... hogy mindig a szüleim vigasztalnak engem, hogy most, amikor nekik lenne szükségük rá(m), nem találok szavakat... :( csak míg az én gondjaim általában viszonylag csekélyek, addig én nem tudok semmit mondani, ami enyhítené egyik legjobb barátjuk elvesztését...
... hiszek abban, hogy M. bácsi ismét vidáman mosolyogva, ahogy mindig is tette, csak mostmár odafentről néz le egykori barátaira és a többi szeretteire is.
... és közben azt érzem, hogy egyre fájdalmasabb felnőttnek lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése