Heuréka !!

Kevesen tudják az ismerősök közül mi is annak a titka, hogy eddig egyből vettem az akadályokat... na jó, leszámítva azt, hogy a fél szülővárosom nekem szorított a vizsgák előtt és szegény szüleim is "azokon a napokon" a szokásos 1/perc helyett legalább 10/perc frekvenciával gondoltak rám, borzos hangulatban. És persze a Jóisten érdemét sem akarom kisebbíteni, de volt még egy tényező, s az bizony a szerencsekő volt, amit anyumtól és a gyerekkori jópajtástól kaptam egyszer, valamikor, ezelőtt jópár évvel. Érettségitől elkezdve anatómia vizsgákon át, endó, angol nyelvvizsga, és minden egyéb szörnyűségben és picivel kevésbé szörnyűségben velem volt, lógott a nyakamban. Az utolsó téli szesszióm után egy fura hangulatú pillanatomban elképzeltem, hogy ha majd lesz egy szeleburdi kislányom, mint amilyen az anyja, akkor majd érettségi előtt neki ajándékozom, hogy a továbbiakban segítse őt, ha nem is tanuláspótlóként, hatalmas csodákat téve, de maga a tudat, hogy az anyukájától kapta, aki pedig szintén az egyetlen drága édesanyjától.
Pár nappal a szép gondolat megszületése után, hogy a történet izgalmas maradjon, a kő természetesen eltűnt... És nem találtam sehol, sem otthon, sem a bentlakás-szobában és végül szomorúan búcsút intettem az álomnak, és nekifogtam kiképezni egy új szerencsekövet. És még egyet a biztonság kedvéért cserealkatrésznek. Ezeket is szülinapomra kaptam, a szüleimtől, szóval minden adott volt, hogy becsületes, szorgalmas, kötelességtudó szerencsekő váljon belőlük. Közegészségtan vizsgán beváltak... Járványtanon dettó... Fertőzőn, nőgyógyászaton és családorvostanon még túl is teljesítettek, a betegekkel is tudtam kommunikálni, a jó jegy is összejött.:) Szóval meg voltam elégedve velük, csak épp hiányzott belőlük a másik kő régiségének, közös kalandozásainknak varázsa...

Már teljesen le is mondtam az ametiszt kövemről, amikor ma a szobámban, az újságoktól visszahódított területek egyikén megpillantottam békésen összetekeredve. Jó színben volt, látszik, hogy kipihente magát az elmúlt fél évben. Ideje tehát újra akcióba állítani, itt a licensz és az álomvizsga dolgozat megvédése, nem fogunk unatkozni... csak valami zsebes kosztümöt kell keressek, 3 lánc csak nem lóghat egyszerre a nyakamban... és mindegyik a szivárvány különböző színeiben... :)

És mivel ilyen szépen felszerelkeztem kövekből, most már készen állok 3 leánygyermekre is, mindenki kaphat majd a családi áldásból, anyai szeretetből... Ha a leendő férjem bevállal 2 szülést, én egyet ezer örömmel... hoppá, s a fiúkról még szó sem esett...
Hajaj...

3500 forint

... avagy mese arról, hogy az életben vannak meglepő és mulatságos véletlenek.

Pár napja épp azon filóztam, hogy lassan lejár a T-Mobilos kártyám és milyen kár lenne, ha veszni hagynám azt a 250 forintot, ami még rajta van, szóval jó lenne feltölteni. de hogyan is? Hűséges jóbarátom, aki ebben eddig segítségemre volt, épp Drezdában készíti az n+1-edik fényképét a város nevezetességeiről, nekem pedig itthon, szíp Erdélyországban nemigen van lehetőségem rá. Azért gondoltam, hogy bekapcsolom a mobilt, ami parlagon hever június vége óta és megpróbálom kibűvölni valahogy belőle azt az információt, hogy mikor is jár le a kártya "szavatossága". Egy beérkező SMS hangja fogadott, amikor megnyomtam a naaagy piros gombot, de meglepetésemre nem a szokásos "üdvözöljük Romániában, ezeket és ezeket a gombokat nyomkodva ezeket és ezeket az információkat tudhatja meg" szöveg fogadott, hanem egy tiszteletteljes köszöntés és az a kérés, hogy mivel véletlenül az én kártyámat töltötte fel 3500 forinttal, ezért legyek olyan kedves és töltsem fel az ő kártyáját is ezzel az összeggel. Szóval megmenekült a 250 forintom. Hát nem nagyszerű? :))

Én pedig írtam egy SMS-t a jó öreg Orange-es számomról, hogy erdélyi egyetemista vagyok, aki legközelebb októberben utazik Magyarországra és akkor majd feltöltöm a kártyáját...

Hogy meg fog lepődni valaki októberben, hogy tényleg kap 3500 HUF-ot... Remélem legalább annyira kellemesen, mint én pár napja. Mert nagyon jó érzés.:)

A mű elkészült...

... az alkotó azóta álmos...

