(Izom)lázban égek...

... nehezemre is esett rávenni magamat a pötyögésre. Most legszívesebben nyakig merülnék egy kád forró vízben, ellazítanám az összes, anatómiából tanult és most egyesével egységesen sajgó vállövi izmaimat és reggelig ki sem nyitnám a szemem. De kisvárosunk politikája este 10 után nem engedélyez ilyen luxust (bár a világért sem kritikának szánom, hálás vagyok már azért is, hogy idén Karácsonykor végig jó meleg volt a lakásban), ezért csak gondolatban hajtom végre a lazítást. Mondhatnám, hogy jógázom, ha két lecke után nem adtam volna fel ezt a kimerítő sportot... főleg a koránkelős része miatt...

A sínadrág még mindig egy darabban, békésen pihen a szobámban, készül a holnapi bevetésre. Beváltotta az összes hozzá fűzött reményemet, sőt, még túl is teljesített.:) Nem gondoltam volna, hogy tiritarka kötött sapkában, életem legvastagabb kabátjában, könnyben úszó két szemem pillájával (az itthoni téli hőmérsékletek nem olyan nyeszlettek, mint a francia Alpokban, 500 méter lesiklás után már inkább csak éreztem a hóbuckákat, mintsem láttam, a szememet elárasztó könnyektől) még elcsattanhat egy bók a csinosságomra vonatkozóan... :) Csakis a nadrág műve lehet.:) Vagy a síbakancsé...? Vagy a hőmérséklet mások szemére is ugyanolyan hatást fejt ki...?:)

És hogy miért a vállam sajog és nem a combizmaim? A csákányos felvonó köztudottan nem a fent említett sajgó izmokat veszi igénybe, kivéve ha az ember lánya harmadszori próbálkozás után sem tudja a hátsó fele alá bűvölni ezt a félelmetes szörnyet, mindannyiszor kipördül alóla és marad a kétségbeesett kétkezi belekapaszkodás és a remény, hogy kitartanak addig az izmok, ameddig elérhető közelségbe kerül az első letérő a felvonó pályájáról. A leereszkedés ehhez képest már gyerekjáték...:)

A negyedik csákányba kapaszkodós jelenetemet már végignézte valaki, és visszakiáltott, hogy így elég fárasztó feljutni a pálya végéig... mintha én nem vettem volna észre... Szerencsére ezt követően meg is mutatta a titkos technikát és párszor át is segített azokon a pillanatokon, amikor egy lassított felvétel sebességével felém robogott az épp aktuális csákány, így a nap végére már mondhatni uraltam a manővert, leszámítva a csákányt-elhagyás részét.:)

Na de holnap is van nap, és így legalább maradt valami felfedeznivaló a második sípályával történő találkozásra is.

Tavaly szilveszterkor...

... elfelejtettem újévi fogadalmat tenni. Hogy emiatt alakult úgy az évem, ahogy, azt nem tudom, de hogy a jövő évből kihozzam a maximumot, ma egyből 3 fogadalmat sütöttem ki, aztán kicsit megporcukroztam, remélhetőleg szilveszterig nem fog lába kelni...

És hogy a mai nap is emlékezetes legyen valamiről: ma kaptam egy sínadrágot ajándékba az angyalkától, remélhetőleg sok képen lesz megörökítve, természetesen csakis akció közben, az elkövetkező években. Csak a csokievést kell kicsit mérsékeljem, egyéb nem szabhat gátat ennek a vágyamnak.:)

És ki tudja, holnap talán már meglesz az első csúszás benne... csak nehogy az előző nadrágom sorsára jusson... Itthon kicsivel többen ismernek, mint Franciaországban... :)

Lassan letehetek...

... a reményről, hogy egy jó bulival búcsúztatom az Ó-Évet.:( Pedig annyira szerettem volna... Na de lassan lassan el kell fogadnom, hogy ami számomra egyértelmű, azt másoknak írásban kell beadni, részletezve és legalább dupla példányban...

Ezek után ne akarjon nekem senki telepátiáról vagy empátiáról beszélni... igenis nem létezik. Vagy nem is igen... vagy hogy is van ez...?

És most letörlöm a harci színeket és nyugovóra térek. Remélem, legalább a holnapi programjaim összejönnek, csalódásnak a mai dolog épp elég volt.

Én azséjt sejetem...

.. a Karácsonyt, mert mindig olyan sok szép ajándékot kapok az angyalkától, akár jó vagyok, akár nem... És ez olyan megnyugtató érzés... :)

De persze az sem elhanyagolható, hogy ilyenkor ismét a családdal lehetek és pár napig megint eltölt a béke és a nyugalom, biztonságban érzem magam, és mivel eleget alszom, ezért képes vagyok programokat tervezni a délutáni sziesztán kívül is...:)

És most...

... 3 percre megszakítom a karácsonyi üdvözletek röptetését és egy békés, boldog és kellemes meglepetésekben gazdag Karácsonyt kívánok mindenkinek itt is!:) Holnap pedig indulok haza, rég vártam már ennyire 17-18 óra utazást...:) bár, ha jobban belegondolok, eddig még minden egyes alkalommal nagyon vártam, most talán csak egy hangyafülnyivel jobban, mert már elég nehéz fokozni.:)) Ha hazaérek épségben a sílécekkel és síbakanccsal, és előbányászom a szívem csücskéből a választáskor kapott "ajándékot", akkor az én területem a fa alatt már tömve lesz.

De azért apró meglepetésekre mindig nyitott vagyok... és maradok.:)

Hát akkor még egyszer: boldog Karácsonyt!:)

És pont amikor...

... már nekifogtam volna Albinót összecsomagolni és könnyedén elmosolyodtam a gondolaton, hogy ma korábban (másfél órával a hivatalos munkaidő után) lelépek, jutott eszembe valami, amit elfelejtettem.... és utána még valami... és Albinó megint nem lesz idő előtt összecsomagolva és ma sem rontok az átlag benntöltött óraszámomon.

Ilyen az élet...

És egyébként is esik az eső odakint...

A mai nap...

... a hiányérzet jegyében telt, nem tudom miért, de egész nap úgy éreztem, valami hiányzik. Bátyó is tanusíthatja, ezzel mentem az agyára, szerintem a harmadik hasonló tartalmú mondat után egy határozott mozdulattal levágott a családi fényképről.

Megmagyarázhatatlanul jött az érzés és nem hagyott békében dolgozni, pedig ma csend volt és nyugalom, minden felsőbb hatalom távol, a feladatok előttem felsorolva egy cetlin prioritási sorrendben (lassan iktatnom kellene a cetliket, mert megint felgyűlt egy füzetre való), de mégis 2 percenként a postaládáimat néztem, mintha onnan kellene érkezzen a megváltás, vagy körbejártam az ismerősöket, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Azért valamennyit a munkával is haladtam, de közel sem annyit, amennyi után az ember nyugodtan hátradől és végigfut az agyán, hogy ez a nap végre hasznos volt, sikerült teljesíteni a saját maga által állított elvárásokat.

Az viszont nagyon jól esett, hogy többen is megkérdezték, hogy vagyok, és nem győztek hazaküldeni gyógyulni. Ilyenkor támad az az érzésem, hogy kezdek egy új közösség tagjává, sőt részévé válni. Ezelőtt egy évvel ezt még eléggé elképzelhetetlennek tartottam, idegen országban, eltérő mentalitású emberek között, gyökerek nélkül...

De hát az idő annyi mindent megold... miért is ne oldhatná meg ezt is...?

És van még pár feladatom a számára...:)

Beteg vagyok...

...és szenvedek... az orrom egyre pirosabb, a szájam folyton ki van száradva, és lassan már az ereimben is vér helyett mézes-citromos tea folyik... És hogy a helyzet drámaiságát még jobban kihangsúlyozzam, szokásomtól eltérően most be is fejezem a bejegyzést.

Büszke lenne rám a professzor úr látva ezt a tömörséget... :)

Csendben...

... megjegyezném, hogy épségben hazaértem, a látóterem pár fokkal megint szélesedett, még 10 ilyen év és elmondhatom magamról, hogy láttam pár dolgot életemben...:) A beszámolóírás még várat kicsit magára, ma este munkálkodnom kell, reggel fél órát azzal töltöttem, hogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, épp melyik feladat ül a prioritás-létra legmagasabb fokán... attól tartok, hogy megint nem sikerült eltalálnom, na de úgyis minden feladatnak előbb vagy utóbb a végére kell jutni, így hát veszem a listát és próbálok kipipálni lassanként amit csak lehet.:)

És közben a homályos jövőben egy újabb híres város képe kezd körvonalazódni, arra viszont már tudatosabban fogok készülni, a napokban nekifogok az otthoni szoba falát térképekkel kitapétázni...

A végén még érdekesebben alakul az életem, mint ahogy gyerekkoromban elképzeltem... :)