egyperces

Ha nem tudnám, hogy a szüleim is belekukkantanak néha a blogomba, akkor lehet, hogy szabadon engednem egy kicsit az indulataimat és nem csak egy irgum-burgumba összefoglalva. Néha annyira a nyelvemre kívánkozik az ejnye-bejnye is....

Még egy hosszú este, még egy kis bosszankodás a TDK miatt, de jövő héttől (egy darabig) legkésőbb 11-kor irány az ágy. Csak már ott tartanék, kevés nagyobb büntetés létezik számomra, mint hallgatni szobatársaim egyenletes szuszogását és közben püfölni Alizt álmosan, fájó szemmel és vérző szívvel.

Ha ma éjjel megint lefagy a Power Point, azt hiszem ALiz kipróbálja a zuhanórepülést. Mert nem vagyok hajlandó minden slide-ot kétszer újraírni... ahhoz túl rég nem aludtam már 7 órát egyhuzamban...

Baglyom-baglyom, mondd meg nékem

Éjjel 3-ig statisztikáztam, mindent összevetettem mindennel, a semmit a sokkal, a kicsit a kevéssel, diagnosztizáltam, ásítoztam, kávét ittam, szomjas lettem, a többiek mind aludtak és amikor megfájdult végül a szemem, felmerült bennem a kérdés: biztos ez az, amire nekem szükségem van?

Túl komolyan veszem, hogy mi is akkor a beteg diagnózisa? Félek kijavítani, hogy nem az, amit egy nálam tapasztaltabb, de a témában talán nem ennyire nyakig merült ember állít már vagy 3 éve, pedig tudom és érzem, hogy ez így nem jó, ez így nem lehet... és ezzel töltöm a napjaimat... hogy a jelen pillanatban szinte luxusnak számító alapossággal megrágjam olyan betegek sorsát, akikkel soha nem találkoztam és soha nem is fogok, eldöntsem, hogy még erre is szükségem lenne, hogy egészen biztosan állíthassak valamit, az sem ártana de ezek hiányában is muszáj kijavítanom, mert... csak...:)

Remélem egyszer még hasznát veszem ennek a szőrszálhasogató magatartásnak... addig is- ideje megint visszatérnem piti kis dolgozatom piti kis kérdéseihez.

Csak ne lennék ilyen álmos...

Hit

Két hete ismét hiszek a Mikulásban... mi mást is tehetnék, ha minden reggel, gyakorlatra száguldva szembejön velem a mogyorós-mazsolás-tökmagos üzlet előtti útkereszteződésben.:) Kicsit más, mint ahogy kölyökkoromban elképzeltem, de akkor is tudom, hogy ő az Igazi és Egyetlen: vörös haj, szakáll és bajusz, az arca kerek és mindig jóságosan közömbös arckifejezés van rajta (hiszen nincs ahonnan tudja, hogy minden reggel magával az Örök Gyermekkel találkozik), fekete-sárga kabátja van, messze van még december, kímélni kell addig a piros munkaruhát és az a kedves kis sörpocak... Nem is sejti, de minden reggel megajándékoz a Mikulás és Karácsony hangulatával, eszembe jut a tavalyi év, az együtt töltött ünnep, az ajándékok... és egy másik ajándék, ami még mindig ott lapul a szekrényem mélyén, gazdira várva, amit még az Államokból hoztam, de aminek az eljövendő tulajdonosa még nem tud ajándékot elfogadni, én pedig nem akarom elhomályosítani annak az örömnek az emlékét, ami akkor fogott el, amikor megláttam ott, a sok izémizé között és tudtam, hogy meg kell vegyem. Persze az is lehet, hogy örökre nálam marad. De az sem baj, én is szeretem az ajándékokat, miért ne lephetném meg saját magam... vele... :)

Kedves Mikulás, holnap sajnos nem találkozunk, mert fontosabb dolgom lesz, mint gyakorlatra menni, de azért remélem, decemberig még össze futunk valahol, beülhetnénk mondjuk egyet beszélgetni, elmesélhetnéd, mit csinálsz, amikor még nem kezdődik meg a szezon, mik a legextrémebb kívánságok, amikkel eddig szembesültél, és esetleg feljegyezhetnéd valami biztos helyre, miket kellene nekem idén elhozzál. Készülj fel, hosszú lesz a lista. :) Hűséges híved, Én.

