Azt hiszem...

... megerőltettem az agyam és holnapra izomlázam lesz, mondjuk a homloklebenyemben... de komolyan, ennyit nem gondolkoztam már régóta folyamatosan...:) Az elmúlt 3 nap egy leadási határidőről szólt, ami történetesen holnap éjfélkor jár le és csak hétfőn szereztem róla tudomást, na de sebaj, talán jobb is, hogy nem két hetet nyűglődtünk rajta 4-en, hanem csak 3 napot. Remélhetőleg holnap reggelre nem derül ki, hogy hiábavaló volt a fáradozás, fölöslegesen nyiffantottam ki annyi drága neuront... :)

A beszámoló természetesen késik, de ígérem, hogy nem marad el, nem veszhetnek a feledés homályába az Arno parti esti séták, a Palazzo Vecchio alatti sztárfotók, a meglehetősen eleven és életvidám firenzei férfiak, a kirakodóvásárokon zajló párbeszédek, a 4 fogásos esti vacsorák... :) Legalábbis remélem, hogy egy hét múlva még fogok annyira emlékezni ezekre a dolgokra, hogy érdemes lesz nekifogjak a pötyögésnek... :)

Kis nevek, kis égés...

... nagy nevek, nagy égés. Legalábbis az egyenes arányosság elve szerint... :)

Holnap indulok Firenzébe, nagy szakmai éves megbeszélés lesz, és tegnap megkaptam a programot is. Elkövettem azt az aprócska hibát, hogy megnéztem, kinek lett még elküldve az email... olyan nevek között láttam szerényen meghúzódva a sajátomat, hogy meg sem tudtam szólalni a megilletődöttségtől, csak nyeltem nagyokat. Sok ember neve ismerősen cseng, elég nagy százalékuktól olvastam komoly folyóiratban megjelent cikkeket, hja, Európa nagyjai... Ezek után bele sem merek gondolni, mi lesz a vacsorán, annyi szikrázó elme között. Még élénken él bennem az utolsó koferencián való részvételem, amikor a svédasztal környékén egy sarokban állva ettünk és beszélgettünk egy volt évfolyamtársammal, majd egyszer csak egy agresszív húsgombóc kiugrott a tányéromból, rá a fehér ingemre, utána lágy ívben landolva a szőnyegen... Persze a kabát végig begombolva maradt ezek után az este folyamán...

Kiindulva abból a némi önismeretből, amivel rendelkezem, azt hiszem lesz miről mesélnem, ha visszaérek...:)

Addig is: szorítsatok!:)

Tele pocakkal...

... bámulok bele a nagyvilágba, ádáz harc dúl az agyam és gyomrom között, hogy kinek jusson pár milivel több vér. Egyelőre a gyomrom tűnik esélyesebbnek, egyre nagyobbakat pislogok, a gondolataim egyre lassabban áramlanak és nem tudom, mit is akartam írni még pár perce az új bejegyzésbe... azt hiszem ma sem váltom meg a mondataimmal a világot. De ha nem is rontok rajta, akkor talán már megérte. :) Bár állítólag hallgatni arany, de az olyan unalmas... és közömbös.

Most pedig vége a pötyögésnek, irány a tettek mezeje, mert másképp idegen ágyban alszom el...:)

Nem is tudom...

... miről írjak, hisz panaszkodni nem akarok (nem is szabad és egyébként is teljesen fölösleges:) ), ma elég nyugodt napom volt, dolgozgattam, mászkáltam erre-arra, kaptam töltöttkáposztát az egyik kedves barátnőmtől (szóval ma este sem halok éhen), újra és újra rájöttem, hogy alapvetően szerencsés ember vagyok (leszámítva a faktoranalizélést és egyéb szörnyűséges agysejtpusztító tevékenységeket), két darab szerető szülővel, bátyóval és néhány hűséges baráttal a közvetlen és kissé távolabbi környezetemben...

... ilyenkor kellene hallgatni, nem bántani a blogot, és várni, ameddig megint felüti a fejét a káosz és van miről írni...

De miért is ne lehetne megörökíteni pár ilyen pillanatot is...?

Ez a csend...

... napja volt, ugyanis otthonfelejtettem a mobilomat. Kíváncsi vagyok, milyen látvány fogad, ha hazaérek. Remélem nem lesznek ismeretlen számok és hivatalos személyek által kezdeményezett hívások, mert akkor lehet magyarázkodni, elnézést kérni és azon töprengeni, hogy vajon ki és vajon mit akarhatott...? Ennél jobban már csak azt utálom, amikor az Orange-es számomon csengetget valaki őrült, naponta 10x, aztán amikor megunom, és felveszem, akkor kiderül, hogy nem is engem keresett az, aki az állam egyetlen hivatalos nyelvén beleszól, aztán hümmög valamit, képtelen elhinni, hogy nem én vagyok az ő embere, nekem meg jópár centem bánja ezt a néhány másodperces értetlenkedést...

A csend mellett egy kellemetlen érzés is meghatározta a napomat. Elsőkézből tudtam meg, hogy valakinek nem hosszabbítják meg a szerződését a munkahelyen, ahol dolgozom, azóta pedig hihetetlenül rossz ránézni az illetőre, amint gyanútlanul beszélget és közben nem is sejti, hogy a sorsa megpecsételődött. Viszont, mivel felhatalmazást nem kaptam rá, hogy én közöljem vele (és egyébként sem az én feladatom ezt megtenni) és nem is akarom én kelteni a feszültséget (vannak ugyanis mások, akik ezt önként és dalolva, kérve és kéretlenül felvállalják), ezért csak hallgatok és... furán érzem magam.

