Jó lenne...

... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.

Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.

Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.

Tesók dícsérete

Csak úgy röpködnek a hetek körülöttem... észre sem veszem, s megint eltelik minimum 7 darab nap anélkül, hogy írtam volna a blogba. Pedig élmény van bőven, lenne miről pötyögni: 250 kiló újsággal történő pepecselés, "hogyan sétáltassunk meg egy profot és kedves családját a Békási szoroshoz vezető úton úgy, hogy az eredeti táv kétszeresét kelljen megtegyék, vészjósló felhők fenyegető közelségében", visszaszámlálás licensz 2006 és még jó bőven sorolhatnám...

Ezt a bejegyzést viszont bátyónak és az iránta érzett szeretetemnek szentelem, és nemcsak azért, mert ezt kéretlenül megígértem neki, hanem azért is, mert a nyavalygásaim mellett ő is nagyon fontos része életemnek és szeretném, ha tudná is, ha esetleg a viselkedésem alapján nem erre következtetett volna...:)
Szegény feje, nálam lényegesen jobb hugit érdemelt volna, aki nem nyaggatja azzal, hogy a hülye tesztjeit beleszuszakolja vmi programba, aminek segítségével ilyen-olyan vizsgákra felkészülhet (azért remélem most épp azzal tevékenykedsz és ma estére már meg is kapom...:) ), vagy aki nem küldi át neki az összes angol nyelvű levelét végső javítás végett és aki nem fordul minden első lehullott hónál a depressziójával a bölcs tesóhoz.
De hát mindenkinek megvan a maga keresztje... az övé - ÉN vagyok.:) Azért remélem, hogy érzi, lehetne ennél rosszabb is a helyzete (mondjuk ha kettő darab lenne belőlem, vagy ő meg én sziámi ikreknek születtünk volna) és emiatt nem fogja fel akkora tragédiaként rokonságunk megmásíthatatlan tényét.

Én mindenesetre örülök, hogy PONT Ő volt az, aki babakoromban állandóan kiborított a babakocsiból (amikor hülyén viselkedem, esetleg gondolj arra tesó, hogy akár ennek is lehet a következménye), hogy vele együtt kortyolgattam a reggeli kakaót suliba menés előtt, hogy tőle tudakolhattam meg, mi az oka annak, hogy a férfiak annyira kiszámíthatatlanul viselkednek és hogy bizonyos dolgokról mi a véleménye az erősebb(?) nemnek, hogy neki panaszolhattam el a bánataimat és szívfájdalmaimat (még akkor is, ha mint utóbb kiderült, gyakran oda sem figyelt...:) ), és hogy nem sajnálja a fáradtságot, hogy megdícsérje, ha tetszik valami, amit írok vagy teszek. Egy darabig azt hittem, akkor fogom befejezni a blogírást, amikor találok valaki speciális személyt, akit nem untat, hogy ugyanezt megírjam neki emailben és reagáljon is rá valamit. De nemrég rájöttem, hogy az lesz a blogom halála, amikor bátyó többet nem kérdezi meg, hogy írtam-e új bejegyzést és nem mondja többet, hogy kedveli és viccesnek találja a stílusomat.

Emelem tehát poharam az én tesómra és mindazon testvérekre a nagyvilágban, akik foglalkoznak gyengébb és butácska hugicájukkal/öcsikéjükkel és némi morgás árán is, de végül csak megteszik azt, amit a kistesó kér tőlük.:) Tudom, hogy néha fárasztó lehet, de hát erről szól a szeretet. Tűrni és szolgálni... és közben ezt nem áldozatnak érezni.

Köszönöm, hogy vagy nekem, Zs.