Bármilyen hihetetlen is, de határidőn belül leadtam az álomvizsga dolgozatomat... méghozzá nem is a legeslegutolsó pillanatban, mert délután kettőig lehetett hivatalosan (khmm, khmm...) bevinni az egyetemre, én pedig lazán déli 12-kor megjelentem vele. Na nem mintha bárki is értékelte volna ezt a teljesítményt, sehova sem vezették be az időpontot, sem egy aláírás, sem célfotó, csak annyi, hogy hagyjam ott az asztalon, ők majd odébbteszik... hát én ezt is örömmel megtettem, csak már ne lássam többet. Pedig a külseje igazán szépre sikeredett: sötétzöld borító, enyhe erezett mintázattal, a szöveg pedig ezüsttel - mint idehaza a fenyvesek. A tartalma... hát ahhoz inkább nem fűzök kommentárt. Maradjunk annyiban, hogy az én művem. "Csúnya vagy, de én szültelek"... :)

Tehát nem maradt más hátra, mint megírni a Power Pointos bemutatót a dolgozat megvédéséhez, valamint a felkészülés a licensz tesztre. Ami a szeptember közepi csodálatos őszi napokat fogja kicsit megnyomorítani... na de hol lenne az öröm a szenvedés nélkül...? A szenvedés már garantált, román szaknyelven megírni a bemutatót valamiről, amiről magyarul is nehéz írni, és ezt még el is mondani... ez már felér egy becsületes lelki katarzissal. Alig várom... mármint az örömöt... :)

Ma amúgy Szandit támadt kedvem hallgatni, ez azt hiszem a szellemi leépülésem egyik mérföldköve... fel is másztam a dc++-ra, letöltés ezerrel (na jó, ezt törjük kb 960-al s akkor megkapjuk KiB/s-ban a reális sebességet..), s meghallgattam az első számot, amit letöltött. Fantasztikus. Tisztára utazás a múltba érzés volt, emlékszem, hogy ezt a számot még az International kazónkon hallgattam unos untig, miután kb. 10-12 éves szülinapomra megkaptam az első kazimat (én Szandit, bátyó Homonyikot:)) ). Eredmény: jobban tudom még most is ennek a két kazetta dalainak a szövegét, mint a román himnuszt... pedig azt is tanultuk jópárszor... talán ha lenne benne egy kis gitár, meg dob, meg vidám női hang vagy rekedtes férfi... azt hiszem, hogy a hosszú távú memóriám mind ilyesmivel lehet tele... meg a Freddie Mercury eredeti kazi dalaival. Meg a bölcsőde étkezdéjének a függönyéről alkotott első benyomásaimmal. És még sorolhatnám...

Szandit persze ezután a szám után lecseréltem Republic új albumára, de az viszont még emlékeket sem idézett fel és nem is az az elsöprő siker (micsoda meglepetés...), szóval Szandi első száma maradt a nap meglepetése.:)

Talán itt szúrtam el az egyetemi tanulásomat, azt, hogy az információk 75-80%-a már feledésbe merült és a legmélyebb hipnózis sem hozhatná fel tudatalattim legsötétebb bugyraiból... pedig igazán megpróbálkoztam a technikával a szövettan vizsga előtt. A zsírsejtekről felolvasott és rögzített szöveget hallgattam útközben, vonaton, üzletben s annyit értem el vele, hogy kiábrándultam a saját nyári hangomból. Amit teljesen másnak képzeltem el a csupán csontos vezetésem által gerjesztett hangképzet alapján... talán ha tettem volna egy kis háttérzenét... most azt is utálnám...:) Minek megfosztani a zeneszámokat eredeti szépségüktől...?

És megint sikerült egy se füle se farka bejegyzést gyártani...de ilyenkor már lusta vagyok frappáns szöveget kigondolni végszóként... szóval ma sem keltem fel hiába ezek szerint.:)

Kortyolgatok

... egy pohár bort, és nem esik jól... úgy tűnik mégiscsak alakulóban van az a nyomorfekély... pedig igazán nem stresszesebb az életem mostanában, mint mondjuk ezelott 5 héttel... sőt... talán még lazább is.

Már csak 20 oldalam van hátra az 50-ből az álomvizsgámból és akkor koncentrálhatok végre valami fontosabbra is... pl a licenszre... vagy egy szép 6000 forintos könyvre a polcomon, amit nem ártana betéve tudni, mire megkezdem kutatói pályámat... és persze még ott van a másik könyv is, ami hűségesen elkísért annyi utam során, többet utazott, mint jónéhányan szülővárosomban... a környező falvakról nem is beszélve. És még mindig csak a 70. oldalnál tartok... Kb negyedszer... a bevezető már egészen jól megy.

Hát akkor munkára fel, várnak rám otthon a vírusok, olyan kis jópofák, ma találtam pár képet róluk.

Csak az a kár, hogy egy általam elég kevéssé ismert nyelven kell értekezzek olyasvalamiről, amihez kicsit sem értek.

Ez akkor baj...?

Áramszünet

Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...

Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...

Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)

Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)

Egri csillagok

Lassan ideje a bűvös 61. bejegyzésnek, lehetőleg még mielőtt leesne az első hó... ami már nincs is olyan messze, 4 hónap és egy újabb évet köszönthetünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma az egyik haverem lelkesen megkérdezte, hogy akkor hova megyünk szilveszterezni, lehetőleg idén először együtt a nagy társaság... először csak elmosolyodtam a buzgalmon, aztán nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy a 2006-os év nagyon is távozóban van és nekem még annyi rengeteg dolgot el kell intéznem... egyetemizmusból kilábalás (lásd egy becsületes államvizsga dolgozat plussz licensz), fájdalmas hazapakolás, még fájdalmasabb újra összepakolás és utazás az ismeretlenbe, utazás egy még mindig elég idegen helyre... ahol fénysebességgel be kell illeszkedni és neki kell fogni a tudományos munkásságnak, hogy jövőre ne veszítsem el testsúlyom több, mint 10%-át a nullkalóriás diéta miatt (ami köztudottan veszélyes). És akkor ott a Mikulás, amit rajtam kívül senki nem ünnepel majd, és ott a Karácsony (amit remélem, hogy azért mások is...), Szilveszterre pedig már úgy néz ki, hogy alakul is a program. Persze csak ha összeverődünk országhatáron innen és túlról.

Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...

Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))