… töltöttem ki a diák buszbérleten a diákigazolványom számát… egyre jobban felgyorsulva ketyeg az óra, jelezve, hogy pár héten belül véget érnek a diákévek, amelyek kicsivel több, mint 20 éve tartanak… fura és kicsit ijesztő lesz kipottyanni a védettséget nyújtó napi rutin mögül, és elfogadni, hogy tényleg nem vagyok már az a kis fruska, akinek a színházban és múzeumban még diákjegy dukált… és már nem kezdhetem azzal a reggeli röpke kis beszámoló emailt, hogy megint elaludtam, de úgysem keres senki a főnököt leszámítva, és ő is csak 8.10 után…
… és bár már vártam, hogy végre szabaduljak el kicsit ebből a mókuskerékből, és elkezdhessem azt, amiért gyakorlatilag ezt a foglalkozást választottam, mégis kezdem sejteni, hogy ahogy nosztalgikus szeretettel gondolok már az általános- és középiskolára, és leginkább az egyetemre (pedig annak is megvoltak az izgalmas-stresszes percei), ugyanúgy fog eljönni a pillanat, amikor visszasírom a magányos, padlásszobában töltött órákat, csak én és a számítógép és sok-sok excel, word, power point, pdf és SPSS fájl és néha 1-1 eltévedt telefon, amikor épp rossz számot tárcsáztak... vagy engem hívatott a Mester. és a múló idő egyre inkább megszépíti ennek a kalandokban meglehetősen bővelkedő időnek az emlékét...
… megint egy újrakezdés, megint az útkeresés, a rengeteg sok bemutatkozás, a tapogatózás az ismeretlenben (nem rosszra gondolni ;) ), az alkalmazkodás, a szorgalmas jegyzetelés és koncentrálás... és mikor úgy érzem, hogy végre reggel a portás rám mosolyog és engem üdvözöl és a kollégáknak is van pár személyreszabott mondata, akkor újból búcsúzás, könnyed sóhaj és kezdődik minden elölről, új osztály, új emberek, új tapasztalatok…
… szerencsére „készen állok”, hisz minden hajdani tudományomat szélnek eresztette a kor, feledés és szétszórt kapkodás… jut tehát elég hely az új információknak, érzéseknek, arcoknak…
… fehér lap vagyok… TANíTSATOK!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése