A bűvös hatvanadik...

... bejegyzésemhez érkeztem. Hát akkor gratula magamnak, ki gondolta volna, hogy állhatatlan kis lelkem ennyi kitartásra képes... És elárulok egy titkot... nagy valószínűséggel még folytatódni is fog a dolog, ugyanis megkaptam az értesítést Pécsről, felvesznek PhD-zni attól a pillanattól, amint az ottani dékánbácsiéknak bemutatom a diplomámat.
Ami sajnos feltételez egy diplomamunkát is... és nem csak... például az idei félsziget kihagyását is, ugyanis túl sok minden függ mostmár ettől a papírfecnitől.

És hát Pécs, amint valószínűleg észre lehetett már venni eddigi alkotásaimból, eléggé megihlet minden ott-tartózkodásom alatt... hogy mi lesz itt még az elkövetkező 3 évben...? Jobb nem belegondolni. Sem nekem, sem azoknak, akik ezt elolvassák.:) Mindenesetre kitartást mindannyiunknak és egy jobb egészséget, mint amilyen a mostani... na jó, esetleg egy pont olyant, de rosszabbat semmiképp.:)

Uff, ma valahogy nem megy a befejezés, az ihletet otthon felejtettem, mert ezen a ruhámon nincs zseb. Hát akkor koda nélk

...

Tele vagyok témákkal, épp csak a szavakat nem találom hozzájuk... én, akinek még ahhoz is minimum 5 barokk körmondatra van szüksége, hogy kifejezze, hogy semmi említésre méltó nem történt...
Azt hiszem az utóbbi napok viharos fordulatai kicsit gátlás alá helyezték a beszélőkémet és írókámat, ezért honolt béke és nyugalom ezen a vidéken. Amúgy jó dolog csak ülni Aliz előtt és bámulni a képernyőt, várni, hogy mikor fagy le és kellemesen meglepődni, ha 10 perc elteltével még mindig hajlandó kommunikálni velem és nem burkolózik "fagyos" hallgatásba... Mellesleg ma roppant szeszélyes kedvében volt, ugyanis elfelejtettem magammal vinni a kacsalábát (10 darabos CD tartó) és mostanában csak ezen forogva hajlandó résztvenni a tudományos tevékenységemben. Déli kettőnél tovább nem is bírtam elviselni ezt a "kikapcs-bekapcs-de akkor most miért nem bekapcs, ha én igyekszem bekapcs a kikapcs Alizt" játékot, főleg, miután az agyamra ment egy harmadéves rezis csaj, aki azon sopánkodott fél órán keresztül, hogy egykor nem hagyhatta el a fedélzetet és képesek voltak a nyakába sózni még 12:30-kor egy halotti bizonylatot. És ma már kénytelen lesz lemondani emiatt a napozásról...

Istenem, hogy mennyi kényelmes ember dolgozik ebben az egyetemi városban...

Én pedig kicsit másképp néztem ezután a listámon utolsó előttiként szereplő kisfiú nevére, akiről a sopánkodás alatt derült ki, hogy októberben már nem fogja betölteni az ötödik életévét...

Mondhatom még ezek után azt, hogy nincs minden rendben az életemben...?

Ami szinte kimaradt... A Cím...:)

Ma tudtam le a bűvös nyolcas számú megázást... a helyszín ismét változott, ezúttal a szülővárosomban rendezték át a frizurám azok a csacska kövér esőcseppek, de valahogy nem is haragudtam, mert utána nem kellett menni locsolni a temetőbe... hát nem csodálatos?

Maga a 4 szám zeneszám (Don't worry, be happy, Bonnie Tyler- Have You Ever Seen The Rain és Total Eclipse Of The Heart valamint Elton János- Sacrifice) erejéig történő trappolás amúgy nem is lett volna olyan kellemetlen, még a nyári szandálban sem (legalább megúsztam a zoknimosást is... így visszagondolva ez lehet tehát életem akár legsikeresebb napja is...), ha nincs megfűszerezve 25-30 kiló első(?)osztályú kurzussal, a tetején trónoló Alizzal, egy csipetnyi 38-as túrabakanccsal és a teljes rövidujjú készletemmel, alig használt állapotban, és ezek mind-mind rólam lógtak le, mi a nyakamból, mi a hátamról, mi a vállamról, csakis az erővonalak függvényében... A poén csak az volt, hogy életemben először önként és dalolva akartam taxival hazamenni, a mazochista énem úgy tűnik az egyetemi városban maradt, de hát kiderült, hogy nálunk szombaton, vasárnap és egyéb ünnepnapokon sehol egy kósza easy cab-rider, szóval megspóroltam magamnak azt a horribilis összeget, amit ezért a 3-4 perces útért legomboltak volna rólam. Szülővárosom ugyanis a feneketlen gödrei mellett arról (IS) híres, hogy országos viszonylatban itt kerül a legtöbbe a taxi... na de ma nem nekem.:)

