Ki korán kel...

... egész nap álmos. Ahogy az ősi közmondás is tartja. Még akkor is, ha a korán kelés után közvetlenül másfél órát jógázik...
Régóta tudom, hogy változtatnom kell az életemen, például lemondhatnék a csokiról, járhatnék esténként együtt izzadni és szenvedni irodai munkában összetöppedt sorstársaimmal, busz helyett biciklivel is mehetnék reggelente dolgozni, hogy kicsit egészségesebbnek érezzem magam a bőrömben, de akkor már változtatás gyanánt inkább a jógát választottam, mert ez egyike azon ritka sportoknak, amelyeknél már a bemelegítőbe is bele lehet aludni pár percre és a levezető végső ellazulás során is nyugodtan kimaradhatnak tudatos ébrenlétben töltött pillanatok... És a bemelegítés nem 3 kör futással kezdődik a teremben. (Remélem a jóga tanárnő nem olvas blogokat és nem csap most álmélkodva a homlokára...)
Persze azért szépséghibája ennek is van, mint mindennek az életben, ugyanis reggel 6-kor kezdődik, ami számomra valahol az érzéstelenítés nélküli fogfúrás és az élve megnyúzás kategóriák közé helyezi az indulási fázist. Ma viszont tanultam egy hasznos dolgot: ha valaki felbosszant, akkor fújjam ki többször intenzíven az orromon a levegőt, és ettől elmúlik a mérgem... vajon a bikák is ezért fújtatnak olyan hevesen, mielőtt nekirontanak az embernek? Érdekes, náluk mintha nem működne olyan tökéletesen a technika, kevés bikát láttam magától lehiggadni...

A lényeg, hogy jóga után legalább 10-ig kitűnően éreztem magam, majd exponenciálisan fokozódott az álmosságom, mostanra ijesztő méreteket öltve, úgyhogy lassan indulok is haza, iszom egy harmadik kávét, alszom egy fél órát, és ki tudja, talán leülök egy kicsit irkálni Albi elé...

Bár ahogy magamat ismerem, könnyen előfordulhat, hogy csak reggel nyitom ki megint a szemem a félórás alvás végén...

Akár péntek, akár szombat...

Kiccserkész szavamra élek még, csak kicsit sikerült megint elfoglalni magam... szombat este 9-kor értem végül haza, roppantilag de elragadónak találom a magyarországi magyarokban, hogy képtelenek "csak úgy" egy plussz szabadnapot adni, mindent muszáj előre vagy hátra, de mindenképp szombaton bepótolni. És mivel Murphy soha nem alszik, vagy legalábbis szombat délelőttönként személyes tapasztalatom szerint egészen biztos, hogy nem, ezért pont ilyenkor sikerül megdönteni minden munkarekordot: háromszor hívat a prof, egyszer telefonál, reggel 7.40-től este 8.40-ig buzgón tevékenykedni, feltenni a pontot a nagybetüs TÁBLÁZAT-ra (már nem is tudom, hányadszor írom ezt, de még mindig tudnék vele pár órát foglalkozni...) és a buszmegállóban végül azon törni a kobakot, hogy akkor most hétvégi menetrend, avagy munkanap szerinti félóránként járnak ezen a szemerkélő csendes őszi estén a buszok...

A csodalabda pedig ott pihen már több, mint egy hete az agyam egyik zegzugos sarkában, néha megmutatja magát, ilyenkor mindig eszembe jut a professzori fejcsóva és lemondó sóhaj, hogy a legnagyobb hibám (a másik három legnagyobb mellett), hogy képtelen vagyok valamit befejezni... És hiába van kész valami 99%-ban, a hiányzó 1 miatt úgyis szinte a nullával egyenlő... Hát így vagyok a csodával is, bár most még csak nem is 99%-os, hanem csak 85,714%-os (imádom a háromtizedes pontosságot:)) ) a teljesítményem. A buszon visszafele "negyedik otthonomba" az ablakon kibámulva ezen a felsoroláson gondolkoztam, aztán a hatodik csoda után feladtam és elaludtam.:) Szóval a hetedik még várat magára... remélhetőleg a többi hatot is ki tudom majd olvasni, ha végre leülök otthon Albi elé, magam mellé teszem a csipkebogyós-mézes-citromos teát és a mindentudó noteszemet, bekapcsolom a kedvenc válogatásomat és a billentyűk közé csapok...

