a tegnap este margójára

... szerencsére csak egészen apró könnycseppek tudtak utat törni maguknak, amikor ezt élőben hallottam ...

kb. máig tartott...

... az érzés, hogy a kiégés egy darabig most el fog kerülni.

.... ugyanis az emelt számú szakrendelés és osztályos betegforgalom mellett most még a rezidensi pozíciót is megnyertem (nem mellesleg épp van néhány rezidens, aki akár meg is csinálhatná a munkát, ha az ő munkaidejük nem végződne sokkal hamarabb, mint az enyém...), sőt olyan dolgokat is én csinálok, ami kimondottan az ő feladatuk lenne (anno én magától értetődően elvégeztem), de ők most ebben nem érzik magukat kompetensnek (megtanulni viszont nem akarják...).  Így szakrendelés után frissen és üdén még nekifoghatok beteget felvenni, zárókba gyógyszerjavaslatokat átnézni, recepteket írogatni, kérőket feladni, stb stb.

... elég szomorú, hogy mekkora különbség van az emberi hozzáállások között.

... nem mellesleg az egyik szakrendelős napomra még egy 2 órás angol nyelvű kurzust is megnyertem jövő hétre, ami miatt kocsikázhatok a két intézmény között, mert még véletlenül sem ide vannak rendelve a diákok.

Hip hip.

... nekifogtam..

... felzárkózni az eddig olvasott blogokkal is, mert ez is a blogelvonás részét képezte . :) csoda, hogy milyen jól viseltem, az olvasási tilalom része mondjuk nehezebben ment, az írástól viszont annyira elszoktam, hogy komolyan nehezemre esett leülni és elkezdeni ismét pötyögni...

... szerencsére mindenki szorgalmasan írogatott, így lesz amivel elfoglaljam magam ambuláns kartonok leletezése helyett. :) 

plussz egy jó

... a vizsgára való felkészülés, és az osztályos munkától, valamint három hétig az ambulanciától való távollét arra jó volt, hogy átmenetileg úgy érezzem, hogy a burn out szindrómám szépen javult.

... elismerem, a vizsga környékén kifejezetten vissza is vágytam a megszokott életembe... :)

...  kíváncsi vagyok, meddig tart ez az állapot...

... főleg úgy, hogy a roppant üdítő "szabadságom" miatt most januárig gyakorlatilag minden héten plussz szakrendelésem is lesz.

hát akkor ...

... néhány szót a szakvizsgának nevezett megpróbáltatásról, amiben ugyebár, mint tudjuk, nem minden országban dolgozó kollégának van része... ugyanis pl. Svédországban végigjárogatják a kötelező tanfolyamokat, aztán egyszercsak szakorvosok, ugyanez a helyzet érvényes elvileg Németországban is, Olaszországban pedig legalábbis ott, ahol én némi időt eltöltöttem, egy néhány perces előadást kell készíteni egy olyan témából, ami kicsit kiemeltebben fontos volt a szakképzésed alatt (saját kis kutatási terület például) és a saját főnököddel elbeszélgettek erről, valamint a szakképzésed anyagáról. Mindenféle szigorú szemöldökű bizottság, gyakorlati vizsgák, tételhúzások és egyéb stresszfaktorok nélkül.

... ezek bármelyike nekem is nagyon tetszett volna... főleg, hogy ez már második alkalom, hogy nekivágok egy ilyen megmérettetésnek (még szerencse, hogy nem ugyanannak, másodszor).
Az első alkalomnál az ember tudja, hogy ennek meg KELL lennie ahhoz, hogy végre önállóan dönthessen, dolgozhasson, feltegye a koronát annyi év tanulására, robotolására, végre igazi nagybetűs Felelős Orvos lehessen (azt most inkább nem fejteném ki, hogy akkor még ugyan nem tudja ugyanez az ember, hogy innentől fogva csak még több tanulás és robotolás jön, megtűzdelve az egyedüli felelősségre vonhatóság tudatával). A második szakvizsgánál kb. a felkészülés felénél az ember (lánya) már ELKÉPZELNI SEM TUDJA, miért gyötri magát ezzel a dologgal, hiszen annyira nem is az ő kívánsága volt, hanem jóval inkább a felsőbb hatalmaké, az újabb diploma nem jogosítja fel sokkal több mindenre, mint az eredeti, és olyan ismeretlen vizekre kell evezzen az új tananyagban, ahol még soha sem járt (és lehet, hogy többet nem is fog...), és alapvető fogalmakkal kell először megbarátkozzon (miközben ketyeg az óra és nagy léptekkel haladnia kellene a számtalan hasznosnak és szükségesnek ítélt könyvvel). Az ismeretlenben a figyelem persze folyton elkalandozik, a mondatok harmadik nekifutásra állnak össze értelmes egésszé, a kitűzött napi 40-60-100 oldal átnézéséből pedig estére valahogy mindig maximum 20 oldal sikerül, az eredetileg tervezett 1500-1600 oldal elolvasása/megtanulása pedig egyre reménytelenebb. És mindeközben folyton csörög a telefon, hisz már nem lehet csak úgy kilépni egyik pillanatról a másikra a rendszerből, így a tanulás mellett lehet töprengeni távol levő betegeken és hirtelen sürgetővé váló feladatokon. Az emberbe nevelt és némileg azért veleszületett maximalizmus pedig közben felőrli azt a maradék kis nyugalmat is, mert így tényleg lehetetlen mindent átnézni, amit eredetileg szeretett volna... az ismétlésről nem is beszélve...


... egyébként így utólag azt kell mondjam, hogy könnyebben megúsztam, mint ahogy számítottam rá, a bizottság vezetője valóban a hétköznapi gyakorlat számára fontos dolgokat kérdezte a gyakorlati vizsganapokon, az elméleti tételhúzásnál pedig az összes szentek, a negyed szülővárosom és szüleim izgatott szurkolása és legalább 20 betegem és ismerősöm-barátom imája vezérelte a kezemet, mert tényleg nagyon jó témákat fejthettem ki, amik viszonylag szorosan kapcsolódnak az eddigi munkámhoz is. Persze azért volt olyan terület is benne, amit szerencsémre 1-2 nappal korábban mégiscsak elolvastam a magam okulására...

... és persze jó volt, hogy ezúttal nem egyedül vizsgáztam, hanem egy barátnőmmel ketten izgultuk végig a napokat, hogy egy kicsit a szüleimmel és a tesómmal is lehettem, minden szerettem folyton etetett-itatott (sajnos előbbinek megvan az eredménye is...)

A legjobb pedig, hogy végre lejárt. :)

Elkezdődött...

... Ha lejár a maradék két nap is, jelentkezem. Köszönöm az emaileket. :)

posted from Bloggeroid

ne keressetek...

tanulok (vagyvalamiolyasmi).