Nézem a sötétbe borult, mozdulatlan képet a Csipikéről (a Hargitán található kezdőknek szánt sípálya, szerk.megj) a webcam-en és nagyon-nagyon szeretnék most ott lenni... Pár éve hallottam először a Hóhányó olimpiáról és annyira mókásnak és egyedinek képzeltem a beszámoló és képek alapján, hogy egyszer végre én is részt szeretnék venni rajta. Minden jel arra mutat, hogy ez nem idén fog megtörténni (ugyanis már második napja tart), de azért igyekszem megőrizni az optimizmusomat és nem feladni a reményt. Egy kicsit fokozza ezt a mélabús hangulatot, hogy ma mutattam meg a szüleimnek a franciaországi sítúráról készült képeket, ahol január végén-február elején elsajátítottam a sízés alapjait, és a képek láttán ismét előkerültek azon a csodálatos hat napon át uralkodó érzések, a remegő izmokkal kapaszkodás a síbotokba, miközben tátott szájjal bámulom a fölém magasodó Alpokat és az alattam meredeken ívelő pályákat és apró, gyorsan cikázó emberpontokat...
Egy fiatal(abb)kori álmom beteljesült, de azt nem gondoltam volna, hogy ez ennyi újabb álmot fog szülni... Csak győzzem azokat is türelemmel kivárni...
