... imádom Pécset?
Tegnapelőtti találkozásunk is emlékezetes marad, nem hiába szól bejegyzéseim jelentős hányada életem ott töltött napjairól... Teljesen jelentéktelen okból utaztam le most oda - épp csak további sorsom függött attól az interjútól, amit csütörtök délután 2-től kellett volna megejtsek... Persze a változatosság kedvéért most sem mehetett minden túlságosan simán, másképp mivel is bővíteném bejegyzéseim számát?
Addig még nem is volt semmi baj, ameddig eljutottam a fent említett településig. Leszámítva persze azt az aprócska tényt, hogy másfél nappal előtte tudtam meg, hogy nem lesz, ahol aludjak az ókori keresztény sírkamrák városában, ezért a tervezettnél fél nappal hamarabb kellett útnak induljak. Ennek azért meglett a következménye, pl. elfelejtettem befizetni a bentlakást a magam és szobatársam számára, akit emiatt a bentlakást bőszen védelmező és igazgató adminő egyből fekete-listára tett és meg akart büntetni... emellett pedig éjjel egykor, kemény félórás csomagolás után indultam útnak, hogy a magyarhonban ritkaságszámba menő édességet szállást biztosító rokonaimnak beszerezzem és azt is valahogy begyömöszöljem a hátizsákomba. De a kedvenc hidamról készített képek a Dunáról, a hajókról és a várról a fővárosi alkonyatban, majd leszálló estében szinte mindenért kárpótoltak... :) (A szobatársamat nem biztos...)
Pécsre megérkezve egy 3 órás full extrás szaunás intercity-s út után kiderítettem, hogy létezik egy közvetlen buszjárat is az állomás és az egyetem elméleti tömbje között... természetesen azonnal ki is kellett próbáljam, elvégre a változatosság gyönyörködtet, és szép is volt az út, csupán akkor kezdett ráncolódni a homlokom, amikor egyre gyorsabban egyre jobban elsötétedett az ég... Amikor a végállomáson, az elméleti tömbtől 350 méterre leszálltam, már kész alkonyzónában éreztem magam… amit az arcomba csapó, egy udvarról felkapott homokkal teli szél csak fokozott, amikor megcibálva a copfomat a szememet is ellátta némi kikönnyeznivalóval.
Az első esőcseppek csak 50 méterrel a homokzuhany után kezdtek potyogni… ekkor kicsit szaporábbra fogtam a lépteim, már amennyire térdig érő szoknyában és számomra a trappoláshoz kissé magas-sarkúnak tűnő szandálban lehetett. Mire hátulról bekanyarodtam az egyetem udvarára, akkora zuhé támadt, hogy a kosztümöm árnyalatot váltott. Épp ezért nagyon megörvendtem az első fedett terasznak, amiről aztán a több, mint félóra kényszerpihenő alatt kiderült, hogy a központi gyógyszertár… és hogy a velem szemben levő épület, amit a mostmár jégesővel társult felhőszakadás helyezett elérhetetlen távolságba, nem más, mint álmaim színtere, interjúm megjelölt helye, a főépület.
Elég érdekes érzés volt állni a jégesőben egy üveggel fedett terasz alatt, nem hallani szinte még a saját gondolataimat sem a csattogó kopogástól, a percenkénti villámlástól és dörgéstől és a fákat csavargató szél zúgásától, egyik kezemben a mobillal, tehetetlenül követve az idő múlását, másik kezemben egy medállal, amit még a szüleimtől kaptam 3 évvel ezelőtt szülinapomra és amit idén önkéntesen neveztem ki szerencsekőnek és „teszteltem le és túráztattam be” számos második féléves vizsgám alatt. Azt hiszem, most először tudatosult, mennyire komolyan is akarom ezt az egészet, a kutatást, a 3 év elvárásokkal teli intenzív munkát, azt, hogy én is ezen a nyugat-európai színvonalú klinikán és intézetben tanulhassam meg hivatásom minden csínját-bínját. Annyira komolyan, hogy amikor már csak 3 jégszem esett egy autószélvédőnyi területre, a publikációmhoz szükséges, a jelen helyzetben legkevésbé fontosnak tűnő papírokat a fejem fölé emelve, előbb bokáig érő sárban, majd bokáig érő, az úton széles patakban folyó esővízben rohantam a főépület bejárata fele, amikor az óra végül 13:35-öt mutatott. A hajamból vékonyka patakokban folyt a víz, a válltöméseim kissé súlyos érdemrendként nyomták gyenge vállaimat, tehát ideje volt eltemetni a hűvösen okos benyomás keltés tervét. B tervem nem igazán volt, esetleg annyi, hogy nem szégyenben maradni a profom előtt, aki végülis nem érkezett meg, egyedül kellett kiállnom a Doktori Tanács tagjai elé(miután 20 percet vártunk a "hozzámtartozókra"), tehát ha úgy vesszük, legalább ezt sikerült 100%-osra teljesíteni. Igazából nem tudom, mennyi időt töltöttem bent, nem is annyira tudományos témákról zajlott a párbeszéd, mint hülye adminisztrációról, eredmény pedig „hetek múlva várható”. Vajon a másfél hét is már hetek? Hát a 2 hónap…? A pontjaim az ott dolgozó kedves hölgy szerint elegendőek arra, hogy ősztől ott sírjam ki a két szép szemem és ne itthon rontsam statisztikákkal, de a végső döntést úgyis azok a komoly bácsik hozzák meg, akiknek legnagyobb gondjuk nem az volt, hogy én elszántan ott akarom folytatni a tanulmányaimat (mint ezt végül meg is jegyezték, pedig nem is látták a „vadvizi- és terepfutásomat”) és hogy ezt a rengeteg energiát hogyan aknázzák ki, hanem holmi ösztöndíjas dolgokkal jöttek, ami pedig engem kellene inkább izgasson és nem őket…
Hát akkor mi marad hátra…? Mondjuk nekifogni az államvizsga dolgozat megírásának… és készülni a licenszre… mert hát megszoktam már, hogy az energiámat mindig a legközelebbi megmérettetésre összpontosítsam, minek forgácsoljam szét azt a kevéske koncentráló képességemet?
Hetek múlva...
Hát akkor addig is Isten hozott, hormonkám, éljen a statisztika program!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése