... is meghallgattam a U2 One című számát az eredeti és a Mary Blige-es feldolgozásban (nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb), úgy döntöttem, hogy ideje zeneművet és napirendi pontot változtatni. Az édes semmittevésből nem engedek, de legalább valami alkotó jellegű tevékenységbe kezdek, mert a végén még lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nyomtalanul kiesik ez a nap az életemből. Az elmúlt hetek munkaláza után tegnap még elolvastam 2 cikket a vonaton és odafirkantottam pár ötletet a cikkek aljára, mert nem lehet tudni, mikor kerülök megint ennyire ihletett állapotba, de délután 6-kor, amikor a harmadik cikk fölött egyre gyakrabban pihent meg a pillantásom a mellettem rohangászó tájon, megint előkerült a zenekütyüm, és Jamie Winchester számaival a fülemben, kényelmesen hátradőlve a legnagyobb lelki nyugalommal bambultam ki az ablakon. Csak egyszer billent meg egy kicsit a mély lelki egyensúly, amikor egy nem túl nagy ház nagyobb tyúkketrec méretű kertjében két struccot pillantottam meg. Váratlanul ért a látvány Magyarország szívében, de aztán eszembe jutott, hogy állítólag lassan már idehaza is őshonos állatnak számít ez a nyakas jószág, egyre nagyobb sikernek örvend a (nagy)családi csomagolású tojás-automata.
Egészen addig zökkenőmentes volt az utazás, ameddig Várad után át nem költöztünk apuval egy üresebb fülkébe, ahol egyszem román srác üldögélt, intenzív telefonálgatásba merülve. Mikor a telefonkönyvében szereplő utolsó embertől is elbúcsúzott, felénk fordult a figyelme, és mivel apu egyre álmosabbakat pislogott, rám maradt az a cseppet sem egyszerű feladat, hogy a kérdések özönére válaszoljak és megadóan bólogassak a mondanivalójára. Mint kiderült, egy ifjú tanügyi kádert vetett a sors az utamba, határozott elképzelésekkel az élet miértjeiről, akit rettenetesen érdekelt a külföldi továbbképzések útja-módja, tehát sehogy sem sikerült megúsznom az oly egyszerű "igen, nem, talán, egyetértek" kulcsszavakkal. Szerencsére a nyelvtudásom meglepően aktiválhatónak bizonyult, csak a doktori tanács lefordításánál éreztem, hogy ha megfeszülök, sem jut eszembe a román megfelelője.:) Belegondolva, szerintem még soha életemben nem voltam rákényszerülve, hogy ezt a fogalmat államnyelvre fordítsam, ezek szerint tehát a meszesedés és tömeges információ-felülírás mégsem öltött még fenyegető méreteket.:)
Persze a gyötrelmek itt még korántsem értek véget, Kolozsváron ugyanis felszállt ezúttal egy székely srác, akinek a szavait még annyira sem értettem, mint az épp vacsoraszünetet tartó tanügyi káderét. Az akcentussal még csak megbirkóztam volna, de a félig kinyitott száj és hadarás már túl soknak bizonyult az éjjel 12 órai agytevékenységemnek... kicsit süketek párbeszédét folytattunk, ő mondott valamit, én visszakérdeztem, vagy végül már azt sem, csak próbáltam olyan választ adni, ami esetleg még passzolhat is az általam feltételezett kérdésre...
Ilyen kommunikatív ismeretlenekkel már rég nem hozott össze a sors... Vagy csak elszoktam volna kicsit az itthoni közvetlenségtől és nyílt érdeklődéstől...?
Itthon pedig a reggeli napsütésben boldogan bújtam be az ágyikómba, hogy az éjszakai fáradalmakat mihamarabb kipihenjem.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése