Egri csillagok

Lassan ideje a bűvös 61. bejegyzésnek, lehetőleg még mielőtt leesne az első hó... ami már nincs is olyan messze, 4 hónap és egy újabb évet köszönthetünk. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma az egyik haverem lelkesen megkérdezte, hogy akkor hova megyünk szilveszterezni, lehetőleg idén először együtt a nagy társaság... először csak elmosolyodtam a buzgalmon, aztán nyeltem egyet, amikor rájöttem, hogy a 2006-os év nagyon is távozóban van és nekem még annyi rengeteg dolgot el kell intéznem... egyetemizmusból kilábalás (lásd egy becsületes államvizsga dolgozat plussz licensz), fájdalmas hazapakolás, még fájdalmasabb újra összepakolás és utazás az ismeretlenbe, utazás egy még mindig elég idegen helyre... ahol fénysebességgel be kell illeszkedni és neki kell fogni a tudományos munkásságnak, hogy jövőre ne veszítsem el testsúlyom több, mint 10%-át a nullkalóriás diéta miatt (ami köztudottan veszélyes). És akkor ott a Mikulás, amit rajtam kívül senki nem ünnepel majd, és ott a Karácsony (amit remélem, hogy azért mások is...), Szilveszterre pedig már úgy néz ki, hogy alakul is a program. Persze csak ha összeverődünk országhatáron innen és túlról.

Ahhoz képest, hogy a szombati Egri csillagok musicalről szerettem volna írni, sikerült egészen bájos kis karácsonyi hangulatot keltenem magamban... Pedig a somlyói nyeregben még csak nem is szemerkélt az eső, nemhogy havazott volna. Gyönyörű csillagos volt az ég, fejem fölött a Nagygöncöl, Isten tudja hol a kicsi (én ugyanis soha nem találom, bármilyen útmutatást szívesen veszek), még a Kassziópeát is felfedeztem. Előttem pedig a színpad... már amit láttam belőle... az elején még volt egy csepp remény, hogy békésen a földön üldögélve nézhetjük végig az egészet, engem pedig különösen vonzott ez a gondolat, miután péntek éjjel le sem hunytam a szemem, hanem egy félszigeti sátorban roptam napfelkeltéig. Persze csak szelíden, öregesen, mint aki csak tévedésből van itt, ugyanis pár nappal azelőtt már vérző szívvel lemondott az élet összes öröméről (és a hetijegyről) és most nem biztos benne, hogy nem csak álmodja-e az egészet... Szóval két darab lábam és jómagam ugyancsak áhítoztunk az ülésre, amiből végül nem lett semmi, mert az első sorok nem ültek le, ennek egyenes ági következményeként a következő X darab sem a hátuknál, így előttünk 20 méterre már csak a nézők feje látszott, színpad egy szál sem. Persze következtek a székelyesebbnél székelyesebb akcentusú beszólások, igazi népi csavarokkal, de a hely szelleme miatt most valahogy nem tudtam szívből élvezni ezeket. Végül felkerekedtünk és megálltunk a nézőtér szélén, ott már senkit sem zavartunk és engem is már csak egészen kicsit zavartak azok a látóteremben megjelenő fejek, amik helyzetem negyedóránkénti változtatására kényszerítettek.
A darab maga nem nyerte el túlságosan a teszésemet. Ha nem olvastam volna legalább 3X a könyvet kölyökkoromban, most csak bámultam volna ki a fejemből összefüggések után kutatva. Így is egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakit nagyon gyászolnak, valaki meghalt, de tippem nem volt, hogy fiatal vagy öreg, nő vagy férfi az illető... a férfi azért csak nagyobb valószínűséggel bírt, ugyanis egy hölgy énekelt naagyon gyászos éneket. Ami számomra egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek. Előadás után muszáj volt megkérdezzem, ki is volt az a bizonyos halott és hát kiderült, hogy Vicuska apja, az öreg Cecei. Hát, én nem szenteltem volna ennek 5 egész percet a 2 és fél órából... Az énekek amúgy nekem vontatottnak tűntek, kevés eredeti dallam és még kevesebb eredeti szöveg, néha szabályosan kínos volt hallgatni. Ezen a darabon kicsit még dolgozhattak volna... mondjuk még 1-2 évet...
A legjobbak a lovak voltak. És a gyertyával a domboldalból érkezők. Számomra ez tűnt a leghatásosabbnak, este, reflektorfényben, illetve a gyertyát hozók esetében annak hiányában. És az előadás visszatérő motívuma: "Tudsz sakkozni?". Amire aztán hazafele menet egyesek nem tudták a megfelelő választ, hogy "nem". Hát igen, saját bevallás szerint a csillagokat figyelték... mind a 25X, amikor a kérdés a darabban elhangzott.:)) Pedig még én is tudtam erre a helyes feleletet...

Mindent összevetve szép este volt, aminek a hangulatán még csak emelt az autókázás és a János Vitéz összes áriája családi vegyeskórusunk előadásában... Szerintem az összes denevér széles ívben elkerülte a Sárgát útban hazafele... és nemcsak a motor zúgása miatt... :))