milyen volt szőkesége(m)...

... nem tudom már elfelejteni egy-egy ilyen nap után... :) ma reggel ügyeletből hazaérve és bevackolódva az ágyba felmerült ugyan egy pillanatra, hogy nem emlékszem, hogy lekapcsoltam-e az autó lámpáit parkolás után, de hát gondoltam, hogy vagyok már annyira rutinos, egy hajgumi is ott fityeg a kilincsen kiszálláskor emlékeztetőül, régóta nem is volt már ilyen probléma, na de azért majd délután leszaladok és ellenőrzöm... aztán sikerült 4,5 órát aludni egyhuzamban, miközben el is felejtettem ezt a tervemet, majd ebéd után odatettem egy kávét, amit fél óra után sikerült levenni a főzőlapról, amikor már mind egy cseppig elpárolgott belőle, valamint a gumi is kissé szenesebb árnyalatú színt öltött a kotyogós kávéfőzőben, ez is kicsit elterelte a gondolataimat... szerencsére van itthon pót-gumigyűrű, mivel a gumielégetés genetikailag örökölt képességem és ezért a szüleimnél is időnként fel kell tölteni a gumigyűrű készletet...:)
... a lámpakérdés akkor merült fel bennem ismét, amikor délután el akartam indítani az autót, az égve maradt lámpák mellett azonban többszöri próbálkozásra sem nyílt a központi zár... maradt tehát ismét a taxitársaság, akiknél szerencsére van rendszeres "bebikáztatási" szolgáltatás, ki is jött kb. 10 perc múlva a taxis. Ez az idő pont elég volt arra, hogy miniszoknyában, a délutáni sziesztájukat a lakás előtti erkélyen töltő néhány szomszéd szeme láttára előremásszak az előzetesen kipakolt csomagtartón keresztül a vezetőüléshez (ilyenkor ugyanis csak a csomagtartót lehet kulccsal kinyitni, az összes többi ajtó központilag lezárt állapotban marad), felnyissam a motorháztetőt, megtöltsem ablakmosóval a tartályt, ami szintén ma reggel fogyott ki. A taxis már megismert, eszébe jutott, hogy egyszer már bebikáztatta az autómat (elég hülye szó, de otthon azt hiszem a "szoptatást" használják, annál a bikás kifejezés talán egy fokkal mégiscsak erényesebb ;) ), amikor épp valahova vidékre készültem. Úgy látom mély nyomokat hagyhattam benne, mert tényleg így volt, kb. 1 éve történt az eset, de még emlékezett rá. :)
... ezt követően már csak útitársat kellett találjak, aki velem tart, ameddig kb. 30 percig gurulok még az autóval, ameddig kicsit feltölti az akkumulátort. Harmadik telefonálásra hűséges Sancho Panzám, legaranyosabb rezidensem (K.) csatlakozott is, hogy ne egymagam kószáljak körbe-körbe.... ki is találtam egy szép és nem túl forgalmas útvonalat egy közeli tóhoz, azonban annyira szerpentines volt az út (amiről én 2 év alatt sikerült megfeledkezzek), hogy K. kicsit émelygett a végén, én pedig csendben azért szorítottam, hogy érjünk már oda épségben, mert már kezdtem nem örülni a hegynek fel önmagába majdhogynem visszatérő kanyaroknak. :) De aztán odaértünk, vetettünk egy pillantást a tóra, nem szálltunk ki, hogy ne állítsam le a motort, mert ott még kellemetlenebb lett volna ismét szembesülni azzal, hogy nem indul az autó, visszafordultunk és hazafele már jóval rövidebbnek tűnt az út, csak a féket kellett szorgalmasan nyomni és az előzgető motorosokat szem előtt tartani. :) A nap végén még volt egy kis jól megérdemelt fagyizás, most pedig olyan jó lenne még egy kicsit dolgozgatni, kérvényeket, ambuláns megjelenéseket leletezni, de a motivációm lehet, hogy a tónál maradt, mert sehol sem találom...
... lassan elkezdhetek szőke tincseket festeni a hajamba, hogy a külsőmmel is figyelmeztessem a környezetemet a belső problémákra... :)

aprócska öngól

... mert hát ugye a szeleburdiságom az utóbbi néhány 10 évben mit sem változott...

Néhány napja felcsillant a szemem, amikor egy filmzene koncert reklámját megláttam és gyorsan meg is vettem rá interneten a jegyet... csak utána pár órával döbbentettek rá, hogy mindez egy szakrendeléses napomon lesz, délután 3-kor... álmomban sem gondoltam volna, hogy egy koncert délután 3-kor, munkaidő kellős közepén kezdődhet, ugyanis ez az az időpont, amikor én általában csak akkor nem vagyok már a munkahelyemen, ha épp ügyelet után vagyok és hivatalosan már reggel 8-kor leléphettem volna... azt hiszem, drasztikus lépésre kell elszánjam magam és elpakoltassak néhány beteget, mert a jegyet csakazértsem fogom veszni hagyni, a néhány száz/ezer túlórámba egyszer bele kell férjen egy korábbi lelépés (nyilván az átütemezett betegeket még a héten valamikor beszuszakolom valamelyik "csakosztályonlevős" napomba.

... pedig már kezdtem magam egyre összeszedettebbnek érezni...

csak úgy megszokásból...

... minden nap átcserélem a karkötőt és visszaállítom a számlálót ismét 21 napra, mert biztos panaszkodtam az előző nap is... :)
... az ötlet kitalálója is egy év alatt sikerült teljesítse a feladatot, pedig ő lelkész volt és Amerikában, tehát legalább a fizetés, munkatársak, egyre gyarapodó beteganyag és a légkondicionáló berendezés hiánya miatt nem kellett panaszkodjon...
... ehhez viszonyítva szerintem egész jól boldogulok... :))
... ja, amúgy karkötőt is váltottam ismételten, mert az előzőt is folyton magamon éreztem, kicsit szúrt, forgott, úgyhogy most épp az egyetemről elballagáskor egy fogorvoslánytól kapott karkötőt viselem és csodák csodája, ez végre nem zavar a napi tevékenységben... csak épp gyanítom, hogy szét fog esni még a kihívás sikeres teljesítése előtt... :)

posted from Bloggeroid

Véletlenek... :)

.. ma ezt az üveg kólát hozta nekem az asszisztensnőm szakrendelésre, amikor már bágyadoztunk a nagymelegben és már kezdtünk szétesni.:)



Igaz, hogy el kellett neki magyarázzam a szó jelentését, erre viszont azt mondta, hogy de jó, akkor az pont talál hozzám... Elvileg ugyan nem tud senki a munkahelyemen erről a kis szórakozásomról, de azért pár másodpercre lefagyott a mosoly, hogy de mi van, ha valaki mégis...

Nagyon nem szeretném.

posted from Bloggeroid

már csak azt kellene kitalálnom...

... hogy milyen esküvői ajándékot vigyek egy olyan baráti párnak, ahol a lány külföldi orvosi fizetése mellett az én fizetésem eltörpül...? vagy mostanában a pénz a leginkább alkalmas ajándék ilyen esetekben?

ma reggel...

... elfelejtettem elvinni a karkötőt, de minek is...? kicsit megrendült a bizalmam a sikerben azok után, hogy ma kiderült, augusztustól sem lesz könnyebb a helyzet, mert az egyik kolléga még mindig nem tér vissza teljes erőbedobással (igen, tudom, hogy még nem teljesen egészséges, csak én annyira reménykedtem titokban, hogy már csak augusztusig kell valahogy kibírni), ellenben a betegeit el kell majd látni, és van egy tippem, hogy kit jelölnek ki erre a célra...

...kénytelen leszek most átváltani energiatakarékos üzemmódba, már csak a technikát kell kifejlesszem.

Csak még ötletem nincs.

könnyen elképzelhető...

... hogy ameddig nem megyek 3 hét szabadságra (márpedig mostanában nem megyek, a szakvizsgára felkészülést pedig mindennek lehet majd nevezni valószínűleg, csak álomnyaralásnak nem), addig rajtam ragad a karkötő... a hétvégén ugyanis egész jól bírtam, huszonkilóméteres túrán időnként menetiránnyal szemben sem hagyta el panasz a számat, utána a másnapi nagymeleg sem zökkentett ki, ma reggel viszont kb. a 3. bent töltött órában már pakolhattam is vissza a kiindulási kezemre a karkötőt... felmerült bennem a gondolat, hogy nem most kellene ezzel a kihívással próbálkoznom, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak...
... a praktikum jegyében karkötőt váltottam (a másik szerintem nem bírta volna sokáig a sok csereberét ;) ).

... most tehát indulhat ismét a visszaszámlálás... :) a várható (ám eléggé valószínűtlen) vég: augusztus 9 (ami amúgy egy különleges nap minálunk :) ).

vissza a starthoz :)

.. egy egész napig bírtam, bár volt egy adott pont, ahol elgondolkoztam, amikor a 24. betegnek mondtam az ambulancián, hogy hosszú lesz még ez a nap (még voltak ketten utána, és még ráadásnak ott volt az egész osztály, ahol sikerült ismét osztályvezetővé és egy személyben az egyetlen szakorvossá előlépnem), hogy ez a fél mondat már panaszkodásnak minősül-e vagy még belefér a klasszikus visszafogott udvarias társalgásba ...:) aztán úgy döntöttem, hogy ez még messze van a panaszkodástól és úgyis lesz még olyan mondásom, amivel majd lenullázom a számlálót és indulhat az óra elölről... :) amúgy el sem hiszitek, de tényleg vidámabban telt a nap, bár amikor néhány embernek elmondtam, mit is keres a karkötő rajtam, hangosan elkezdtek nevetni, hogy milyen lükeségekre adom a fejem, úgysem fogom megállni - nem csoda, elég nehéz időket élünk mostanában, de jobban belegondolva volt ez még így és lesz ez még így sem...