Azért lassan lassan eljön ez az idő is, és mire a bloguniverzumban már rég lecseng a téma, végre én is előrukkolhatok majd a saját 7 kis csodámmal. Bár szerintem a hetedik csoda az lesz, ha a másik hatot végre lesz egy negyedórám olvasható formába önteni... :)

Valahogy nagyon elment a kedvem...

... a blogolástól, de azért ennek a finomvegyes napnak a krónikáját megírom, már csak azért is, hogy egy darabig még biztosan emlékezzek rá. Amilyen feledékeny kezdek lenni, lassan már csak visszaolvasva jön elő ismét a múlt, bár a bölcsőde étkezdéjében a függöny még mindig be-bevillan, pedig az a korszakom már meglehetősen rég lezárult... Megfigyeltem, hogy az étkezésekkel kapcsolatos dolgok valahogy jobban megmaradnak, és a mai nap nem az étel miatt volt emlékezetes...:)

Egy itthoni 7.50-es ébresztés után (ennyit a 9 órás elhatározásokról...) apummal elindultunk a megyeszékhelyre, erkölcsi bizonyítványt kikérni (mert a 125 ezer papír mellett történetesen ez is kell, hogy fény derüljön, ha esetleg sorozatgyilkos hajlamaim lennének és idehaza már kibontakoztattam volna), valamint elindítani az elveszített hajtásim/jogosítványom ügyét, ugyanis nekem idén ezt IS sikerült összehozni. Nem panaszkodhatom, hogy eseménytelenül zajlik ez az év, és még közel sincs vége... bele sem merek gondolni, mi jöhet még, mit lehet még elveszíteni, bár azért pár ötlet már be is villant a gondolat bepötyögése közben... remélem sikerül nem megvalósítani őket.

Szóval elindultunk, kezdetben befagyott szélvédő mögül kukucskálva a tájat, majd a verőfényes napsütésnek és a jégkaparónak hála tisztult a kép, igazi októberi hangulat, őszi színekbe öltözött dombokkal és hegyekkel. Két ifjú stoppos leányzót is felvettünk, túl sokat ácsingózott már apum az út szélén eddigi pályafutása során, hogy, leendő verőfény ide vagy oda, bárkit is fagyoskodni hagyjon. Az említésre méltó események akkor kezdődtek, amikor, miután a lányok kiszálltak a város központhoz közeleső részén és mi is leparkoltunk az első úticélunk előtt, kiderült, hogy az egyik utasunk az autóban felejtette a táskáját. Kicsit megnyugtató érzés volt látni (bár egyesek ezt kárörömnek vélhetnék), hogy nem én vagyok az egyedüli szórakozott lény az univerzumban, gondolom jó tanulság lesz neki is, amikor visszakerül végre valahára a táska hozzá. Én is más szemmel nézek elég sok dologra, amióta egy párszor már elhagytam őket... Hogy megfontoltabbá váltam volna emiatt, az mondjuk eléggé kétséges...

Első úticélunk egy ingyen mobillal zárult... legalábbis számomra, a szüleim két évig még mind rám fognak emlékezni, amikor apu meghosszabbított előfizetését fizetgetik. De én azóta is el vagyok ragadtatva a kis-ügyes-színes-kijelzős-de-csak-telefonálásra-alkalmas készülékemtől, attól fogva lett aktuális a megvétele, hogy a 3 éves mobilom mostanában nem hajlandó megzavarni a nyugalmamat holmi beérkező hívásokkal... egyébként még nem cseréltem volna le, jó kis párost alkottunk. Valószínűleg túlságosan is ragaszkodom a dolgaimhoz, főleg amiket saját pénzemből vettem. De a többihez sem sokkal kevésbé...

Mobil után irány a rendőrség, az erkölcsi rész nagyon simán ment, miután kifizettem az ügyintézés ötszörös árát, csak hogy kissé sürgősebbre fogják. Teljesen hivatalos a dolog, szerepel a rendőrségi szolgáltatások között.:) A jogosítványnál villámgyorsan felsorolták azt az 5 iratot, ami az új kiállításához szükséges, de ez valójában zene volt füleimnek, mert legalább 10-re számítottam, valamint egy teljes orvosi kivizsgálásra. Ez utóbbi viszont legnagyobb örömömre nem volt szükséges a kártya pótlásához, mert még néhány évig érvényes lett volna... ha a gazdi nem kezdene olyan nagymértékben meszesedni illetve szétszóródni.

