Ollé :)

Ez a nap is eltelt, számos egetrengető felfedezést tettem. Az egyik például, hogy egy 9 oldalas kérdőívet 60 példányban kerek egy órába telik lefénymásolni. A másik, hogy a bélyegek bosszantóan nem ragadnak még akkor sem, ha a nyál-és ízérzetkímélő nedvesítő párnácskát használod, sőt, talán a nyálban található ez meg az által valahogy stabilabban rögzül(né)nek a fehér (legalábbis még egy darabig) felülethez... Na de ki vállaná magára, hogy 120 bélyeget a saját energia-és folyadékkészletének felhasználásával termelt nyálával illessen, illetve nyalogasson...
A harmadik talán az lenne, hogy ha az ember kellően zokni már ettől a szalagmunkától, akkor még az sem zavarja, hogy már péntek este 7 van, még mindig az íróasztalánál csücsül és tudja, hogy valamikor a hétvégén még tiszteletét kell tegye errefele, ha tartani akarja az általa kitűzött határidőket...

Szóval végkövetkeztetésként talán azt tudjuk levonni, hogy ajánlatos eljutni mindennap ebbe a közömbösségi állapotba, mert akkor már azon sem tudunk mérgelődni vagy szomorkodni, hogy a mai terv ugrott, nem jutott idő valami elegánsabb nadrágot/ruhadarabot vásárolni, emiatt marad a megszokott farmer-pulcsi összeállítás a következő elegánsabb alkalomra is... ami az én esetemben sajna/vagy szerencsére pont holnap délutánra esik.

És máris beköszönt a jövőhét...

Rájöttem...

... hogy az egyedüli, aki megnézi a profilomat, az ÉN vagyok... épp százkettedszer... :) szerintem a program nem tud különbséget tenni az olyan kattintások között, amik ugyanarról a gépről érkeznek és az eltérő IP-jű gépekről származók között, mindegyiket 1 ponttal jutalmazza.

Egyébként vasárnap van és én itt vagyok a klinikán és csepp szorongással tekintek a holnapi napra... csak tudnám, hogy akkor most miért is blogolok éppen?

A depresszió ideális ellenszere...

A dolog roppant egyszerű, ma jöttem rá, kiccserkész szavamra teljesen magamtól. Ha úgy érzed, hogy a depresszió környékez, keress magadnak egy beszélgetőtársat, aki legkevesebb háromszor olyan depressziós, mint te, arra a kérdésre, hogy mi a neve, elsírja magát, és a könnycseppek minden harmadik fejbólintás után megint előtörnek belőle. 10-15 perc kommunikációs kísérletezés után garantáltan megkönnyebbülve és magadban a Magasságosnak alapvetően depresszióra nem hajlamos természetedért hálát adva jössz el tőle, még akkor is, ha menetközben kiderül, hogy a fáradozásod teljesen hiábavaló volt, legalábbis szakmai szempontból. De üsse kő, megéri még így is, mert a katasztrofálisnak és gyászosnak tűnő nap máris felderült, a szobádba már mosolyogva nyitsz be. És az újonnan szerzett béke és nyugalom kitart még akkor is, amikor már lassan délután fél 6, a statisztika programban még mindig halvány lila elképzelésed sincs, hogy hol kell beixxxelni a Shapiro-Wilks és Lilliefors tesztet, és a szemeid már jojóznak a monitor kitartó bámulásától...

És odahaza ismét csak a munka vár....

Újra itt van... bla bla bla:)

Ma eszembe jutott, hogy nézzek be kicsit a blogomra, és meglepődve tapasztaltam, hogy december óta nem írtam... :) Észre sem vettem, hogy elrepült ez a másfél hónap, igaz, hogy nem maradt "irodalmilag" azért teljesen megörökítetlenül, mostanában a szűk családi/baráti körömet stresszelem végeláthatatlan köremailjeimmel. Persze hagyok két levél között 1-2 hetet, hogy tudják közben kiheverni az olvasás és ne adj Isten, válaszolás gyötrelmeit...

Érdekes módon pont fordítva lett a dolog, mint ahogy előre megjósoltam: ahelyett, hogy Pécsett nyakra-főre gyártanám a bejegyzéseket, mert azért néhanapján történik pár érdekes dolog is, nem igazán jön, hogy leüljek otthon a kis Albinóm elé "literatúrát" gyártani, ahogy egyik barátnőm megjegyezte, inkább filmet nézek, napi 1 órát fürdök, megfogadom, hogy aznap este leülök zoknit mosni, de aztán valahogy soha sem jön össze... csak amikor már vészhelyzet van és nem tudom tovább kerülni a témát, akkor fogok neki nagy kínkeservesen és láss csodát, aznapra megvan az egész estét kitöltő program.

Elképzelhető, hogy egy kicsit javulni fog a helyzet blogolás terén, most hogy végre saját számítógépem és saját felhasználónevem lett, nem kell attól tartanom, hogy az egész klinika az én alkotásaimat olvassa.

Most lépek is, amióta önellátó lény lettem, rá kellett jönnöm arra az alapigazságra, hogy mindig rosszkor fogy el a kenyér... mint például most is. És bevásárolni még most sem szeretek... létezik ennél nagyobb kín?!