Szünetek és emberek

Kicsit hosszú szünet volt ez az első próbálkozás óta... valahogy úgy éreztem, hogy ha már belevágtam a blogírásba, akkor már felelőséggel tartozom érte... mint a kisherceg a rózsának és a rókának aKit megszelidített. És akármit nem írhatok bele. Ezért gyűltek csak otthon, a kis lapin a bejegyzések, amiket azután mégsem ítéltem kellően intellektuálisnak és sokatmondónak ahhoz, hogy publikáljam... de most hirtelen, Tátrai Band hallgatása közben a neten böngészve rádöbbentem, hogy miért is ne, ez is én vagyok, a későn jött felismeréseimmel és apró lükeségeimmel, az apró fájdalmakkal, amiket valódi problémák hiányában oly jól esik felnagyítani, a hatalmas érzelemkitörésekkel, amiket néha egy szó vagy egy első hó látványa vált ki belőlem... és talán létezik ember a Földön, aki ezen nem gúnyosan mosolyodik el, hanem azzal a megértéssel a szemében, hogy igen, én is így vagyok ezzel, és nem bűn az, ha amikor az eső esik, csak azért sem teszem fel a csuklyámat, mert szeretem az arcomon végigfutó esőcseppek simogatását. Vagy aki megnéz néha még egy egészestés rajzfilmet, mert úgy érzi, hogy lelkileg megtisztítja, erővel tölti el és visszahozza a gyermekkor önfeledt hangulatát. Az élet apró örömei... talán csak ezek képesek igazán széppé tenni egy monotonitásra ítélt társadalom hétköznapjait. Miért van az, hogy közel kell kerülni egy tragédiához, hogy ezt felismerje az ember?

17 éves lány és hónapjai vannak még csak hátra. Én beszélgettem el vele, mert csak én beszéltem a nyelvét abban a kis fehérre meszelt szobában. Nem tudott róla és valószínűleg most sem tud. Vacsoránál hirtelen belémnyilallt a kérdés: szeretném, ha nekem 17 évesen megmondanák, hogy már semmit sem tehetnek értem és csak hónapjaim vannak hátra? És ennyi éves fejjel rá kellett jönnöm, hogy inkább nem, mint igen. Illúziók nélkül élni tovább... anélkül a remény nélkül, hogy egyszer jobban leszek... szerintem ez az, ami megöli azokat, akikkel közlik a hírt. Melyik az a korhatár, ami fölött viszont már azt mondom, hogy kötelező megmondani a halálos ítéletet? Nehéz megmondani... de nem egy 17 éves lánynak, akinek még tervei voltak az életben, aki igazából még nem is élt, mert eddig csak járt rendesen az iskolába, mint minden jólnevelt gyerek, nem próbálta ki, hogy mi az amire képes és mi az, ami már meghaladja a képességeit, soha nem került igazán kínos helyzetbe, és még folytathatnám.
És a szokásos margarinos-szalámiskenyér majszolása közben hálát adtam az Égnek, hogy élek, vannak már kellemes, vidám, fájdalmasan szép és még fájdalmasabban kínos emlékeim, és vagyok annyira egészséges, hogy újabbakban reménykedjek.
És amióta nagyjából látom a közeli céljaimat, és egy újabb általam létrehozott felhő tűnt el a fejem fölül, még inkább hálás vagyok, hogy ennyire szerencsées vagyok. Talán meg sem érdemlem... De szerencsére nem az érdemeink szerint mérik ránk a dolgokat.:))

Jól van ez így...