Mi történt még? Hát miután hazaértem, már nem sok. De voltam egy orgonakoncerten a templomban, (temetőlocsolás helyett... na ugye:) ), érdekes volt, behunytam a szemem, eleresztettem magam, hagytam, hogy a zene hasson rám, félálomba ringasson, csupán akkor riadoztam picit, amikor az orgonistának sikerült némi disszonanciát csempészni, akarva-akaratlanul egy-egy műbe. És amikor a 3 tételes mű utolsó tétele előtt nekifogott valaki Fe2+-tapsolni...

Álomvizsgadolgozatilag pedig jelentem, hogy haladtam legalább egy db. 3/4-ed oldalt (másfeles sorközzel:) ), tehát a holnap esti bűvös éjfélig már csak csekélyke 14-et kell összedobjak. Miért is ne lenne meg? Hisz a holnapi nap is olyan jó hosszú...

...legalább 24 óra...

Megint esik...

Zuhog az eső én pedig nagy lazán eljöttem otthonról egy szál lenge nyári ruhában... tehát egy kis kényszerpihenő következik a számítógép előtt az alapítványnál, abba pedig belefér egy kis kényszer-blog is.:)

Pedig mára nem volt betervezve... ahogy a dupla eső sem és a hajnali 10-es tulajdonképpeni felkelés sem (igaz 8kor már egyszer finoman és nőiesen dörömbölt az ajtón az adminő, hogy úszik az alsó szomszéd, de most az egyszer nem nálunk volt a bibi, a kagyló és környéke száraz volt, mint a Góbi-sivatag - és utána olyan jó volt még egy kicsit visszabújni a takaró alá, félálomban vackolódni és nem gondolni semmi konkrétra...).
De hát én tervezek, s a Jóisten pedig május 15. óta most áztat el kb. hetedszer... na de ki számolja...?
Amúgy semmi bajom az esővel, szeretem nézni, szeretek benne állni, ázni, fázni, örül ilyenkor a kis mazochista lelkem.:) És a kedvenc zeneszámaim jelentős százaléka is az esőről szól... Have you ever seen the rain... Egyszer majd készítek egy válogatást, ami ilyen "csepegős" számokból fog állni.
Na de ma akkor sem akarok megázni, egyszerűen csak nem és punktum.:)

És hogy érdekesebb legyen az életem, célt is tűztem ki magam elé erre a hétre. Vasárnap este 23:59:59-ig meg fogom írni az államvizsga dolgozatom általános részét... vagy legalábbis meg akarom írni... meg szeretném... nem ártana...olyan jó lenne, ha...

légyszi légyszi...

Elet(?)kep

Honnan lehet megismerni egy kezdo orvost?- van turelme kedvesen/normalisan elbeszelgetni meg a rroma nemzetisegu betegekkel is...
Folyomanya: eloallhat az az igazan meglepo es folottebb ritka helyzet, hogy etnikumek nem a zsebebol emelik ki a penzt kerdezes nelkul, hanem oda probalnak becsusztatni, hogy a kisasszony vegyen ra maganak valami finomat...

