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen reménykedek. A magyarországiak változtatni akarnak, nem elég nekik az, hogy végre beálltak egy jó (jobb) irányba, előre halad a szekerük és sikerült nagyjából felzárkózniuk az európai tagállamok sorába. Nekik az a biztonság is kell, hogy az erdélyi hídlakók nem jönnek és veszik el az orruk elől a munkájukat, Bözsi néni a 70 évével és a szülőfalujában leélt teljes életének emlékeivel nem költözik át Magyarországra, hogy ő is fennhangon nyugdíjat követeljen a munkában meggörnyedt "bennszülöttektől". Anyuék este 9 után szomorúan, lehangolódva és kicsit még mindig hitetlenkedve hívtak fel, hogy közöljék a szomorú hírt. És akkor már túl voltam az első csalódáson és megmondtam, hogy eddig is túléltünk a magyarok segítsége nélkül és 4 év Kánaán után csak nem felejtettük el ezt a képességünket. Az ember igazából mindig csak saját magára számíthat... meg a szűkebb (és most nagyon-nagyon szűkre gondolok) családi körére. És punktum. De ha van 2-3 ember, akik tényleg bármelyik pillanatban ugranak, ha segítségre szorulsz, akkor már igazán szerencsésnek érezheted magad. És én az vagyok, teljesen függetlenül a mai választás eredményeitől. Illúziók nélkül, remények nélkül, elvárások nélkül. Tudom, hogy a magyarországi barátaim majd arra szavaznak, ahonnan nem csak az ország felvirágzását, hanem a nemzet december 5. utáni újra egymásra találását remélik és azt is tudom, hogy sajna ez a tábor lesz kisebbségben. A ma emberének semmire sincs szüksége, csak arra az igéretre, hogy a kis vagyonkája biztonságban lesz és senki nem érkezik, hogy megszabadítsa tőle... még akkor is, ha maholnap kis kínaiak gyógyítanak Pest kórházaiban, akik csak a saját anyanyelvükön és angolul pötyögnek. De legalább nem "románok", akik érdekes módon egész jól beszélnek magyarul és talán még azt is megértenék, ha a másik magyarul panaszolja el, hol fáj neki.
Igazán nem akarok senkinek semmi rosszat, csak azt, hogy egyszer tapasztalja meg, milyen az, amikor a környezetében senkinek nem tudja elmondani az anyanyelvén, hogy mit érez, hol szúr és hol sajog, és az állam nyelvén, pirulva a gúnyos tekintetek súlya alatt próbálja meg eldadogni, mik a panaszai. És aztán meg azért imádkozzon, hogy az orvos tényleg azt hámozza ki a szavaiből, amit közölni akart vele és a diagnózis felállítása is ennek alapján (persze nem csak) történjen.

Szegény szüleim bekészítettek egy pezsgőt annak esetére ha... és annyira reménykednek, mert mást nem tehetnek... én sajnos tudom, hogy az a pezsgő nem ma este fog eldurranni, de tudom, hogy lesz még örömteli esemény a családban, magyar állammal vagy anélkül, tehát nem félek attól, hogy az üveg megbontatlanul marad.

De azért annyira szeretnék ma este meglepődni... kérlek szépen, lepjetek meg...:))

3 megjegyzés:

mzsolt írta...

Meg fogunk lepődni, mindenképpen. Vagy azért, mert végre ..., vagy azért, mert ezek tényleg ... . :)

Unknown írta...

Most találtm ide a fölöttem kommentálótól... és nem sok jóval tudlk kecsegtetni, de én azért bízom...

Cserebogi írta...

Szia graphoman! Az én bizalmamra halálos csapást mért "december 5", és sajnos azóta sem történt semmi érdemleges, ami halottaiból feltámassza... a vasárnapi eredmények már csak egy kis halvány szomorúságot okoztak, rossz dolog felismerni, hogy már olyan vén vagyok, hogy szinte bölcs...