hát akkor ...

... néhány szót a szakvizsgának nevezett megpróbáltatásról, amiben ugyebár, mint tudjuk, nem minden országban dolgozó kollégának van része... ugyanis pl. Svédországban végigjárogatják a kötelező tanfolyamokat, aztán egyszercsak szakorvosok, ugyanez a helyzet érvényes elvileg Németországban is, Olaszországban pedig legalábbis ott, ahol én némi időt eltöltöttem, egy néhány perces előadást kell készíteni egy olyan témából, ami kicsit kiemeltebben fontos volt a szakképzésed alatt (saját kis kutatási terület például) és a saját főnököddel elbeszélgettek erről, valamint a szakképzésed anyagáról. Mindenféle szigorú szemöldökű bizottság, gyakorlati vizsgák, tételhúzások és egyéb stresszfaktorok nélkül.

... ezek bármelyike nekem is nagyon tetszett volna... főleg, hogy ez már második alkalom, hogy nekivágok egy ilyen megmérettetésnek (még szerencse, hogy nem ugyanannak, másodszor).
Az első alkalomnál az ember tudja, hogy ennek meg KELL lennie ahhoz, hogy végre önállóan dönthessen, dolgozhasson, feltegye a koronát annyi év tanulására, robotolására, végre igazi nagybetűs Felelős Orvos lehessen (azt most inkább nem fejteném ki, hogy akkor még ugyan nem tudja ugyanez az ember, hogy innentől fogva csak még több tanulás és robotolás jön, megtűzdelve az egyedüli felelősségre vonhatóság tudatával). A második szakvizsgánál kb. a felkészülés felénél az ember (lánya) már ELKÉPZELNI SEM TUDJA, miért gyötri magát ezzel a dologgal, hiszen annyira nem is az ő kívánsága volt, hanem jóval inkább a felsőbb hatalmaké, az újabb diploma nem jogosítja fel sokkal több mindenre, mint az eredeti, és olyan ismeretlen vizekre kell evezzen az új tananyagban, ahol még soha sem járt (és lehet, hogy többet nem is fog...), és alapvető fogalmakkal kell először megbarátkozzon (miközben ketyeg az óra és nagy léptekkel haladnia kellene a számtalan hasznosnak és szükségesnek ítélt könyvvel). Az ismeretlenben a figyelem persze folyton elkalandozik, a mondatok harmadik nekifutásra állnak össze értelmes egésszé, a kitűzött napi 40-60-100 oldal átnézéséből pedig estére valahogy mindig maximum 20 oldal sikerül, az eredetileg tervezett 1500-1600 oldal elolvasása/megtanulása pedig egyre reménytelenebb. És mindeközben folyton csörög a telefon, hisz már nem lehet csak úgy kilépni egyik pillanatról a másikra a rendszerből, így a tanulás mellett lehet töprengeni távol levő betegeken és hirtelen sürgetővé váló feladatokon. Az emberbe nevelt és némileg azért veleszületett maximalizmus pedig közben felőrli azt a maradék kis nyugalmat is, mert így tényleg lehetetlen mindent átnézni, amit eredetileg szeretett volna... az ismétlésről nem is beszélve...


... egyébként így utólag azt kell mondjam, hogy könnyebben megúsztam, mint ahogy számítottam rá, a bizottság vezetője valóban a hétköznapi gyakorlat számára fontos dolgokat kérdezte a gyakorlati vizsganapokon, az elméleti tételhúzásnál pedig az összes szentek, a negyed szülővárosom és szüleim izgatott szurkolása és legalább 20 betegem és ismerősöm-barátom imája vezérelte a kezemet, mert tényleg nagyon jó témákat fejthettem ki, amik viszonylag szorosan kapcsolódnak az eddigi munkámhoz is. Persze azért volt olyan terület is benne, amit szerencsémre 1-2 nappal korábban mégiscsak elolvastam a magam okulására...

... és persze jó volt, hogy ezúttal nem egyedül vizsgáztam, hanem egy barátnőmmel ketten izgultuk végig a napokat, hogy egy kicsit a szüleimmel és a tesómmal is lehettem, minden szerettem folyton etetett-itatott (sajnos előbbinek megvan az eredménye is...)

A legjobb pedig, hogy végre lejárt. :)