hétfő, május 08, 2017

lassan

...  betemet a munka... és már fogalmam sincs, mit hogyan kellene csinálnom, hogy ezt megakadályozzam. Vélhetően több döntést kellene meghozni rövidebb idő alatt (mondjuk azonnal), kevesebb információ birtokában és kevesebbet tanakodni egy döntés előtt (ezáltal is a halogatásnak elejét venni), de ugyanakkor meg a mérleg másik oldalán azok az emberek vannak, akik tőlem várnak megoldást. És a próbálkozások száma korlátozott. Ennyi év után még mindig azt érzem, hogy nem tudok eleget. Energiám viszont már nem nagyon marad magamat továbbfejleszteni. A továbbképzéseken pedig nem mondanak túl sok újdonságot, mert mindig a nagy átlagról esik szó, de pont olyan problémáról, amit pont annak az egy betegnek a kapcsán tapasztaltam, hallgat minden elem. Időnként félek, hogy túlkezelek, időnként félek, hogy alul kezelek. Ritkán érzem azt, hogy ezt most jól csináltam.

... gyakran néha nagyon hiányzik az a lehetőség, hogy én is továbbküldhessen az embereket, ha elakadok. De legalább eddig még mindig akadt ember, akitől kérdezzek. Ha volt rá időm és volt rá idejük....

jaj.

2 megjegyzés:

Betond írta...

Add ki a rutindöntéseket valakinek (nővérnek, medikának). Te meg foglalkozz a fontossal, a nehézzel.

Sárga Cserebogi írta...

valószínűleg ez lenne a megoldás, de engem nagyon bosszantanak az apró hibák is: pl egy kérelmen ha valaki 2017 helyett 2016-ot ír, vagy ha kórtörténeti összefoglaló gyanánt fogja és egy az egybe bemásolja az ambuláns lapomat, elütésekkel, illetve a kérelem szempontjából irreleváns információkkal együtt... így hogy adjam ki az egyébként nem túl bonyolult dolgokat is a kezemből, ha azok azután az én pecsétemmel mennek ki...?

vagy csak az a hiba, hogy nem találtam magam körül kellően motivált embert, aki oda is figyeljen ezekre a dolgokra...?

de hogyan motiváljam az embereket, ha nem érzik a felelősség súlyát...?