Olaszország-Németország 2:0

Hát igen.. érdekes meccs volt... mindenféle szempontból. Az egyik pl az, hogy víztől csöpögő hajjal néztem végig, vacogó fogsorral, mert kitaláltuk a szobatársammal, hogy ússzunk egyet még a medencében mielőtt megkezdődik. Nem bántam meg, az az 5 részleteiben leúszott hossz kellett az izmaimnak, mint az arizonai sivatagnak a monszun... persze pont akkor, amikor én ott tartózkodom...:)
A folyóparti kocsmaféleség szabadtéri részén persze már nemigen találtunk olyan helyet, amiről tökéletes kilátás nyíljon a kivetítőre, így az első félidőt úgy néztem végig, hogy most látom a labdát az oszloptól, most nem, most megint látom, most meg mi a csudának álltak meg pont az oszlop mögött a támadók, nem pihengethetnének mondjuk 5 centivel arrébb...? Hát igen, néha még egy épület tartóoszlopa is bosszantó tud lenni, főleg, ha pont az én orrom és a kivetítő között tartózkodik egy kritikus időpontban...
A második félidő már sokkal kedvezőbben alakult - na nem a játék szempontjából, mert mintha az olaszok kicsit kifáradtak volna, sokkal kevesebbet támadtak, a nagy helyzeteiket sorra kihagyták - de közben mi is helyet változtattunk, meghívattuk magunkat egy paddal hátrább, de a bosszantó oszlop takarásából kikerülve. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy aki meghívott, az történetesen a németeknek drukkolt és a második félidő alatt lezajló beszélgetésből az is kiderült, hogy a magyarországi politikáról nincs nagy véleménnyel (mondjuk arról én sem...), de a jobboldalról is az a véleménye, hogy szemfényvesztés, amit csinálnak - a MIÉP-et hozta fel példának... Én csak annyit mondtam neki, hogy lehet, hogy a jobboldaliak sem gondolnak mindent úgy, ahogy állítják, de mégis inkább az a baj, hogy a baloldaliak pedig mindent (főleg a lükeségeiket és rólunk alkotott, népagymosó dumájukat) véresen komolyan gondolják.
Na de szerencsére a politikát hamar ejtettük, a vereségét (vagyis a német csapatét) aránylag jól viselte, csak azt a barackot tudtam volna nélkülözni, amit a meccs végén jóindulatúan a fejem búbjára nyomott... Csak tudnám, miért váltok ki mindig ilyen barackosztogató és nyakászó érzelmeket az emberekből. Talán az arckifejezésem az oka. Ideje kicsit fejleszteni a tiszteletet-parancsoló rengetegsokmindenttudó (csak jól titkoló) mimikát...

... mert a barackot csak enni szeretem.

Sikerélmény:)

Ma a klinikára menet a bejárat előtt arra lettem figyelmes, hogy egy pizsamás férfiember felém fordul, kitárja a karját és mondhat valamit, mert mozog a szája... nosza ki a bogyót a fülemből és szerencsére megismételte a kedvemért a mondanivalóját, mely szerint (egy fél fejbiccentéssel a napsütkérező hölgybetegek felé) sértődés ne essék, de én (mármint jómagam, Cserebúú és báá) vagyok a legszebb kisasszony az egész klinikán.
Valószínűleg az első emeleti pszichiátrián kezelhetik az illető egyént, de az én szememben ez nem rontotta a közlemény értékét és hiuság ide vagy oda, de jól esett.:))

Erről pedig eszembe jut az az eset, amikor egy idős hölgybeteg (akit pár nappal azelőtt kérdeztem ki) világosított fel róla, hogy pont úgy nézek ki, mint a Bűvöletben a szülész-nőgyógyász (brr..) doktornő, aki el akarja csábítani a főorvost (hmm, hmm...:) ), olyan kis kedves az arcom is és a hajam is nagyon hasonlít. És hogy amikor beléptem a kórterembe, akkor azt hitte, hogy személyesen ő jött el ide Erdélybe... Hát ez ugyan sok információt nem nyújtott első hallásra arról, hogy milyennek látnak a betegek, ugyanis egy rész nem sok, de annyit sem láttam a fent említett sorozatből, de amikor elmondtam otthon a szüleimnek, akkor megnyugtattak, hogy van nála antipatikusabb emberke is a sorozatban és hát igazán nem tehet róla, hogy a főorvosnak egyelőre még nem ő kell.. de majd biztos az is kialakul idővel... meg hogy nem is néz ki olyan rosszul, nem egy két-tömbháznyi alak, a jeleneteiben mások is odaférnek a képernyőre...
Na ezt én így el is felejtettem, vagy 2 nappal később bőszen klampíroztam a billentyűzeten, amikor anyu áthívott a másik szobába, hogy megmutassa "élőben" is a doktornőt. Hááát... I wish I looked like her... :)) De a sorozatot továbbra sem nézem.:)

Summa summarum: rengeteg érdekes dolgot meg lehet tudni a betegektől, úgy róluk, mint magamról. És szentül meg vagyok győződve, hogy a napi 2-3 órás beszélgetéseinkből én nyerem a legtöbbet. És nem csak bókok szempontjából...

Mondtam már, hogy....

... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?

Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)

Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.

Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.

Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…

Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?

Hetek múlva...

Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!