Következett tehát a gyors városnézés, itt-ott csipetnyi befizetéssel megfűszerezve, szép kis summát otthagytam a körút során, de legalább mostantól számított 10 éven belül ezt nem kell megismételnem... hacsak nem romlik rohamosan az állapotom... 11.45-kor már le is volt adva a dosszié a szükséges iratokkal, egy félmosoly, egy villanás, és a kép is elkészült hozzá. Álmomban sem gondoltam, hogy ez még ma meglesz, úgyhogy reggel előnyben részesítettem a vastag magasnyakú kötött pulcsit és natúr szépséget, ez vissza is tükröződik a képen... na de a régebbi "frissen-szabadult" fotómhoz képest ez már hatalmas előrelépés...

2 órával később már mehettem is a rózsaszín lapocskáért. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy ki döntött emellett a szín mellett...? És milyen megfontolás alapján...?

És mivel az ebédszünetben sikerült az új és régi mobilommal kapcsolatos egyéb szervizes gondjaimat is elintézni (és még egy pizza is belefért- hogy legyen némi kaja-motívum is a történetben), 2 után már el is indulhattunk hazafele.

Hogy a mese azért egy kicsit életszerű legyen, sikerült beleszaladnunk egy közúti ellenőrzésbe és sajnos nem megúszni büntetés nélkül. Holnap tehát első dolgom egy újabb befizetés lesz, mostmár szerencsére csak itthon, eljut az így is a megfelelő körökbe. Lassan olyan rutinom lesz benne, hogy kezdem fontolgatni, ideje lenne átorientálódni a bankszakma fele... ahány nyomtatványt mostanában kitöltöttem, hamarosan már nem lesz új a nap alatt...

Csak ne szóljam el magam...

A nap további része semmittevéssel telt, és mivel ebben a periódusban az embernek csupa fura gondolata támad, eldöntöttem, hogy a zene-kütyümet megtöltöm német nyelvleckékkel. Ideje kicsit kibányászni a rozsda alól azt a valamikori nyelvtudást, és a rengeteg buszont töltött idő erre alkalmas is lenne. Elég sajnálatosnak tartom, hogy már csak az "Ich kann nicht sehr gut Deutsch sprechen" mondat megy folyékonyan...

Szóval ezzel vagyok most elfoglalva... javaslatok? :)

Akár azt is mondhatnám...

... hogy végre elérkezett az alkalom az ünneplésre, annak az egy hete emlegetett bornak a megivására, tegnap ugyanis sikerült átküldenem a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot és nagyvonalakban el is fogadta a prof. Lesz még vele ugyan némi munka, de az már csak mondjuk plasztikai műtét egy nagysebészeti beavatkozás után... jobban a részletekbe menő példát inkább nem adok erre, mert nem mindenki értékeli a csipetnyit véres "természeti képeket".:)

Ezek után a legnagyobb lelki nyugalommal leléptem 3-kor, hogy elérjem a hazafele tartó buszt, eléggé hétvégi hangulatom is támadt, nehezen tudtak csak meggyőzni, hogy épp hétfő van és nem szombat. Szokatlan ugyanis, hogy hétközben ilyen hunyorgásra késztető napsütésben lássam a város központi részét. Sikerült az egész nyarat megúsznom napszemüveg nélkül, érdekes lenne, ha pont most kezdeném hiányolni...

13 óra buszon eltöltött idő saját tapasztalat szerint nagyjából felér egy folyamatos kerékbetöréssel, főleg amikor 3 óra csillagbámulás és az eddigi életpálya jelentősebb mozzanatainak felidézése után az ember kezd egyre laposabbakat pislogni és szeretne végre vízszintes helyzetben kinyújtózni és csendesen álomba szenderedni. Ez az elgondolás sajnos már ott megbukik, hogy a fél testhosszt még véletlenül sem meghaladó dupla széken vagy a lábait akasztja az ember a nyakába, vagy a fejét lógatja le az ülésről, vállalva, hogy minden arra járó, leszállni vágyó emberke barátságosan combbal vagy sporttáskával tarkón simogatja. Aki kihagyta a balett-iskolát, annak nagy valószínűséggel a B verzió marad, vagy olyan szerencsés, hogy ülve is tud aludni. Én személy szerint képtelen vagyok ülő helyzetben 10-15 percnél tovább bóbiskolni, előbb vagy utóbb zuhanásnak induló fejem miatt ugyanis hamarosan felriadok és meglehetősen rossz érzés marad egy-egy ilyen jelenet után bennem. Szóval marad a simogatás, és a remény, hogy lassan elfogynak az emberek a buszról és végre nem pusztítják tovább azt a néhány kósza neuront, ami valahogy még megmaradt a hétvégi regeneráló munka után.
Persze volt egy periódus az életemben, amikor minden további nélkül állva is bámulatosan pihentető negyedórákat aludtam az éjjeli műszakban két sor között az áruház Health and Beauty részlegén, egy hajzselével a kezemben, és egy félóra ebédszünet hajnali 4-kor édes álmok között az asztalra borulva felért egy fél éjszakai alvással. De ehhez azért három munkahely és három műszak szükséges úgy, hogy egyik munkahelyen se tudjanak arról, hogy máshol is alkalmazásban állok... :) Érdekes élmény, 2 hónap után az embert már inkább az ösztöne vezeti haza a munkahelyéről, és nem a tudatosan alkalmazott közlekedési szabályok...

Szóval mivel ez most nagyjából hiányzik (?) az életemből, ezért hazaérve egyetlen vágyam volt már csak, két korty kávé között legalább 3 órát aludni... És mióta ezen sikeresen túlvagyok, hétvégi hangulatban töltöm a napot, tervezem és szervezem a szabadnapokat és rájárok az édesség tartalékokra...

Valami nyoma csak kell maradjon ezeknek a békés pillanatoknak... :)

Egy szám...

... valakinek, akinek most szüksége van egy kis vidámságra. Ha már egy fél mikrométernyit emel a hangulatán, akkor megérte.:)



Én pedig természetesen itt vagyok a padlásszobában, bejöttem ma is, lassan már fel sem tűnik, hogy hétvége van és most épp kirándulnom illene ebben a csodálatos napsütésben. Viszont lelkesít a tudat, hogy a mai munkával megváltom a jövő heti szabadságomat, kiszabadulásomat és találkozásomat a szüleimmel és tesómmal. És végre megint kibogozhatom a korán kelések és apró stresszgombócok miatt szétcincálódott idegeimet.

Természetesen viszek haza munkát, de 9 előtti ébredésekről hallani sem akarok!

Kommentár nélkül...

Náthás orral...

... püfölöm a billentyűket, töltöm a nagybetüs TÁBLÁZAT-ot, és még a meleg tea sem vigasztal, mert sikerült otthon felejtenem a mézes-bödönömet, illetve mézes-teás termoszomat.

Nagyon az az érzésem, hogy az éjszakát, ha nem is itt töltöm mellette, mert az éhség két órán belül hazahajt, de otthon neki fogom szentelni, és talán az ébredésem is erőszakosan korábbi lesz a megszokottnál. DE: ha ezt letudom, este megiszom a megbontott üveg bort a hűtőből, társaságban, vagy anélkül, lényeg, hogy ünnepelni fogok!:)

Hát ezért nem fogok én rászokni az alkoholizálásra... bánatomban nem iszom, viszont túl kevés az alkalom az ünneplésre. Na de lesz még Karácsony, lesz még Szilveszter! :)

Vagy legalábbis egyelőre még úgy néz ki...

Kezdődhet...

... a vasárnap!
Minden adott, hogy egy újabb kellemes vasárnapot töltsek el a munkahelyemen, szendvics a hátizsákban, csokis keksz az asztalon és egy termosz tele forró mézes-citromos teával, mert valami orrcsiklandozó-torokkaparó nyavalya készül kitörni rajtam. 9 és fél óra mély alvás után (ezt onnan tudom, hogy a lepedő még az ágyon volt, amikor felébredtem, sikerült nem leforgolódni) relatíve frissen is ébredtem, úgyhogy az alaphangulat is kitűnő (leszámítva azt a kis mellékzöngét, ami az utolsó álmom hatására bennem motoszkál, néha nagyon meg tudok lepődni a saját tudatalattimon...), szépen süt a nap, és ha kinézek az ablakon, csodálatos őszi színekben pompázó fákat látok csak (a padlásszobáknak az az előnyük, hogy ha jó irányba néznek, az ember képes arról is megfeledkezni, hogy emberek által lakott területen tartózkodik).