Na de hálistennek itt a hétvége, ébresztő kikapcsolva, kezdődhetnek a hatalmas alvások és talán még némi korcsolyázást is beiktatok. Persze csak ha nem ered el az eső...

A nevezetes cipő...

... én is eljutottam oda, hogy képes vagyok egy cipőről bejegyzést írni. Ez már egyértelműen a vég kezdete. Lehet, hogy ha jobban megnézném a tükörben, pár szőke tincset is felfedeznék a hajamban... Vagy inkább őszet...? :) A lent látható cipő az a kategória, amire anyum (aki szegény mindig is szeretett volna egy kislányt, de szerintem nem pont ilyenre számított, amikor megszülettem) már kb 16-18 éves korom óta próbál rábeszélni, de aminek én mindeddig kitartóan ellenálltam. Mindenesetre volt pár parázs vitánk divat és nőies öltözködés téren... :) Úgy érzem, most jutottam el arra a szellemi szintre, amikor már igényem is van erre (bár ha Firenze nem volna, talán az az igény is várna még) és nem érzem azt, hogy földbe gyökerezik a lábam, ha ebben kell megindulnom. Bár még biztos adódnak majd mulatságos és fájdalmas jelenetek a cipő meg jómagam közös történetében, az antisokk cipősarok sem hiszem, hogy ezektől megmentene.



Hát akkor vigyázat, ön- és közveszélyessé váltam... bár az ön-részhez még magassarkú cipő sem kell, elég csak a szokásos formámat hoznom. De ha egyszer eleséshez közeli állapotba kerülök, igyekszem majd puhára esni....:)

Megjegyzés: a masni a nadrág alatt biztos nem fog látszani. Szóval kérem nem megbotránkozni.:))

Sitty-sutty...

... csak úgy telnek a percek, órák, napok, mindjárt februárt írunk.:) Na jó, addig azért még van pár nap, sőt egy firenzei út is, ha minden igaz. Tehát mostmár nyugodtan le merem vonni a következtetést, a vadmalac szobra a Piazza della Republica mellett igenis működik, mégha másolat is és az eredetit a Dóm múzeumban őrzik, tessék szépen egy pénzérmével megsimogatni az orrát, utána bedugni a szájába, végül pedig bedobni az alatta levő ráccsal fedett gödörbe és legalább olyan hatásos lesz a rituálé, mint a Trevi-kutas. Csak épp Firenzébe jut vissza az ember és nem Rómába. Lassan kitalálhatnának itt egy olyan szobrot, amit ha megsimogatok, akkor legalábbis Barcelonába jutok. Kiccserkész szavamra naponta 10 percet is hajlandó lennék molesztálni, ha ezek után valami híresebb városban kötnék ki... és nem a pszichiátrián. Mert a kevésbé közismert rituáléknak azért megvan ez az apró kis veszélye...:)
És hogy a beszámolót miért nem olvastátok Firenzéről? Egyszerűen csak azért, mert még nem írtam meg. Ott szerepel nagy betükkel a nem elfelejtendő tennivalók listájának az élén, talán egyszer rá is veszem magam még 2008-ban, hogy leüljek Albinó elé és előássam az emlékezetemből az emlékeket és azt az egyedülálló hangulatot.:)

És most irány a cipőüzlet. Elvégre komoly ember benyomását kell majd keltenem Firenzében, és a túrabakancsom ebben nemigen van a segítségemre... :) Azt hiszem lassan ideje lesz felnőni... legalábbis a külső megjelenést illetően...

Gyanítom, hogy nem lesz teljesen fájdalommentes a folyamat... azok a magassarkú cipők...

Boldog Új Évet...

... mindenkinek!:) Szokás szerint lemaradtam a jókívánságokkal, na de most megvan az indok is (azért máskor is igyekszem valami hihetőt kitalálni:) ). Szilveszter estéjén nem volt net (részben szerencsére, így legalább nem a gép előtt töltöttem a sorsdöntő pillanatokat, perceket, órákat), ez másnap is folytatódott és délután már útban is voltam a városba, amely lassan másfél éve európai gazdasági térséghez tartozó állampolgárként mondhatni engem is "befogad".

Biztosan mindenki túl van már az évvégi számadáson és fogadalomtételen, és nagy reményekkel tekint a 2008-as esztendő elé. Ezzel én is hasonlóképp vagyok, főleg, amióta megtudtam az egyik román nyelvű tévéadóról, hogy január végétől véget ér a "13 éve tartó átok" uralma az életem fölött, valamelyik bolygó (nevet nem tudok, mert nem konyítok az asztrológiához, épp csak fel tudom sorolni a Naprendszer bolygóit sorrendben, és felismerem a Göncöl szekeret, természetesen a nagyobbik verziót) egyik pályáról áttér egy másikra, vagy én térek át, vagy úgy egyáltalán a csillagjegyem, vagy a csillagjegyem körül a világ, na de nem is az a lényeg, hogy mi mozog mi körül, hanem az, hogy mi a következménye. Szóval sorstársaim a csillagjegyben, kössük fel a felkötnivalót, hogy el tudjuk viselni a ránk szakadó boldogságot.:)

Milyen szerencse, hogy láttam ezt az adást, mert máskülönben nem fűznék ehhez az évhez túl nagy reményeket. Na de ezek után... :)

UI: mondtam már, hogy nem szabad mindent komolyan venni, amit leírok...? :)