emlékezetes...

... szülinapra virradtam tegnap: első napom a szakrendelésen, egybekötve egy ügyelettel.
...a szülinapról annyit, hogy délután 6-kor ebédeltem, este 11-kor jutottam oda, hogy megnézzem a szülinapi üdvözleteket és éjjel 1-kor fejeztem be a záróírásokat.
... a szakrendelésről kicsit hosszabban: először is, aki kitalálta az én szakomon, hogy 15 perc jusson egy betegre, az nem próbálta meg felvenni soha életében egy ilyen beteg kórelőzményét, kideríteni, hogy pontosan hol is lehetnek a bajok és hogy egyáltalán hozzánk tartozik-e a tüneteivel, vagy a probléma teljesen máshol van. Vannak olyan szakágak, ahol ennyi idő tényleg elég (adminisztrációval és betegvizsgálattal együtt), de nekem sikerült pont nem egy ilyent választani - tegnap az egyik első alkalommal az ambulanciánkon 2 kg előző dokumentációval megjelent betegnél sikerült 1 órát eltöltenem, ameddig egyáltalán átláttam, hogy miért is küldhették pont hozzánk, mert véletlenül pont ez nem derült ki a beutalójából.... a betegtől pedig hiába is kérdeztem, mert szegény csak jött, mert küldte a drága főorvos asszony.
A másik érdekes dolog, amikor egy másik kolléga gondozott betegeit kell átvenned, mert épp tartósan szabadságon van (=babát vár), vagy mert jobb élet reményében épp lelépett egy másik országba. És persze Murphy törvénye szerint a száz éve visszajáró, stabil állapotú betegek pont nálad kezdenek új dolgokról panaszkodni, romlik el a laborjuk, vagy tűnik fel neked, hogy aktiválódott a betegségük, és mindezt a legeslegelső szakrendeléseden, amikor igazából a túlélésről kellene szóljon az egész - a te és persze a betegeidéről egyaránt... a végén már ahhoz is fáradt voltam, hogy ideges legyek.
És eközben az osztályon bennfekvő betegeket is párhuzamosan menedzselni kellett, mert a változatosság kedvéért még a legegyszerűbb diagnózisú betegeimnél is olyan dolgok derültek ki, mint pl. egy hónapos bokatörés, amivel eddig békésen mászkált és persze olyan orvoshz még véletlenül sem fordult vele, akinek ez a szakterülete, a súlyos eseteimet pedig inkább nem is sorolom, mert csak ideges leszek...

Azért voltak szép mozzanatok is a nap folyamán:
- a sok szülinapi jókívánság, ami SMS, telefonhívás és este emailek és rövid üzenetek formájában érkezett
- az a túrós rétes, amit szakrendelésen 11-kor reggeli gyanánt bekaptam (azt hiszem, ebből hagyományt fogok teremteni, hogy valamivel kárpótoljam magam azokért az órákért, amikor folyamatosan azon izgulok, hogy ne ártsak, amire olyan nagyon régen olyan nagyon optimistán felesküdtem).
- a mellém rendelt nővér, aki miatt kezdetben izgultam, mert néhányan panaszodtak rá, mivel állítólag nagyon szétszórt (és mivel én születésem óta rettenetesen, ezért elég veszélyes kombinációnak éreztem), kifejezetten segítőkész volt és minden feladatot megoldott, amit kitaláltam neki, igazi segítségnek éreztem és egyáltalán nem türelmetlenkedett, nyugalmat árasztott magából, így végülis a jelenléte sokat segített
- egy dícséret egy másik intézetben dolgozó Kolléga részéről, ami közvetve jutott el hozzám, de ami sokat jelent, mert felnézek az illetőre, emberileg és szakmailag is
- a betegek, akik mosolyognak, ha meglátnak, Cserebogikának hívnak (ezt mondjuk kifejezetten nem szeretem) és megkínálnak kiwivel, hogy ne legyek olyan sápadt...

De azért többször is eszembe jutott a nap folyamán, hogy még mindig nem késő megérdeklődni, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember átnyergeljen könyvtárosnak...

ima

... ma este azért (is) imádkozom, hogy Erőss Zsoltot és társát sikerüljön megmenteni a Himalájában.