Na szóval

Huhh, milyen rég nem írtam... és mennyire nincs is rá kedvem meg időm. Pedig mennyi minden történt az utolsó bejegyzés óta... romantikus órák az orvosi szobában az esti holdfényben, csak én meg a szétszakadozott kórlapok, és Aliz, amint épp traktort játszik... egy újabb adrenalin zuhany, aminek minden microgrammját éreztem végigsuhanni a gyomromon, a gyomorszájtól a gyomorcsukóig(?) (abban biztos vagyok, hogy latinul pylorus-de ki emlékszik rá magyarul, rég nem beszéltem ennyire részletesen az előbb említett szervről), utoljára kb 1-2 éve éreztem, szinte már hiányzott... És ez mindössze egy kis optikai csalódástól... hihetetlen dolgokra képes az emberi szervezet.:)
És ott volt a székelyudvarhelyi 2006 március 15, zászlókkal és a kezdetben ismeretlen, de jó kis társasággal, a szüleimmel való futó találkozással, az éjjelbe nyúló politizálással és a kínos erőfeszítéssel, hogy ne csak a saját véleményünket hangoztassuk és próbáljuk meg a többiekre ráerőltetni, hanem a másikét is hallgassuk meg.

Első találkozás az Exittel, nem hinném, hogy történelmi pillanat volt, azt hiszem a csütörtök estéim ezentúl még az átlagosnál is nyugisabban telnek majd, mert nem lesz bennem az a nyugtalanul motoszkáló hátsó gondolat, hogy "hej, ha én is köztetek lehetnék"...

Megint elszállt a cseppnyi lelkesedés, biztos visszajön majd, ha egyszer végre alaposan kialszom magam, lejár a TDK, befejezem az államvizsga dolgozatot, megtudom végre, kb. hogyan alakul majd az elkövetkező 1 évem, stb stb. Na jó, azért hamarabb fogok írni, mint ahogy mindez beteljesül...:)))

Első nap az iskolában

Tegnap megtartottam életem első óráját... na jó, igaz, hogy csak az első félóra volt, mert egy évfolyamtársammal ketten léptünk a XI.A osztály elé, de akkor is, 25 percet folyamatosan beszélni (és előtte az óra első részében a Nagy Rózsaszín Műanyag Bábut élesztgetni) eléggé kimerítő volt.
És egy év óta először ismét hallottam, amint egyenletes, de kissé gyorsabb ütemben, dobol a vér a fülemben. (komolyan nem verset akarok faragni, véletlen egybeesés a szóvégi összecsengés:) )
Végül is egész jól sült el, belefértünk az időbe, elárasztottuk szegény diákokat az információk halmazával és közben azért szórakoztak is az általam a Power Point-os bemutatóba bevágott képeken. Hiszen erről szól az egész: játszva tanítani és tanítva játszani. El sem tudnám képzelni, hogy valaha úgy tarsak órát bárkinek, hogy felolvasom egy papírról a mondanivalómat. Még akkor se, ha tudom, hogy előtte 2 napon keresztül éjjel 2-kor kell lefeküdjek a power pointos bemutató készítése miatt (mint azt most is tettem). De azért annak is örvendek, hogy hosszú ideig ez volt az (első és) utolsó tanításom, magyarul szinte poénos megtenni, de ugyanez románul azt hiszem véres kínszenvedés lett volna. És az én kis világomban magyarul tanítani sajnos nem lehet... legalábbis nem az első 30 évben. Utána meg már kinek van türelme holmi taknyos gyerkőcökhöz (akik teljesen véletlenül orvostan- vagy egyéb ilyen finomság-hallgatók).

Szóval ezt is kipróbáltam. Mint a filmezést.:) És még sokminden van a nagyvilágban, ami folytathatja a sort. De csak szépen, ügyesen, apránként...

Hát akkor: "Kérem a következőt!":)

Hópelyhek az arcomon

Ma csodálatosan havazott, amikor vásárolni indultam. Hatalmas hópelyhekben hullott a hó, alig láttam, amikor 1-2 a szempillámra esett és sehogy sem akart elolvadni.:) Annyira szép volt a fehérbe öltözött kisváros, amit huszonpár éve otthonomnak nevezek és ami még mindig képes arra, hogy mosolyt csaljon az arcomra, amikor egy rácsról, ablakról, gödörről, kerítésről gyermekkorom bohóságai jutnak az eszembe. És sehol máshol nem fogok találkozni a régi tanáraimmal, akik egyik találkozástól a másikig szinte semmit sem változnak és akik minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy most hányadéves vagyok és a válaszom alapján döbbennek rá, hogy az idő kegyetlenül múlik, és nemcsak felettem...

Észrevétlenül lopta be magát a szívemben ez a kis porfészek, épp ezért fog egész életemben kísérni és kísérteni... az ilyen fajta szeretet a legszívósabb, legmaradandóbb, mert a hibáival, gyarlóságaival (és erényeivel) együtt vagy képes elfogadni a másikat...

Nem árt tudni/tudatosítani :)

Pablo Casals: Te vagy a csoda

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettõ meg kettõ az négy, és Párizs Franciaország fõvárosa.
Mikor tanítjuk meg õket arra, hogy mik valójában?
Mindegyikünknek azt kellene mondanunk:
- Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelõtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod.
Lehet belõled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnõsz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad?
Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük.

ZzZzZz

Teljesen úgy érzem magamat, mintha most, az utolsó félévben az oviba nyílna az egyetem kapuja: reggel 8.10-kor névsorolvasás, késés esetén ejnye-bejnye, a nemkötelező kurzusokon felolvassák mind a százakárhány nevet és beleszámít a jelenlét a végső jegybe... a ballagás időpontja percről-percre változik, még szerencse, hogy csak 365 nap van idén, mert már kb. a 20. variánsnál tartunk... remélem az államvizsga dolgozat megvédéséig csak elballagunk, de ha nem, az sem tragédia, én igazán ráérek. De akkor már kérhetnék dupla bankettet? Olyan rég nem tettem a lábamat zajos helyre...

Álmos és emiatt (vagy enélkül is?) nyűgös vagyok... pedig végre hazakeveredtem, megvolt a szokásos puszi és vitatkozás a szülőkkel. Holnap tehát foghatok neki a munkának. Kész listám van az elkövetkező 2 napra, kár, hogy mindkettő csak a szokásos 24 órából áll. Mert így vagy az alvás sínyli meg, vagy a szerdai tanításom (XI. osztály... brrr, azok már többet tudnak a nagybetűsről, mint én), vagy mindkettő. Remélem belátható időn belül ez lesz az első és utolsó. Kinek van most türelme az emberekhez? Én már csak aludni akarok... és aludni... és aludni...

... és nem gondolkozni a holnapokon.

Mostanában

... mindenből kimaradok... és nem csak az egyetem és a vizsgák miatt (pl a ma esti buli és bóléivászat emiatt úszik), hanem egyszerűen csak nem akar jól kijönni a lépés. És nem tudom, hogy miért van ez így. Miért van másoknak mindenre ideje, és miért nincs nekem? Miért szorulok ki egyre jobban a barátaim életéből? Miért szerencsétlenkedek annyit, mint ritkán eddigi életem során? Miért pályázok meg olyan ösztöndíjakat, amiket még nem hirdettek meg? Miért érzem minden este lefekvés előtt, hogy jobb lenne elásni magam és ezáltal megkímélni a további kínos jelenetektől...? Miért érzem úgy, hogy mindenkinek van valakije akivel tökéletes harmóniában élhet, csak nekem nem? Miért vagyok képtelen normális emberi kapcsolatokat kiépíteni és miért érzek ellenállhatatlan vágyat lerombolni a meglevőket?

Miért, miért, miért....?

Azt hiszem, közeledik a tavasz...