Azt hiszem több, mint egy év eltelt azóta, amióta utoljára elvették a villanyt a fejem fölül...hajdanán pedig szinte hétköznapi dolog volt... de ilyen érzelmi kavalkádot még egy sem váltott ki bennem, szerintem még az elsőt is megadóbban tűrtem... és így utólag is minden elismerésem petróleumlámpás-korán-este-fekvő-kakaskukorékolásra-kelő őseimé (hogy messzebb ne menjek vissza a múltba), hogy anno el tudták tölteni a napot villany, számítógép és internet nélkül, méghozzá kellemesen és eredményesen. Nekem ma szinte nem sikerült...
Először csak kissé ideges lettem, főleg, hogy épp nagy lendülettel osztottam a dolgozatom statisztikai részét, buzgón fogalmaztam meg románul, hogy miből hány eset az hány százalék, és már nyitottam a számat, hogy tiszta szívből zúgjam a Szomorú alkalom című számot, amikor... egy villanás, és csend lett... és sötét... És ez az állapot így maradt az elkövetkező 3 percben is, tehát ajánlatosnak láttam legalább a szájamat becsukni, már csak az elemi társadalmi szabályoknak megfelelően is.
Anyu is csak ült a másik szobában, szépen csendben, odalett az úszó EB, jött helyette a víz vihar formájában. ELőször csak villámlott, majd dörgött is hozzá nagyokat, 10 perc múlva pedig már nem tudtuk, melyik ablakhoz kapjunk, úgy csorgott be a víz a párkány alatt. És mindezt továbbra is sötétben...
Amikor elült a vihar, hirtelen megint lőn világosság, én persze egyből üdvözült képpel odarohantam a géphez, messenger be, államvizsgadolgi be... azaz messenger csak be volna, ha a net közben nem kóborolt volna el ismeretlen mezőkre, más tájakra... így lemondó sóhajjal maradt a dolgi, winamp be, Szomorú alkalom reload, s már épp megint énekeltem volna, amikor ismét az a jól ismert villanás... és sötétben maradt a ház az elkövetkező 2 órára.
Hihetetlen volt, csak ülni és semmit sem csinálni... az olvasáshoz már gyengék voltak a fényviszonyok, TV néma, számítógép ugyancsak, az internettől lélekben már elbúcsúztam egész hétvégére... Maradt tehát a szobabicikli és a mobilom. A biciklit 10 perc után leváltottam a mobilra, főleg, miután rájöttem, hogy inkább a düh munkál bennem, mint a mozgásvágy. Akkor következett a barátok SMS-ekkel őrületbe kergetése... de ha ők nem is, anyu annál többet panaszkodott rám, hogy mit mind nyomogatom annyit, miért írok már másodszor ugyanannak, miért próbálok bárkit is megcsengetni, amikor a hálózat halott...? Én meg csak nyomogattam rendületlenül. Amikor rájöttem, hogy ideje váltani, mert a nap végére centek nélkül maradok, előkerült a kütyü, bogyókat be és mostmár gyertyafényben hallgattam a kedvencebbnél kedvencebb számaimat. Ákost még csendben, áhittattal, Závodi Gábor - Élj vele boldogan c. számát pedig már teli torokból énekelve. És érdekes módon anyu is ismerte és a lényeget velem énekelte. Tehát fel lehetett ismerni az én előadásomban is...:) Még nosztalgiáztunk kicsit apuval hármasban, aki Závodi előtt már hazaért, Echo, Máté Péter, Évszakok B. Fecó előadásában, beszélgettünk, és amikor már teljesen megbékéltem a helyzettel - felgyúltak az égők, bekapcsolt magától a számítógép. És 15 perc múlva már net is volt, úgy tűnik vannak nálam idegesebb netfüggők is, akik péntek este sem hagyták annyiban az internettelenséget. Isten tartsa meg a jó szokásukat.:)
Hát ennyi lett volna a történet, mostmár minden szép és jó, visszatérhetek a víruskáimhoz, számolgathatom őket teljes odaadással.
Az elmúlt 3 óra alatt pedig arra is rájöttem, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, mert égethetem a lámpát, mérgelődhetek, ha fagy Aliz, és nem az a legnagyobb gondom, hogy hol is tartjuk mi a petróleumot? Hát nem csodálatos világ...? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése