... elcsendesedik minden, a nővérpultról beszűrődő halk beszélgetést is egyre gyakrabban szakítja meg 1-1 ásítás, a betegek is már alszanak a számukra fenntartott megfigyelőhelységben...
... a vizsgálót már csak a monitor ledje világítja meg ritmusosan, kitartóan, amikor a képernyő már rég elfeketedett, ő még csakazértis ide-oda pislog, hogy ne maradjak teljesen egyedül a sötétben... a keskeny vizsgálóasztalon fekszem, párna nélkül, kissé dideregve a rövidujjú köpenyben, csak vékony papírral elválasztva az asztalt borító valaha fehér műbőrtől... jobb oldalamra fordulva a gyenge fényforrás szűrődik át szemhéjamon, balra fordulva viszont beborít mindent a sötétség, magamra maradva lassú, ritmusos szívdobbanásaimmal, amelyeket a kemény asztal még jobban felerősít, kiszorítva a gondolatokat a fejemből...
... 1 órán keresztül csak hallgatom a szívverésemet, el viszont nem álmosodom, hisz ébrentartanak az időközönként korábban beköszönő dobbanások...
... aztán egyszercsak meghallom a halkan begördülő kerekek hangját, a mentő hátsó ajtajának súrolódva nyílását és tudom, hogy végetért a pihenés, ismét koncentrálni kell és jól dönteni, és még így is hálás lehetek, hogy ez az egy órácska is megadatott...
1 megjegyzés:
:)
Megjegyzés küldése