... és azért (is), hogy holnap segíteni tudjak és nem ártani.

... és még sok más(ok)ért.

ma...

... úgy mentem itthon, mint a Duracell nyuszi, igaz ehhez az is kellett, hogy tegnap este 8:30-kor belealudjak a tévézésbe és gyakorlatilag egyhuzamban aludjak reggel 6:30-ig. 9 órára már lezuhanyoztam, levelet adtam fel a postán, bevásároltam, és kávét főztem.

... és most az Eurovíziós dalfesztivál közepén fekszem is le 10-kor, mert holnap ügyelek egyet a változatosság kedvéért és szeretném, ha a maihoz hasonló frissesség jellemezne és két elmaradt cikkbírálatot is be tudnék fejezni a napokban...

... ha holnap könnyebben kelek, mint általában, akkor tényleg rendszeresítem a korai fekvést.

... amúgy szorítok Alexnek, néhányszor meghallgatva a számát egészen belopta magát a szívembe.:)

... na rohanok is, zzzzzzz....

tragikomikus

... egy héttel a szakvizsgám után hirtelen bemutatkozik az egyik orvoslátogató, aki öt éve jár havi rendszerességgel a munkahelyemre, de odáig még nem jutottunk, hogy köszönjön nekem...

... és ma már én vizsgáztattam gyakorlaton az orvostanhallgatókat... 

... jövő héttől pedig kezdődik az önálló élet...

... most úgy érzem, kicsit túl gyors ez a tempó nekem.

díjacska :)

Marcipánördögtől kaptam életem első díját, ami írói vénámnak (mondjuk inkább csak venulácskámnak) szól. :) Köszönöm Neki, nagyon jólesett. :)

Küldöm is tovább azoknak, akiket szívesen olvasok/olvasnék:
VeraLinn (remélem ismét írni fog)
Ricoka (szintén nagyon remélem, várom vissza)
Maminti (akire véletlenül bukkantam)
Tasnadi Zsolt (aki nem tudom, hogy bukkant rám :) )

... a komment nálam is elmarad...

Méhecs

Ezt a rajzot speciell én ihlettem, a méhecske engem ábrázol... A virág pedig gondolom a tudományt, amit próbáltam/próbálok/próbálni fogok ezentúl is magamba szívni, csak legyen hozzá kitartásom/türelmem/elmém...

P.s. Le akartam tagadni a piros retikül, de aztán rájöttem, hogy tényleg van nekem olyan. :-)

az élet

Az élethez szerencse kell - és én szégyentelenül szerencsés vagyok, még ha ezt hajlamos is vagyok rendszeresen elfelejteni. A tételhúzáson is szerencsém volt, de leginkább abban, hogy annyi ember szorított értem aggódón, őszintén, önzetlenül.
Szegény szüleim ráadásul még hetek óta azon is izgultak, hogy lelkileg hogyan tudom elviselni a stresszt- ilyen lüke lányként meg sem érdemlek ennyi szeretetet, jobbat érdemelnének, de én azért örülök, hogy ebbe a családba cseppentem, mondom, hogy szerencsés vagyok. ;) Sz. is elviselte szó nélkül a hangulatingadozásaimat, csendben meghúzta magát a lakásában, ameddig én lassan kitúrtam minden asztaltól...

Holnap kezdődik a munka, bele is csöppenek a sűrűjébe, de ma még élvezem a megkönnyebbülést és nem gondolok arra, hogy mostantól enyém a felelősség, kezdődik az önálló élet.

Köszönöm a szorítást!

eljen majus elseje...

... es amilyen az en szerencsem, pont az elottem levo kis teren adnak hangot efolott erzett oromuknek a rezesfuvosok, illetve egyeb, sajnos mikrofonnal ellatott emberkek... egyutt orulnek en is veluk, vagy esetleg valahol mashol massal, ha most nem ismetelni probalnek egyre gyengulo idegrendszerrel, egyre erosodo panikrohamokkal.

... remelem a joemberek nem keszultek tul hosszu musorral, mert sajnos a vadonatuj fuldugon is athallatszanak... mosok ket kort, addig legyszi Joisten fejeztesd be veluk, vagy kuldj rajuk egy kis jegesot... persze csakis apro szemut...