... a karkötő egy egész napot kibírt tehát bal oldalon, majd ma költözött egyet, amikor ismét rám gondoltak egy extra feladatnál, én viszont kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó önkéntesen az oktatói tevékenységben is még plussz feladatokat vállalni, akad bőven munkám más helyeken, pl 1,5 ember helyett dolgozunk hamarosan megint az osztályon, időnként még cikkírásra is próbál rávenni a főnököm egyre kevesebb sikerrel és valamikor még ennek a magánéletnek nevezett hóbortnak is jó lenne kis időt szentelni.

... ez a karkötős dolog viszont azt hiszem tényleg jót fog tenni. ;) csak figyeljétek, ahogy tetőzik majd az optimizmusom. :)

NO panasz - kihívás indul ;)

... ezt a kihívást szerintem az én megmentésemre találták ki, bár szerintem hónapokig eljátszadozom majd a karkötő pakolászásával... remélem azért hamarabb elérem a 21 napos panaszmentességet, mint hogy a karkötő lemálljon a kezemről... ;)

... már csak azért is érdekes lesz, mert eddigi életem során összesen kb. 8-10 órán keresztül hordtam karkötőt...

... ismét kézbe vettem...

... a "Hogyan hagyjuk abba az aggódást és kezdjünk el élni" című könyvet, amióta 1,5 hónap alatt két kolléga jelentette be a távozását (bár az egyik még annyira nem hivatalos, hogy még nekem sem mondta, máshonnan értesültem róla, pedig az illető már a barát kategóriába esik - legalábbis azt hittem), egyik kedvenc nővérem ősszel szintén más vizekre evezik, kevesebb felelősségért és jobb fizetésért, az osztályvezető megbetegedett, tartósabban távol van, én pedig kezdek ezek alapján mély pesszimizmusba süllyedni és feladni a reményt, hogy belátható időn belül könnyebb lesz a helyzet. És emiatt egyre ingerültebb leszek és kezdem nem szeretni magam... és ez cseppet sem javít a helyzeten és a hangulatomon... szóval neki kell fogjak ez ellen aktívabban tenni ... csak ne lenne olyan nehéz kiverekedni magam a türelmetlenségemből és fáradtságomból...

... ezt leszámítva amúgy minden rendben.

azt hittem, városi legenda... :)

... de tényleg létezik, és finom. :) És rendes jólnevelt görögdinnye íze van. :)

... mondtam én, hogy vannak elmaradásaim...

... csendes magányomban azon hüledezek, hogy van néhány olyan ambuláns karton a polcomon, ami kerek egy éve vár leletezésre... még szerencse, hogy egyik sem komoly... ott augusztus környékén csúszhatott szét teljesen az életem és vette át a lázadás az uralmat az otthonleletezés felett. Az akut betegeket szerencsére nagyjából egyből kiszűröm, de tény, hogy a kevésbé izgalmasakat hajlamos vagyok hanyagolni... valószínűleg azért, mert egy nap továbbra is csak 24 órából áll, a betegeim száma viszont nagyjából folyamatosan gyarapodik...

... most azért talán sikerül ismét visszarázódni a rendbe és kicsit apadnak a még hátralevő kartonhegyek... amik már csak jóravaló dombocskák... abból is már csak kettő... csak ne telődne folyton kiapadhatatlanul vissza...

hogyha...

... hetente háromszor lenne olyan hatékony napom, mint amilyen a mai volt, szerintem egy év alatt simán beérném magam, letudnám az elmaradásaimat és nekifoghatnék megírni a 3 éve halasztgatott cikket... nem beszélve arról, hogy akár még egy kis szakmai továbbképzésre is maradna energiám és időm talán...

... vajon miért érzem én ezt olyan reménytelennek...?

És már nem kell folytassam... :)

... Mert tegnap kommentár nélkül elfogadták, amit küldtem, lezárták az anyagot, mehet ki online... A szeptemberben induló tanfolyamhoz... Csak tudnám mire ez a sietség, bár gyanítom, hogy mások is ki-kicsúsznak a határidőkből, nem csak én... :)

posted from Bloggeroid