... áramszünet...

... kell vagy nem kell, holnap lesz, nem is kicsi, az előzetes kiírás alapján legalább 7 órán keresztül fog tartani... kíváncsi vagyok, hogy fogom kibírni ennyi ideig számítógép, rádió és tévé nélkül... a végén még kénytelen leszek átaludni ezt a kritikus periódust, vagy, ha mégsem jönne össze valami miatt, akkor átkonvertálom 7 darab "Föld órájává" és akkor a következő hét évben fényárban úszhat a lakás március 27.-e körül, mert én már megtettem a kötelességemet a klímavédelemért... :)
Na jó, ennyire azért nem vagyok áramfüggő, majd befejezem addig a pár napja elkezdett szépirodalmi művet napvilágnál, összeírom a vészesen közelgő jövő hét feladatait és már vége is a kényszerpihenőnek. Hoztam ugyan szakirodalmat is, de az összeegyeztethetetlennek tűnik az itthoni környezettel, hogy ismét szüleim kislánya lehetek, gondoskodnak rólam, és nem nekem kell másokról dönteni... :) És érdekes módon, hogy ha nem kell hajnalban kelni, még a késő esti filmnézésre is marad bőven energiám... :)

Néha nagyon nem szeretek felnőtt lenni ... mint például jövő hétfőtől a következő hazaútig...

... ahogy telnek...

... múlnak az évek, egyre nagyobb kedvet kapok a nosztalgiázásra... és hát ugyebár telnek, nem is akárhogy, akivel pár hónapja még arról beszélgettem, hogy a babát egyelőre még nem is tervezik, az 6 hete már boldog édesanya (és cseppet sem koraszülött a csodaszép kis utód :) ). Igazából ezek azok a viszonyítási alapok, amelyekhez képest érzem magam egyre öregebbnek... és hát kezdek azon gondolkozni, mivel tudom magam kimagyarázni az érettségi találkozón, hogy hol siklottak el az eredeti tervek, a család, a gyerök(ök) (a többi nagyjából stimmel, még szerencse, hogy azért ifjonti fejjel nem láttam épp annyira fényesnek a jövőt:) ).

Okosabb nem jut eszembe, mint hogy "Ilyen az Élet..." az, hogy kinek mit tartogat, nem biztos, hogy egy jól meghatározott logikai rendnek feleltethető meg. Vagy talán mégis, és majd pár év múlva felcsillan a szemem és végre megértem, hogy miért is ... vagy miért is nem... bár talán kezdem már kapisgálni... :)

... ebben az esős időben...

... csak ez a pillecukros videó tud kicsit felvidítani (ismét köszönet L.-nek érte, aki nagyon jó dolgokat talál hálón innen, hálón túl :) ).

... csak ne kéne ma este is dolgozni menni... hátha felkap a szél munkába menet és letesz mondjuk Gibraltárban vagy Új-Zélandon (azért lehetőleg emberlakta vidéken, bár mellesleg jól esne most egy hétig némaságba burkolózni)...

... egyébként szeretem az embereket, mondtam már? :)

Egy kis olvasnivaló

... az erdélyi műemlékekről, tudományos igényességgel megszerkesztve. Ingyen reklám, véletlenül bukkantam rá... :)

http://lexikon.ro/

.. némi grandománia...

... azért belém is szorult, mert életem első salátaleveséből egy közepes méretű afrikai ország lakói pár napig jóllakottan járhatnák az ősi törzsi esőtáncot... :) két tányér megevése után még semmi jelét nem látom a szintaapadásnak, jutni fog ebből még azt hiszem jótékony célokra is... :)

... az egy hónapos levesmentesség most egy darabig másodikat nem fogok főzni... :)

A kód neve: limonádé

... tudományos jellegű érdeklődésem és feladataim tudatosítása az utóbbi héten a bányai béka nemesebbik felének alja alatt tengett-lengett, ezért egy hét alatt két egész filmet megnéztem a számítógépemen. A mai film bevezető mondatait szeretném megosztani veletek, frappáns és elgondolkodtató - olyannyira, hogy csak sejtelmem van, mit is jelenthet ez a saját életemre adaptálva... :)

"Legkeményebb erőfeszítéseid ellenére, néha citromokat kapsz az élettől. Ebben az esetben két dolgot tehetsz, barátom. Vághatsz hozzá savanyú arcot, vagy csinálhatsz belőle limonádét."

Problémáim azonosítása és a megoldás elérése céljából első lépésként úgy vélem, hogy definiálnom kell végre a "limonádé" fogalmát, hátha így sikerül kideríteni, mi is okozza bennem ezt a rengeteg fölösleges feszültséget...

... lassan...

... elcsendesedik minden, a nővérpultról beszűrődő halk beszélgetést is egyre gyakrabban szakítja meg 1-1 ásítás, a betegek is már alszanak a számukra fenntartott megfigyelőhelységben...
... a vizsgálót már csak a monitor ledje világítja meg ritmusosan, kitartóan, amikor a képernyő már rég elfeketedett, ő még csakazértis ide-oda pislog, hogy ne maradjak teljesen egyedül a sötétben... a keskeny vizsgálóasztalon fekszem, párna nélkül, kissé dideregve a rövidujjú köpenyben, csak vékony papírral elválasztva az asztalt borító valaha fehér műbőrtől... jobb oldalamra fordulva a gyenge fényforrás szűrődik át szemhéjamon, balra fordulva viszont beborít mindent a sötétség, magamra maradva lassú, ritmusos szívdobbanásaimmal, amelyeket a kemény asztal még jobban felerősít, kiszorítva a gondolatokat a fejemből...
... 1 órán keresztül csak hallgatom a szívverésemet, el viszont nem álmosodom, hisz ébrentartanak az időközönként korábban beköszönő dobbanások...

... aztán egyszercsak meghallom a halkan begördülő kerekek hangját, a mentő hátsó ajtajának súrolódva nyílását és tudom, hogy végetért a pihenés, ismét koncentrálni kell és jól dönteni, és még így is hálás lehetek, hogy ez az egy órácska is megadatott...