Elso probalkozas :)

Hihetetlenul konnyu blogot inditani... es en nem is tudtam errol... Pedig lehet, hogy ez lett volna a megoldas sok problemamra.:) A haveri kor ketfelekeppen reagalja le az emailjeimet:
a) Uristen, te aztan sokat tudsz irni,
b) meg, meg (more), arrol nem is irtal, hogy mi tortent itt es itt.
Az elsore csak azt tudtam/tudom reagalni, hogy oszd be pajti, nekem ugy is jo, ha 3 nap alatt olvasod el, felteve ha ez nem veszi el a kedvedet attol, hogy valaszolj, a masodik esetben viszont azt is meg kell azert erteni, hogy rengeteg szebb dolog van a vilagon, mint ulni a szamitogep elott es emaileket gyartani, amikre elore tudom, hogy csak par sor valasz erkezik... Mondjuk a semminel azert lenyegesen tobb az is...;)
A blogban az a jo, hogy senki sem kotelezhet arra, hogy vegigolvasd... es hogy valaszolj ra... Ha eszedbe jut es erdekel a tema, megnyitod, napirendre kerulsz es egy kis mosollyal a szajad sarkaban tovabb indulhatsz a napi elinteznivalok utvesztojeben. Es senki nem varja el, hogy irasban reagalj ra. Azert ez nem semmi...
Ennyit reklam eleg is a blognak, kiccserkesz szavamra senki nem fizetett a fenti sorokert, csak kicsit zavarban vagyok, gozom sincs mivel illik egy ilyen sorsfordito dontest bevezetni es meg arrol sincs sejtelmem, mennyi mindent vagyok hajlando feltarni az eletembol. Egyesek szerint zajlik az elet korulottem, nekem szemely szerint az az erzesem, hogy 3 ev ota gyakorlatilag allandoan ugyanaz tortenik velem, a deja vu erzese mar lassan mindennapos dolog szamomra. Szemelyek jonnek es mennek, de egy ev utan megint csak jonnek es illendoen tavoznak is. En vagyok az egyeduli biztos pont az eletemben.... :) Meg a szuleim, akiktol a makacssagomat orokoltem. Meg a batyo, aki elszallt mivolta ellenere azert vegig kitartott mellettem, hol duzzogva, hol megertoen, hol csak fizikailag (mert a szelleme mas regiokban bolyongott, mint utolag kiderult...). Hmmm, ezek szerint azert az "egyeduli" kicsit tulzas...
Nagy volt a kisertes, hogy netes naplot irjak, amikor elkeveredtem Amerikaba es elso felbuzdulasomban az osszes elmenyemet meg akartam osztani a barataimmal. Aztan nekifogtam dolgozni es az egyeduli vagyam az lett, hogy meg a feloras ebedszuneteket is alvassal toltsem... Ezert nem szuletett reszletes elmenybeszamolo eletem egyik legfantasztikusabb nyararol (azert az elmult 4-5 nyar sem volt kutya)... ki tudja, talan meg potolom a hianyt, ha egy kicsit tobb idom lesz, ha egy kicsit vidamabb leszek es ha... ah, mikor lesz nekem tobb idom? Most epp a decemberi nyelvvizsgamra kellene keszulnom, csak epp egyetlen porcikam sem vagyik ra, utana allamvizsga dolgozat keszites, nyari vizsgaidoszak, ballagas, osszel pedig az (egyik) vegso megmerettetes. A kesobbieket meg meglatom. Tervem mar van, a megvalositas a lustasagom miatt egyelore kesik. De nem is en lennek, ha nem halasztanek mindent az utolso pillanatra. Eddig meg nagy resze osszejott... remelem az orangyalom iden sem feledkezik meg rolam.:)
Fogjuk ra, hogy elso probalkozasnak ez is megteszi. A napi beszamolok ugyis elmaradnak, amint visszaterek az egyetemi varos(ka)ba, ahol sok-sok eve letezem es ahol 20 perc seta a legkozelebbi ingyen(?) internet. Az pedig neha soknak tunik, amikor perceken mulik az ember sorsa....
Hat akkor viszlat kis blogom, van egy olyan erzesem, hogy meg talalkozom veled, ha mar a kimondott szavak nem tunnek elegnek es egy kis bennsoseges monologra vagyom. Bamulatosan le tudnak tisztulni ilyenkor a gondolatok, erzesek...