Ha nagyon nagyon nagyon jól haladnék a munkával (aminek egyre kisebb a valószínűsége, ha így folytatom), akkor ma este talán még fel is pattanok a frissen felfújt kerekű biciklimre (milyen egyszerűen hangzik és mennyi utánajárást követelt, főleg, hogy 1 hónapja sikerült eltörnöm pumpálgatást közben a szelepet az egyik keréken), és teszek egy kört a városban, hogy végre felavassam a 2 hónapja az erkélyen csücsülő kétkerekűt.

És ma egész nap jól fogom érezni magam. Csakazértis! :)

...

Tudom, hogy randa a bejegyzés ezzel a hatalmas szünettel és kétméteres zene-ablakkal, de kevés ahhoz hat év egyetem, hogy megfejtsem az etiológiáját és hatékony kezelést fejlesszek ki ellene. így is 10 percet erre áldoztam az életemből, azt hiszem, inkább másra áldozom a következő 10-et. Mondjuk megeszem a meggyes joghurtomat hazaindulás előtt.:)

Hű, be laza...

... lettem, amióta kijöttem ma a proftól. Kaptam még két nap haladékot, tiszta ingyen és teljesen kéretlenül, úgy látszik kinézte belőlem, hogy szükségem van még rá... :) És milyen jól látta... Pedig ezzel szórakoztam az elmúlt napokban, reggel-délben-este, épp csak a zuhanyzóba nem vittem magammal, mert Albi kifejezetten prüszköl a víztől, valahogy nem tesz jót neki. Annyira beleéltem magam a feladatba, hogy még a szokásosnál is elvontabb lettem, a milánói spagettit az asztal helyett a földre tálaltam, sajnos a tányér került felülre, tehát ugrott a meleg vacsora, maradt a jól bevált zsemle-margarin-szalámi együttes, meg a megtiszteltetés, hogy este 9-kor nekifoghatok feltakarítani a konyhát.

Szóval most mondhatni vidám vagyok és fölöttébb optimista, bár ismerve kamikaze lelkemet, vasárnap este fogok rádöbbenni arra, hogy még mindig a táblázat ugyanazon celláját bogozom, amit péntek délután kettőkor is, és megint lesz egy zűrös vasárnap éjszakám...
Addig viszont itt a hétvége, ami egy filmnézéssel kezdődik, reményeim szerint a Lecsót helyezzük terítékre (nem apu kedvenc eledelét, amivel az én életkedvemet negatív tartományokba lehet kényszeríteni, hanem a nemrég megjelent rajzfilmet). Ahhoz viszont első körben takarítanom kell, másfél óra gyötrelem másfél óra boldogságért... miért van az, hogy minden csepp örömért előbb vagy utóbb meg kell fizetni?
A hétvége további részét még nem is tervezgetem, mert az még messze van, mindenesetre jó lenne, ha beleférne a pont feltétele az i betüre is, legalábbis táblázatilag.
Mert még jónéhány I betü vár rám valahol...

Napok óta...

... az alábbi számon borzongok.

Szerintem gyönyörű. Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, nem fogok könnyes történetet kerekíteni alá, nem azért találom lenyűgözőnek, mert jó szenvedni rajta, miatta, első halláskor tudott csak kicsit elszomorítani, azóta képes vagyok tisztán csak az összhatásra figyelni, a számot csupán önmagáért szeretni. Küldöm viszont valakinek, aki nem olvassa a blogomat, aki most teljesen össze van törve, és aki talán azt hiszi, hogy nincs számára több boldogság...
Régebben én is néha elcsüggedtem, dühös voltam, és főképp csalódott. Most változott a dolog - egyszerűen nem érek rá ezekre az érzésekre. És talán jól van ez így. Talán valójában még nem is vagyok megérve egy igazi kapcsolatra, nem akkor, amikor még az egy hetes terveim is bizonytalanok, az életemhez pedig egy másik életet igazítani felér egy alaposan kitervelt merénylettel.
Szóval türelmes és szorgalmas üzemmódba kapcsolok és próbálom még ebben az évszázadban befejezni a tudományos tevékenységem elengedhetetlen részét.:) És akkor következő évszázadban akár a magánéletemmel is foglalkozhatok végre... :)