kedd, május 23, 2017

hát akkor a mai napról

(...csak mert a memóriám erőteljesen szelektálja már a rövid és hosszútávú emlékeket, és ami nincs most leírva, az többet már nem is lesz és a feledés homályába merül... mint ahogy történt volna az elmúlt évek hasonló napjaival, ha nem veszem a roppant nagy fáradtságot és írok pár sort... )

Szóval visszanézegetve a bejegyzéseket, néhány dolog már biztosnak látszik:
- ezen a napon nagy valószínűséggel vizsgáztatni fogok a közeljövőben is, mivel ma és tavaly ilyenkor is ezzel kezdődött a napirend (most a rögtön érkezéskor megkezdett záróírásokat, mint elhanyagolható semmiségeket, hadd ne is említsem)
- viszonylag kevesen bántalmazzák már a legszebbnek tartott testrészemet, azaz a fülemet (ez mondjuk jól is van így, szeretném továbbra is szépnek tartani).
- vannak emberek, akik még mindig jelentkeznek és vannak olyanok is, akik szép lassan elkoptak az életemből (és vélhetően lesznek is még néhányan, de így is van ez rendjén, ez az élet rendje)
- ezúttal sem sikerült korábban (azaz a hivatalos munkaidő végén) eljönnöm az osztályról, pedig eredetileg szerettem volna, de gondoskodtak róla, hogy maradjon még egy kis munka, amit ne tudjak ott hagyni, mielőtt elmegyek és ezáltal (plussz a hiányzó kolléga automatikusan teljes mennyiségben rám testált betegei miatt) én legyek az utolsó előtti ember a klinikán, aki elhúz (utánam már csak az ügyeletes maradt)
- első alkalom volt, amikor igényeltem a mozgást, ezért ahelyett, hogy csak filmnézésbe vagy ambuláns betegek dokumentációjába burkolózzak (amikre aztán egészen biztos nem fogok már jövő héten ilyenkor sem emlékezni), sétálni mentem, dombbal és zölddel, és majdnem záporral, de azért annyira azért mégsem lett emlékezetes, inkább csak kicsit kifullasztós
(na jó, persze hogy van egy applikációm is, ami ösztökél arra, hogy kicsit mozogjak és jó érzés kipipálni rajta a napi rendszeres pár perces testmozgást :) )
- a családom a váram és apu énekhangja továbbra is maga a megnyugvás (kivéve, amikor időnként egy dalfoszlányt a végtelenségig képes ismételgetni - de ilyen csak szökőévekben fordul elő ;) )
- kis rózsaszín kartoncipelés nélkül ez a nap sem múlhat el (és persze ma sem néztem bele, cserébe nem magammal cipelt kórtörténeteket nézegettem)
- egyre világosabb, hogy az évek múlásával egyre csapnivalóbb az időbeosztásom és ezen már csak a csoda segíthet (épp most vagyok túl egy antihalogatós könyvön és folyamatban vannak egyéb ilyen jellegű cikkek, jól látható eredmény nélkül)

- mindenesetre örülök, hogy élek, nincsenek nagyobb problémáim, mint a nyakamba zuhanó munkahegyek és a magamat gúzsba kötő lustaságom vagy halogatási kényszerem vagy nem is tudom minek nevezzem...
Csak egészség legyen (namegacsaládomnak is), aztán valami csak lesz.

Vagy így, vagy úgy. Vagy.

Nincsenek megjegyzések: