Gyümölcsnapok...

Mielőtt bárkinek az az őrült ötlete támadna, hogy nekifogtam diétázni (az önkínzó hajlamom idáig azért nem terjed, megmaradok a sokkal kényelmesebb és kevésbé energiaigényes gondolati síkon történő önmarcangolásnál), gyorsan elárulom, hogy miről is van szó. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mostanában bárki rám néz, egyből az jut eszébe, hogy gyümölcsöt hozzon nekem... és hogy megkérdezze, mikor megyek már szabadságra... Jópár alma porosodik már a hűtő tetején, péntek este óta pedig kénytelen voltam elrágicsálni egy kiló sárgadinnyét, amit másnap a hűtőben sorakozó három barack és egy fél madárlátta alma követett. És mivel egy óvatlan pillanatban apumat magára hagytam a látogatása során, egy szemvillanás alatt vett is nekem egy hatalmas görögdinnyét, amit aztán alig tudtam betuszkolni a hűtőbe. Az étrendembe pedig még sehova sem, hiszen az én gyomrom kapacitása is véges, mint bárki más földi halandóé... Remélem még nem adta fel a harcot és romlott meg, mert szeretném ma este elfogyasztani, mint az apai szeretet egyik legékesebb bizonyítékát.

Már csak azt sajnálom, hogy végül a tegnap délutáni program elmaradt (teljesen rajtam kívül eső okok miatt), hivatalos voltam ugyanis "amennyit a kezem és pocakom elbír" pontosan meghatározott mennyiségű szőlő szedésére egy kedves ismerősömhöz. Mivel a szőlő holtversenyben az ananászkompóttal a kedvenc gyümölcsöm, egész délelőtt erősebbnél erősebb szatyrokat keresgéltem, hogy ezen ne múljon az akció sikere... Végül elmaradt a dolog, ezért bánatomban megettem egy fél tábla mogyorós-mazsolás milkát (csak és kizárólag azért, hogy a napi gyümölcsadag meglegyen - ezért is választottam egy 300 grammos csokit:) ) meg egy kis sós mogyorót csak úgy magára (mert az állítólag jót tesz a szívnek) és a nap további részét a lükébbnél lükébb sorozatoknak (csupa gyenguska német és amerikai nyomozós filmek, kutyával vagy anélkül, de legalább nem kellett sokat erőltessem az agyamat rajta) és egy csipetnyi munkának szenteltem.

Csak attól tartok, hogy egy ilyen vitamindús és szellemi felfrissülést hozó hétvége után túl jól fogok festeni és nem tartja majd az illetékes szerv szükségesnek, hogy én is csatlakozzam a nyári szabadságukat töltő emberek népes táborához...

Biztos ami biztos, inkább csak kérezés után eszem meg a maradék milkát... :)

Kezdek meteorológus...

... jelleget ölteni: minden második gondolatom az időjárás körül forog. A maradék 50% megoszlik a munkám és életem fölötti filozofálgatáson... lassan ideje lenne felcserélni a százalékokat, legyen mondjuk 70% munka, 10% időjárás (mert hát azért nehéz teljesen száműzni a gondolataimból, főleg amikor folyton átver engem, idén egyszer jutottam el strandra, kedd délután, és akkor a változatosság kedvéért végig felhős volt az ég, a pancsolás utolsó harmadában pedig már szemerkélt is az eső, hogy aztán a buszból már csak a szebbnél szebb villámokat és duci esőcseppeket nézegethessük...), 20% szórakozás, vagy legalábbis vidám témák felelevenítése és hadd ne jusson már egy szemrebbenésnyi idő sem az életem fölötti elmélkedésre. Egy hét múlva úgyis, ha minden jól megy, szabadságra megyek, végre megint haza, lelkileg feltöltődni, sorra járni a régi barátokat, megcsodálni a hamvas babaarcokat azoknál az újdonsült 2+1 fős családoknál, akikhez eddig még nem sikerült eljutnom, felfedezni a csöppségeken a büszke szülőkhöz való tagadhatatlan hasonlatosságot, elbeszélgetni a kölyökkori barátnőkkel, akik már férjhezmentek, kifaggatni őket, hogy a szent kötelék azt hozta-e az életükbe, amit reméltek és amire vágytak, beülni egyet sörözni a kisvárosi nyári kertbe, visszamosolyogni az általános és középiskolai tanárokra, elmagyarázni sokadszorra, hogy már nem vagyok egyetemista, végeztem, és most épp tovább tanulgatok, mert hát abból még mindig nem elég... És akkor megint szívből fog jönni a mosoly, megint azzal az érzéssel fogok reggel kelni, hogy eddig a fontosabb dolgokban jó döntéseket hoztam, ha lassan és néha némi idegeskedés árán is, de jó irányba haladok, és ha Odafent is úgy akarják, akkor még egy darabig kitartóan menetelgetek ezen az úton, amelyen a kitérőknek is megvan a maguk jól meghatározott helye és ideje. És természetesen az oka...

A következő útkereszteződés szeptember elejére várható. Kíváncsi leszek, utána merre lesz az erre... na de egyelőre csak a szabadságra koncentrálok... és természetesen az időjárásra...

Mert ez egy ilyen hét... :)

Tele van a...

blogom be nem fejezett piszkozatokkal... :) Nekifogok egy bejegyzésnek (lásd ma is), közben eszembe jut valami, amit sürgősen el kell intéznem, aztán amikor legközelebb megint leülnék, hogy folytassam, már eltelt 1 óra, megint fordult pár fokot az életem és már nem találom annyira érdekesnek az elkezdett gondolatot, hogy egy határozott pontot is tegyek a végére... vagy esetleg még határozottabb hármat.:)
Otthon pedig Albinón egyre jobban gyarapodik a "blogtervezetek" nevű lista, amiben 2-3 szóban vázolom, hogy még miről is lenne érdemes írni. Persze egy tizede sem éri meg a publikálást, minek is, fő, hogy le van dokumentálva, hogy ilyen ötletem is volt egyszer, valaha...

Most pedig végre megnyitom a bűvös cikk-kezdeményt, amit ki kellene kerekítenem, be kellene fejeznem, és messzemenő következtetéseket levonnom belőle... Ifjabb koromban mindig arról álmodoztam, hogy majd írok az általános iskolai, középiskolai, egyetemi folyóiratba, aztán ez valahogy soha nem jött össze, nem találtam elég érdekesnek az ötletet vagy csak egyszerűen lusta voltam félórát szánni arra, hogy leüljek írni. Most, hogy rá vagyok kényszerülve az írásra (nem erre itt, ez csak önmagam szórakoztatása), már csodálkozom, hogy anno miért is vágytam annyira erre a típusú alkotásra...

Igaz, hogy most az sem elhanyagolható szempont, hogy angol nyelven kell megszülessen a remekmű, nem a saját korosztályomnak szánom és a fikciót ezúttal teljesen nélkülöznie kell... vagy legalábbis annyira, amennyire csak lehetséges.:)

Napok óta először...

... léptem be úgy a bloggerre, hogy jó lenne valami érdekeset írni. Valami igazán frappánsat, ami olvasás után még pár nappal is beugrik az embernek és az ideges-bosszús-ráncokat mosolygós-ráncokká alakítja.

De annyira fáradt vagyok a mai nap után, hogy az egyedüli összefüggő gondolatom egy pohár hideg narancslé, felpockolt lábak, a hátam mögött egy nagyra nőtt párna, besötétített szoba és egy Müller Péter könyv.... Ahhoz viszont még haza is kell jutni, ami az előző órákban tanusított felelősségteljes és roppantilag de összeszedett viselkedésem alapján nem lesz túl egyszerű feladat...

És ma még csak hétfő van...

Tegnap éjjel...

.. épp forgolódtam az ágyban, "melegebb éghajlatokra elküldve" ezt a kegyetlen hőséget, amitől lassan már az egyébként meglehetősen árnyékos kuckómban sem tudok létezni, amikor hirtelen beugrott egy emlék... Kereken 2 évvel ezelőtt, az arizonai sivatagban, épp egy ilyen júliusi estén az úszómedence mellett heverve bámultam a csillagos eget, kábé ugyanennyi Celsius fokban, de azzal a boldog tudattal, hogy bármikor megmártózhatok a 26 fokos vízben, a vízesés be volt kapcsolva és a megvilágítása volt az egyedüli mesterséges fény a sötétben (ennyire még nem ment el az eszem a melegtől, tényleg gombnyomásos vízesések járnak odaát egy-egy kis sziklakertes, kagyló alakú úszómedencéhez), számolgattam a csillagokat és buzgón soroltam a kívánságaimat, remélve, hogy a 10 hullócsillagból maximum csak nyolc lesz magasan szálló repülőgép... Próbáltam elképzelni magam a térképen és elhinni, hogy amit kölyökkoromban elképzelhetetlennek tartottam, bekövetkezett, átjutottam az Atlanti óceánon és egy másik kontinensen vagyok. Egy apró fehér virágú bokor lélegzetelállító illatot árasztott (a nevét mind a mai napig nem tudom, botanikai ismereteim akkor még csak a kaktusz citromfától való megkülönböztetését tették lehetővé - főleg, ha már sárgult a citrom az illető növényen), és nem adtam volna semmiért azokat a perceket, a meleggel és izzadsággal együtt sem...

Mennyire nem csak a fokok számítanak, hogy ki hogy érzi magát ebben a hőségben...

Újra péntek!:)

Megint eltelt egy hét, megint nem volt mentes a stressztől, de sok hasznos új információval lettem gazdagabb: pl az, hogy a japánoknál július 16 munkaszüneti nap. Hogy ez miért van így, arról elképzelésem sincs, de egy ottani "kollégám" világosított fel erről. Aki, mint kiderült, mégsem annyira a pontosság mintaképe, soha nem gondoltam volna, hogy valami, amit egy japán egy adott időpontra megígér, végül 2 napot csúszhat... és csak második nap kér elnézést az előző napi nem jelentkezésért...
Szóval ezek szerint a japánok is csak gyarló emberből vannak.:) Olyan jóleső érzés erre rádöbbenni...:)
A másik, hogy nem csak én vagyok "szingli" ebben a nagy kerek világban. Más belevaló csajok is (nem mintha én az volnék, de most jól esik magam közéjük sorolni, engedjétek meg így pénteken ezt nekem:) ) hasonló cipőben járnak, túl pár kisebb-nagyobb csalódáson és felismerésen, és 38-39 éves fejjel is lehet az ember életében egy olyan valaki, akiből még mindig nem tudott kigyógyulni, aki még megzavarja a lelki nyugalmát a puszta megjelenésével. És még mindig lehet optimistán tekinteni a világba és jókat nevetni apró vicceken. Szóval nemcsak az én érzelmi és értelmi infantilizmusom az oka, hogy néha még mindig tud fájni, ha meghallok egy számot, ha beugrik egy párbeszédfoszlány vagy egy jelenet a múltból, vannak ezzel még mások is így. Nálam idősebbek és okosabbak.:) Néha azon gondolkozom, hogy az én esetemben már inkább a csipetnyi mazochizmusom a fő kiváltó ok, bár az ember a boldogságra született, de azért a "maradéktalanul boldog állapotot" képtelen elérni. Vagy csak keveseknek adatik ez meg. Nekem legalábbis még nem jött össze, de lelkesen várom.:)
A harmadik felismerés, hogy az ember létezhet vacsora nélkül is, de ebéd nélkül nem.:) Ez egészen friss felismerés, most született, mert megkordult a gyomrom és rájöttem, hogy ma a másik intézetben tevékenykedve kimaradt ez az életbevágóan fontos napirendi pont.
Tehát most be is fejezem a bejegyzést és megkeresem az ebédemet, amely valahol ebben az épületegyüttesben remélem még vár rám...

Akkora itt a kánikula...

... hogy az asztalomon 5 perc alatt megolvadt a csoki (ez egyébként meglehetősen ritkán történik meg:) )...
... egy szál ujjnélküli pólóban és nadrágban is ömlik rólam a víz...
... a számítógép is alig bírja már hűteni magát...
... be van zárva az ablak, mert még ha rajta keresztül be is süt a nap, akkor is hűvösebb van, mint ha még beszöknének a 41-ig plussz fokok az utcáról...

... a prof 1-kor már nem bírta a hőséget és hazament, hogy otthon folytassa a munkát...

Szóval TÉNYLEG nagy meleg van.:)

Nézőpontok...

Új recept...

Egyre kreatívabb vagyok...:) Tegnap reggel például, amikor valahogy próbáltam kikecmeregni az ébredés után körülvevő gondolati ködből és ezt a folyamatot egy kávéval próbáltam meggyorsítani, teljesen magabiztos mozdulattal tej helyett a mellette levő dobozos narancslevet vettem ki és öntöttem a kávéba. Méghozzá nem is keveset... És mivel kávé nélkül valószínűleg a buszmegállót sem találnám meg (legalább 2,5 perc séta a kuckómtól), ezért nem hagyhattam ott az életet adó nedüt,kénytelen-kelletlen belekortyoltam... annyira rossz volt, hogy mégiscsak öntöttem bele egy nagy adag tejet is, hogy valamennyire elvegye az 50%-os narancslé ízét...

Nem hiszem, hogy meggazdagodnék a recept szabadalmaztatásából... ezért próbálgassátok, fejlesztgessétek csak nyugodtan, nem fogok senkit beperelni...

És a narancslevet a hűtőben inkább felcserélem a vörösborral...

Kifogytam a témából...

... és nem tudom, mit írhatnék. Nyavalyogni nem akarok mert most ittam meg egy nagy bögre kávét, amit még a nap folyamán egy kedves barátnőm hozott (eszébe jutottak ugyanis az egyre inkább állandósuló délutáni koffein elvonási tüneteim) és a kávé mellett a gesztus is nagyon jól esett. A vidámság nem mondhatnám, hogy felvet, körülöttem ugyanis mindenkinek problémái vannak, kicsik és nagyok, arra mindenképp elegendőek, hogy ne lássak egy elégedett arcot sem, ha körbenézek. És mivel a gondterheltség köztudottan ragályos (bár az őt terjesztő mitugrász kis kórokozót még nem mutatták ki hivatalosan, de valójában mindenki tud róla, még ha nem is beszélnek a létezéséről), ezért hajlamos vagyok én is arra, hogy ne lássam olyan szépnek a világot, amilyennek kellene.
Remélem, az alábbi kép kicsit megszépíti mindenkinek a napját. Még akkor is, ha már eredetileg is tökéletes volt.:) Nem azért, mert én készítettem, de nekem tetszik.:)

Amilyen nehezen indult...

... a nap, nem gondoltam volna, hogy ma még lehetek vidám, lelkes és tele energiával... Kezdődött azzal, hogy 4:55-kor kipattant a szemem, hogy gyanús, hogy ilyen világos van, ilyen sokat aludtam, és még nem késtem el a munkából... persze, amikor az órára néztem, jól esett a tudat, hogy még másfél órát visszabújhatok könnyű nyári paplanom alá, átadni magam az ilyenkor jelentkező legérdekesebb álmoknak. 6:30-kor persze már embertelen kínzásnak tűnt felkelni, nem is moccantam csak a harmadik óracsengésre, akkor aztán kávéfőzés és még időben irány a buszmegálló... hogy amikor odaérek, rájöjjek, hogy a pénztárcám a bérletemmel együtt a másik táskámban maradt... Ilyen az, ha az embernek egynél több táskája van... jelen esetben kettő (most csak azokra gondolok, amikben egy A4-es mappa is elfér). Csodák csodája még így sem késtem le semmiről, viszont egész nap fájt a fejem, nem volt túl fényes a hangulatom, kivéve pár percig, ameddig kiderült, hogy távolkeleti kollégáim hajlandóak felvenni velem a kapcsolatot (ez már szinte harmadik tipusú találkozásnak tűnik, hisz oly messze vannak, és annyira idegen számomra a nyelvük- még szerencse, hogy az angol lett a világnyelv), de amikor megint kezdett bonyolodni a végre elrendezettnek látszó ügy, megint előjött a fejfájás, és ezt még tetézte egy makrancos excel fájl és az, hogy gőzöm sincs, hogy a kolléga milyen képletekkel számolta azt, amit most egyszerűen képtelen vagyok reprodukálni. A kolléga pedig épp nyaral, internetmentes közegben...
Ezután már csak mérsékelt lelkesedéssel fogadtam el az újabb feladatot, hogy egy beteggel kitöltessek egy végtelen hosszúnak tűnő kérdőívet, de mivel fontos volt több ember munkája szempontjából is, 15 perc halogatás és élettől való búcsúzás után bekopogtam az ajtón...
És most, délután fél 5-kor, túl egy kérdőíven, vidám vagyok, tele energiával és lendülettel, és a fejfájásnak nyoma sincs. És mindezt csak azért, mert annyira aranyos hölggyel beszélgettem, sikerült egymást párszor megnevettetni és bár a kérdéseket ő is unta, én nemkülönben, de azért kellemes hangulatban telt az egész. Mivel lassan két hónapja nem voltam az osztályon, megint meglepett, hogy mennyire fel tudnak tölteni energiával az ilyen találkozások és beszélgetések. Szégyellnem kellene, hogy még én kapok, ahelyett, hogy csak adnék, na de azért a nénike is mosolygott.:) Szóval méltó befejezése volt a mai munkanapnak... legalábbis ezen a színhelyen. Máris körvonalazódik bennem, hogy otthon mivel is folytathatnám, mivel a barátok most szerteszétkirándulnak, "kiélvezhetem" minden cseppjét az esti otthoni munkának...

Csak az az érdekes, hogy kezdem azon kapni magam, hogy megnézek olyan sorozatokat, amikre régebb még erőnek erejével sem tudtak volna rávenni... Biztos, hogy nem a munkáról mondták, hogy "öl, butít és nyomorba dönt"...?

Úgy írnék most valami...

... jót és szépet, és főképp vidámat. De mostanában inkább csak apró kis sokkok érnek, naponta 2-3, ami mozgásban tart és nem hagyja, hogy ellaposodjon az életem, belefeledkezzek a kis hasznos dolgok megvalósítása fölött érzett örömömbe... És a nagy hasznos dolgokra persze már nem jut időm...

Na de úgy tűnik, látszik már a vég, legalábbis a kezdet vége, hogy utána mi következik, igazából még nem is sejtem, de talán jobb is ez így... egy dolog lehet csak rosszabb a szervezkedésnél... és ez a szervezkedés során összegyűjtött információkból generált tanulság levonása... és publikálható formába öntése...

Háromszoros brrr...

Három dal...

... van az életemben, amire körülményektől függetlenül, reflexesen összeszorul a gyomrom. Volt ez a mennyiség nagyobb is, de szerencsére kifejlesztettem egy hatékony módszert, az ún. zeneterápia-terápiát, aminek roppant egyszerű a lényege: az éppen aktuálisan zavaró számot (és most nem olyasmire gondolok, mint pl az umza-umzák, amiktől az a cseppnyi 40 centis hajam is égnek áll, vagy a manele meg hasonló kategóriák) felteszem a kütyüre az "A Válogatás" könyvtárba, és mivel ez tartalmazza a kedvenc számaimat is, (minek következtében az 5,5 giga zene közti keresgélésben állandóan itt kötök ki) ezért akarva-akaratlanul meghallgatom az adott darabot is többször, buszon, az utcán mászkálva, az üzletekben, a piacra menet, és eljön az idő (melynek hosszúsága egyenesen arányos a dalhoz kapcsolódó emlék fájdalmasságával), amikor csak valamikor a szám közepén döbbenek rá, hogy jé, tényleg, 3 nappal ezelőtt még sürgősen továbbugrottam ezen, most meg már minden rendben, adaptálódtam, túléltem és... jöhet a következő szám.:)
Ma pont az egyik ilyen szám következett a soron, amikor robogtam át az úton, sötétkék szoknyában, fehér pólóban és a póló színét is elhomályosító árnyalatú virgácsokkal, idén még csak az ablakon keresztül volt szerencsém a napocskához, de akkor a kelleténél többet. Ma is félig napszúrást kaptam, mire rájöttem, hogy jobb lesz, ha délután 5-kor inkább hazamegyek és otthon folyatom tovább a munkát. Előnyei is vannak az északi fekvésű kuckónak... :)
Szóval a lendület adott volt és igazából csak az törte meg, hogy elmaradt az a kellemetlen szorító érzés, ismét megállapítottam, hogy ez egy fantasztikusan jó szám (egyébként "előtte" az egyik kedvencem volt) és hogy úgy tűnik, ebből is kigyógyultam... vagy csak a közvetlenül előtte elfogyasztott bőséges vacsora akadályozta volna meg a pocakom ilyen irányú mozgásait...? Remélem, hogy mégsem, és remélem, hogy mostmár folytathatom a zeneterápia-terápiát a legnehezebb darabbal, hónapok óta nézegetem jobbról-balról a számítógépemen, de még nem volt bátorságom fel is másolni vándorlásaimban egyedüli hűséges társamra. Pedig már elég régóta kísért, de a gyomorfekélytől mindig is ódzkodtam...

És hogy miért is jött fel ez a téma? Egy hétig nyugis az élet a munkahelyen, na nem a feladatok mennyisége csökkent, hanem csak nincs otthon a macska... és ilyenkor az ember ráér olyan dolgokon is rágódni, amikre máskor még egy gondolatot is sajnálna az időhiány miatt...

Akkora kő esett le a szívemről...

... hogy a Húsvét-szigeteki híres kavicsok eltörpülnek mellette, ezért nem is tettem be ide a képüket.:) Ugyanis az elmúlt heti "verseny az idővel" rémálom, úgy tűnik, hogy végetért, a heti 7 napban napi 10-12 óra táblázattöltögetésnek búcsút inthetek, nem mintha befejeződött volna ilyesfajta tevékenységem, de legalább a következő táblázat befejezését nem kötötték határidőhöz... vagy csak elfelejtették közölni velem...

Szóval péntek du. 5 óra óta megint derűs vagyok és optimista, és csak ritkán mutatkozik meg az elmúlt egy hét neuronromboló hatása. Tegnap délután például sikerült egy jól megfontolt mozdulattal letörölni a pendrive-omról az elmúlt 4 hónap fontosabb munkáit, már legalább 3 hete terveztem, hogy kiírom DVD-re, de a megvalósítás váratott magára ma reggelig. Az apróbbacska sokkhatás és lelki szemeim előtt lepergő eddigi életem után ugyanis úgy döntöttem, tovább nem halogatom a dolgot... Szerencsére az őrangyalom megint résen volt (szerintem külön veszélyességi pótlékot kap amiatt, hogy pont rám kell vigyáznia) és gondja volt arra, hogy a kritikus pillanatokban 5 négyzetméteres körzetben legyen egy emberke, aki történetesen még ért is az ilyen letörölt könyvtárak visszacsalogatásához (mint kiderült, nem én vagyok az első a történelemben, akinek sikerült ezt a bravúrt végrehajtania, tehát volt akin gyakorolnia az életmentő manővereket).
Másfél óra türelmes várakozás után végül megmenekült a munkám, és vettem az égi figyelmeztetést is, mostmár csak abban reménykedek, hogy a megírt DVD-t sikerül megvédenem töréstől, tűztől, karcolástól és egyéb természeti csapásoktól...

Néha az az érzésem, hogy a legnagyobb veszélyt a munkámra nézve a saját magam puszta léte jelenti... És sajnos úgy tűnik, orvosságot erre még nem fejlesztettek ki...

:))))

Egy perccel ezelőtt sikerült befejeznem egy aprócska munkát, ami már hónapok óta kísért. Postáztam is gyorsan és úgy érzem, egy további ősz hajszálat megspóroltam (még nem jött ki ugyan egy sem, de érzem, hogy halmozódik és egyszerre fog rámtörni, amikor nem is várnám...), és a sötétszürke ég egy árnyalattal világosabbá vált a fejem fölött... hmm, most jövök rá, hogy ez nem sötétszürke, hanem fekete, és talán azért, mert este 10 óra van és én most kezdek hazafele szedelőzködni....

És persze nem teljesen véletlen a motívumválasztás (mert hát valójában véletlenek nincsenek is...), kimaradt a vacsorám és már csak az a gondolat éltet, hogy hazaérek és egy félig laza, félig hipoglikémiás mozdulattal kinyitom a hűtőt...

Remélem jól emlékszem és még maradt egy 3 napos zsemlém valahol...