... valamit még írni, mielőtt kicsi székely Mózsi szedné a cókmókját és nekivágna ismét a nagyvilágnak és az internettelenségnek, ezúttal viszont hosszabb időre... De a (rém)álomvizsga óta valahogy nincs kedvem pötyögni. Bekapcsolom a bloggert, aztán 3 óra múlva kikapcsolom, hogy ideje lefeküdni, holnap is van nap... ami szintén irkálás nélkül telik el már több, mint 2 hete.
Gondolom élete legnagyobb kudarcáról senki sem beszél szívesen. Nos, én is így vagyok ezzel... Túltettem magam rajta, egy kebab bámulatos, hogy mikre képes, és pár jó szó a szülők, barátok és olyan emberek részéről, akinek a véleményére adok, szintén sokat segített. Annyira jó volt, hogy megóvjon attól, hogy nagyon elszálljak magamtól: 1 drb sikeres utolsó szesszió (a kétoldali heveny tanulásundor ellenére), 1 hónap alatt témacsere és új álomvizsgaírás, és talán még az angol nyelvvizsgám is sikerült, épp csak a diplomámat állították földkörüli pályára - ezek pedig köztudottan elbizakodottá teszik az embert... szerencsére most ismét egészen jelentéktelen kis töpörtyűnek érzem magam, teljesen tudatában annak, hogy milyen hálás lehet már csak azért a tényért is, hogy a tanáraim eddig is megtűrtek a klinikán heti pár órában... nem is olyan magától értetődő ez a dolog, kérem nem elhanyagolni a jelentőségét! És gyakorolni a hálás, jámbor és alázatos arckifejezést... mert végső soron ez minden siker titka.
Igazából nem akartam ilyen depressziós hangulatú bejegyzést írni, ma is csodálatosan sütött a nap és leszámítva azt a 20 perces magyarázkodást, amit az egyetem titkárságán nem pont anyanyelvi szintű román nyelvtudásom segítségével hoztam össze, egész nap kitűnően éreztem magam. De mostmár ragad le a szemem, és a fülem is készül alakot változtatni a fülhallgató alatt, úgyhogy ideje végre eltenni magam egy jobb holnapban reménykedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése